A Félhetetlen – Vicces gyerekhorror öt zenészre és egy narrátorra

– „Ó, mit ér élni, ha nem tudom, mi az: félni?” – ismétli újra és újra a strófát a narrátor A Félhetetlen című zenés mesejátékban. Miért pont a gyerekhorrorok legborzasztóbbika foglalkoztatta, amikor alapanyagot keresett egy zenés mesejátékhoz, rádiójátékhoz vagy hangjátékhoz – minek is nevezzük?
– „A Félelemkereső” című Grimm-mesének sokáig nem volt magyar fordítása, és amikor lett, nem sikerült valami jól, így aztán ez nem tartozik a legismertebb Grimm-mesék közé. Pedig szerintem „A Félelemkereső” az egyik legizgalmasabb mese, tele horrorisztikus elemekkel, amiket javarészt megtartottam – persze, átdolgoztam egy kicsit. Nálunk a családi hagyományok részévé vált ez a történet, az édesapámtól hallottam először, ez lett a kedvencem, hetente legalább egyszer elmeséltettem. 

Amikor az édesapám az unokáinak mesélte, ők is annyira féltek, hogy nem tudtak éjszaka elaludni, mégis újból ezt kérték. Így vált hagyománnyá. 

– De miért volt ez olyan érdekes zenei alapanyag?
– Megláttam benne a szellemi kihívást: úgy megírni, mint ahogy Ránki György megírta a Két bors ökröcskét vagy a Pomádé király új ruháját. Nekem két kanapésoromba került a Két bors ökröcske, mindkettőt rommá ugrálták a gyerekeim, miközben azt a lemezt hallgatták naponta kétszer-háromszor, olyan ritmusos volt. Akkoriban kezdett bennem motoszkálni, hogy olyasmit kellene írni, ami gyereknek és a felnőttnek is nyújt valamit. Ezekben a művekben ugyanis a gyerekek éppúgy találnak szellemi kalandot, mint a szüleik vagy a nagyszüleik.

– Különlegessége a darabnak, hogy a szövegét is a zeneszerző írta, igaz?
– Ez az irodalom irányába tett első nyilvános próbálkozásom. Miközben a szövegkönyvön dolgoztam, már sejtettem, hogy milyen zene lesz alatta, így aztán minden sor pont olyan hosszú lett, amilyennek lennie kellett. Gyakorlatilag a szövegkönyv egyből készen volt.

– Nomen est omen: a Grimm testvéreknek már neve is azt jelenti, hogy zord, vad. Eredetileg nem is gyerekeknek szánták összegyűjtött történeteiket, amelyek közül némelyik igazán borzalmas. Nem keveset kellett finomítani rajtuk, amíg gyerekirodalommá szelídültek.
– Ez a mesejáték is legalább annyira szól felnőtteknek, mint gyerekeknek, és a végkifejlet sem egyértelműen pozitív: a főhőst, aki átmegy minden elképzelhető és elképzelhetetlen borzalmon, végül a felesége tanítja meg arra, hogy mi is a félelem. 

Ám szerintem ez a mese nem félelmetes. A vicces rímek ugyanis elveszik a borzalmas jelenetek élét.

– A gyerekek tátott szájjal hallgatták a mesejátékot a bemutatón, amit öt zenész és egy narrátor keltett életre a Bartók Rádió Napján, a 6-os stúdióban. Pedig ott csak annyi látnivaló volt, ahogy a zenészek a hangszereket megszólaltatták, a többit a képzelet vetítette eléjük. Ezek szerint ez a varázslat ma is működik?
– Sok zeneszerző ma már nem ír tizenöt percnél hosszabb darabot gyerekeknek sem, mondván, hogy ez a generáció képtelen arra, hogy negyed óránál tovább figyeljen. Ezzel a mesével én azt szerettem volna bebizonyítani, hogy ez nem így van:

Olyan kalanddal kell megkínálni a gyerekeket, ami valóban leköti őket, akár negyvenöt percen át, vagy még tovább is. 

– Ahhoz képest, hogy egy kortárs zeneműről beszélünk, meglepően dallamos, mondhatni, hallgatóbarát. Volt benne ugyan egy kis reszelgetés…
– Tele van kortárs zenei elemekkel. A 21. századi hangszeres játéktechnika teljes ismerete felfedezhető benne, a hangszereken pedig alkalomadtán a hagyományostól eltérő módon játszanak – a zongorát például néha marimbaverővel szólaltatják meg. A hegedűnek az a bizonyos reszelgetése tulajdonképpen egy Piazzolla-effektus. Amikor pedig megszólal egy bizonyos akkordsor, a hallgató egy idő után már tudja: megint éjszaka van, és benn vagyunk a kastélyban.

