Véssey Miklós: Az én fiam – Apa, kezdődik!

Nem megyek oda, ismerem ezt, műsírás, csak olyan átélhetően játssza, hogy rajtam kívül mindenki bedől neki. Vérbeli színész alkat, szerepeltünk már egy reklámban is, úgy játszotta el első szóra a dührohamot, hogy belilult a feje. Még alternatív szöveget is kitalált, nem akarok reklámban szerepelni, vagy valami ilyesmi, mindegy, végül kivágta a hangmérnök. Az ő dolga, de szerintem egyszer sokat fog még érni az a felvétel.  
Óriási zseni a gyerek. Már kétévesen el tudott számolni százig, egy, kettő, három, négy, öt, nyitogatta az ujjait, aztán ugyanezt elölről hússzor. A minap meg rákérdezett a másodfokú egyenletek megoldóképletére. Kockázott csendben a szőnyegen, erre mondom neki, hogy Petike, érdekel téged a másodfokú egyenletek megoldóképlete? 

Erre tudod, mit kérdezett? Hogy mik azok a másodfokú egyenletek. Láttál már olyan óvodást, akit érdekelt az ilyesmi? 

Mondtam is az óvónőnek, hogy kéne külön matekozni vele, amíg a többiek az udvaron rohangálnak. Képezni kell, mert lehet, hogy ő menti meg az emberiséget.  
A múltkor meg elültetett negyven fát egy óra alatt, csak néztem ki a fejemből. Mutattam a zöld kockákra a szőnyegen, hogy ezek mik, erre mondja, hogy erdő. Szóval még a Föld sorsát is a szívén viseli. Persze nem lesz ilyen greenpeace-es növényfaló belőle, nem olyan típus, képzeld, még azt a kacsát is megette, amit ő nevelt fel a telkünkön. Jó, kicsit sírt közben, de az nem baj, a mi családunkban szabadon meg lehet élni az érzelmeket. Nem hagyom, hogy elfojtsa bárki azt, ami benne van, a végén még belebetegedik nekem.  
De a nagy filozófiai kérdések is érdeklik, meg a misztikum. Kérdezem tőle, hogy Petike, szerinted létezik-e Isten. Erre azt mondja, hogy nem tudja. 

Mondom neked, még a legnagyobb egzisztencialisták se vállalták fel ilyen nyíltan a létezés dilemmáit anélkül, hogy valami könnyítő magyarázatot ne adtak volna rá utána. 

De az én fiam vállalja a létbizonytalanságot, simán elviseli a tér és az idő fogságára kárhoztatott emberi sorsot, mert sokszor felemlegetem neki, hogy az évek telnek, és ő is, mint mindenki más, egyszer majd feldobja a talpát. Simán elfogadta ezt, de azért látszik, hogy nem örül neki. Talán ezért nem szokott úgy mosolyogni a szülinapján, mint a kis tudatlan, mesevilágban élő kortársai.  
Nézd, felkelt, leporolta magát, megy tovább. Milyen csodálatos erő, hit, kitartás! Hogy az a te gyereked? Ne csináld, ugyanolyan sapkájuk van? És nem tudod, Petike hol van? Láttad kimenni a kapun? Hadd menjen. Haza fog jönni, ha akar. Egy ekkora zsenit úgysem lehet kordában tartani.  

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>