Véssey Miklós: A rajongó és a sztár – Apa, kezdődik!
Képzeljük el, milyen lenne egy rocksztár élete, ha akarata ellenére összeköltöztetnék egy tizennyolc éves rajongólánnyal. Még a legönteltebb, megtörhetetlen hübrisztudattal rendelkező ikonnak is elege lenne abból egy idő után, hogy állandó, hisztérikus sikításokkal üdvözlik, a ruháját tépkedik róla, élvezettel kóstolgatják az arcát, a lábfejét, a fogkeféjét vagy bármit, amihez csak hozzáférnek. Ha gitározni támad kedve, tépkedik a húrokat, lefogják a kezét. A kedvenc lemezeit leszedik a falról, simogatják, összekarcolják. Bármibe is kezd, utánozzák, követik, majmolják. Azt hiszem, a fiam valami ilyesmit érez, amikor az egyéves lányomat próbálja lerázni magáról.
Ami nem egyszerű feladat. Ebben a korban a babák ugyanis még nem tudják, mi az a visszautasítás, az érzés, hogy valakinek nem kellenek. Még nem tudnak csalódni, sem az emberekben, sem a világban. Nincs meg hozzá a tapasztalatuk. Így, ha átviszem a lányomat a másik szobába, és le akarom rakni, már a levegőben elindítja a mászómozdulatokat a bátyja irányába, mint egy felhúzott játékegér.
Feltétlen és konstans a testvére iránt érzett szenvedélyes imádata. Nincs megállás, nem léteznek akadályok.
Nyolcvanhat négyzetméteren élünk. Csakhogy a nyolcvanhat négyzetméterből a két gyerek mindig egyetlenegyen tartózkodik, és üvölt. Ilyen alapon élhetnénk garzonban is, ez jutott eszembe a múltkor, ott is lehetne játszani ezt az elviszem-visszamegy-elviszem-visszamegy játékot. Tény, hogy ott kisebbek lennének a távolságok. Itt, ha akarok harminc másodperc nyugalmat, akkor a kicsit el tudom vinni tizenöt méterre a bátyjától. És indul a stopper.
Meg kell hagyni, a fiam erőnek erejével dolgozik érzelmi világának bővítésén. Mert ő is sejti, hogy erre lesz szükség. Eddig volt anya, a Központ, és apa, a Kaland. Most meg itt van valaki, aki egyik sem, sőt. Még az Központot és a Kalandot is lefoglalja néha. De már elkezdett beletanulni, részben persze saját érdekből. Például rájött, hogy ha megsimogatja a húgát, megdicsérik. Vagy, ha elé rak néhány villogós teherautót, akkor egy darabig békén hagyja. Látszik persze a színészet, amikor átöleli, és közben ránk néz, hogy mi mit szólunk. Illetve eleinte látszott.
Úgy tűnik, hogy a szeretetet is meg kell tanulnunk, nem jön magától. Először csak eljátsszuk, mintha. Mert a sok háborúzás során megtanultuk, hogy úgy könnyebb lesz nekünk.
Megszabadulni úgysem tudunk a másiktól, akkor hát odamegyünk, megpusziljuk. Aztán rájövünk, milyen jó ez. A puha babahaj, az illat, a kuncogás. Úgyhogy a fiam egyre többször öleli, csikizi a húgát, és láthatóan élvezi. Végül is, ennél jobb játék, mint egy kistestvér, nem nagyon létezik.
Az egyik ismerős anyuka elmesélte nemrég, hogy ők mivel oldották meg a problémát. Azt mondták a nagynak, hogy a kicsi neki született. Ajándék. Tessék, játssz vele, csak vigyázz rá. Én meg fogtam a fejem. Író vagyok, azzal foglalkozom nap mint nap, hogy beállított narratívák mentén hatással legyek a világra. Ez pont nekem mégis hogyan nem jutott eszembe?
Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