A Félhetetlen - Kép: Albert Weisgerber illusztrációja a meséhez, 1910

– Amikor kimondjuk, hogy kortárs zene, nem mindenki a fülnek kellemes muzsikára gondol.
– Azt a szót, hogy kortárs zene, el kellene felejteni, mert minden zene kortárs zene volt valamikor.

Az utóbbi két-három évtizedben olyan szabadság köszöntött ránk, zeneszerzőkre, amiben kezdünk elveszni. Lehet azon vitatkozni, hogy jót tett-e a „kortárs zenének” vagy nem, hogy most már mindent szabad.

Rádiós szerkesztőként azokra a jó darabokra irányítom a figyelmet, amelyekről talán kevesebbet beszélnek. Sajnos, ha egy név befut, egy idő után azt csinál, amit akar. Hallottam már nagy zeneszerző befejezetlen művének előadását – annyi dolga volt, hogy egyszerűen nem ért a darab végére, ennek ellenére előadták, és a kritika az egekbe magasztalta.

– A rádiójáték vagy hangjáték műfaja mennyire életképes ma, a podcastok és az online streaming világában?
– A hangjáték a lehetőségek végtelenül széles tárháza: a hangok jelölik ki a teret és írják le, hogy éppen mi történik. Olyan izgalmas világ teremtődik pusztán a hangok által, ami a fizikai valóságban nem is létezik! Én először 16-17 éves koromban találkoztam ezzel a műfajjal, amikor bejöttek a kísérleti sztereó adások. A Bartók adón kettőtől háromig adták az új hangjátékokat, én pedig szaladtam haza tanítás után, hogy le ne maradjak róluk.

Mert egy jó hangjáték éppúgy beszippant, mint egy jó könyv: amikor végére érünk, hirtelen nem is tudjuk, hol vagyunk, és hogyan tovább.

Nem értem a századunkat, azt hittem, az egész rádiózás ki fog nyílni, hiszen nagyon sok háztartásban már surrounddal hallgatják a filmeket – körbevesz bennünket a hang. Éppen ezért fáj az, hogy 2006-tól fokozatosan megszűnt a minőségi hangjátékok készítése, külső gyártásban készül csak néhány. Régebben a színészek délelőtt a színházban próbáltak, este játszottak, délután kettőkor pedig zajlottak a rádiófelvételek. Lehetett tudni, hogy háromnegyed kettőkor a pagodában megjelenik Törőcsik Mari, Haumann Péter, Darvas Iván, mi, rádiósok pedig direkt ilyenkor mentünk kávézni, csak hogy láthassuk őket. Régebben sok hangjátékpályázat is volt: emlékszem egyre, amelyet a Petőfi Rádió írt ki a nyolcvanas években. Annyi volt a megkötés, hogy szerepeljen benne egy csónak, egy puskalövés – a harmadik elemre már nem emlékszem.

Hasonló volt ez ahhoz, mint ahogyan mi otthon mesélünk: minden gyerek megnevezhet egy szereplőt, állatot vagy embert, medvét vagy herceget, és annak meg kell jelennie a mesében, addig nem lehet vége. Annál izgalmasabb ez, minél több gyereke van az embernek.

– Hol hallgathatják meg A Félhetetlent azok, akik lemaradtak a bemutatóról?
– A Bartók Rádió kortárs zenei műsorainak van gyereksávja, biztos elhangzik majd ott is a közeljövőben. Készült stúdiófelvétel az előadásból, de hogy lesz-e belőle hangoskönyv, azt nem tudom. Jött olyan észrevétel A Félelemkeresőhöz, hogy autópályán utazott a család, és félreálltak a parkolóba, hogy nyugodtabban hallgathassák. Mások pedig elindultak vásárolni, az apuka pedig nem szállt ki az autóból, mert nem akart kiszakadni az élményből – integessetek majd, ha fizetni kell, mondta. A legnagyobb dicséretet is ennek kapcsán kaptam: a darabot hallgatva valaki arra következtetett, hogy milyen jó apukája lehettem a négy gyerekemnek.