Véssey Miklós: Mesés hétköznapok – Apa, kezdődik!

A múltkor ki is számoltam, hogy összesen körülbelül két órát egy nap. Bevallom, hogy bár író létemre nagyon szeretek történeteket olvasni, ennyit azért nem tudok gyerekmesékből koncentráltan, ráadásul felolvasva befogadni. Úgyhogy észrevétlenül, magától kifejlődött egy képességem: a robotpilóta-olvasás. 

A jeleket befogadom, az agyam továbbítja őket a beszédközpont felé, kimondom a mondatokat, de közben gőzöm sincs arról, hogy mit olvasok. 

Ennek köszönhetően a hangsúlyokkal, hangszínekkel sem játszom, ami az élvezhető ­felolvasás lényege volna. Talán ezért is fanyalodnak rám ritkábban a gyerekek, általában akkor, amikor az anyjuk nincs jelen, vagy nem ér rá valamiért. Na jó, mondják lehangoltan, akkor olvasson apa. Az infót legalább át tudja adni. Mint egy mesterséges intelligenciát működtető felolvasóprogam.  

Közben viszont végig tudok gondolni egy csomó mindent. Számtalan problémát oldottam már meg, miközben Bogyó és Babóca egy faágon egyensúlyozott, vagy Annipanni győzködte Boribont, hogy menjen el vele kirándulni. Egyszer még egy regényötlet is eszembe jutott, de egyáltalán nem az olvasott mesével kapcsolatban. Persze van, hogy ilyenkor megállok, elrévedek, anélkül, hogy észrevenném. A kicsik persze rögtön rám szólnak, és én készségesen folytatom, nem egyszer teljesen máshonnan, mint ahol abbahagytam.  

A gyerekek sokszor más helyzetekben is rákérdeznek, felhozzák az egyes történeteket. Apa, Anna, Peti és Gergő is így járt az apukájával, ugye? Üres tekintettel, szégyenkezve nézek magam elé. Kutatok az emlékeimben, de halványlila gőzöm sincs, miről lehet szó, pedig egy órája olvastam. 

Ha visszakérdezek, elmondják, mire gondoltak, de látszik rajtuk a csalódottság. Mert a mese számukra valóság, amely átszövi az életet. Nem értik, hogy bennem miért van határ a kettő között.  

Mindenesetre a tudatalattimba azért úgy tűnik, beférkőznek a történetek. A minap ugyanis érdekes álmom volt: Tádé voltam Manócska ölében. Aztán belépett a szobába Babóca, és meghívott magához, aminek nagyon örültem. Felkerekedtünk. Útközben szembejött Annipanni és Boribon, integettek nekünk, és mintha Anna, Peti és Gergő hangját is hallottam volna az egyik házból: „Anya, süssünk szilvás sütit!” Kiabálták torkuk szakadtából.  

Amikor reggel elmeséltem ezt a gyerekeknek, a történet osztatlan sikert aratott. Azóta így kell mesélnem, hasonló módon keverve ezeket a világokat. Természetesen fejből. Ez lett a jutalmam a figyelmetlenségemért. Azt hiszem, megérdemlem. És egy kicsit sem bántam meg. Amikor a vigyorgó arcukat látom, most már úgysem tudok másra gondolni, mint hogy örömet szerezzek nekik.  

Az írás eredetileg Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.