Drasztikusan átalakult a védett tó élővilága egy nem őshonos halfaj miatt

Néha jól, máskor igen rosszul. Minden elismerést megérdemel, amikor gondos és precíz mérnöki munkával katedrálist épít, járművet fabrikál – ám amikor beavatkozik az élővilág folyamataiba, amelyeket nála bölcsebb konstruktőr tervezett, általában több kárt tesz, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltban. Igazolja ezt számtalan példa, közelebbről és távolabbról, legyen szó akár egy kicsiny tóról vagy szigetről, akár egy egész kontinensről…

horgásztó
A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Lakóhelyünk környékén van egy kicsi tó. Alapterülete alig nagyobb, mint egy nagyobbacska lakóházé. Az egykori kiterjedt, vizenyős mocsárvilág utolsó maradványa, amelynek többi részét lecsapolták, feltöltötték, beépítették. Ez a parányi víztükör azonban dacolt az emberrel: fenekén forrás fakad, az táplálja, így minden erőszakos beavatkozás ellenére fenn tudott maradni. Noha medrét és partját törmelékkel hordták tele, a tavacska mégis életet dajkált. Laktak benne gőték, szitakötők, vízisiklók, sőt még mocsári teknős is, de mindenekelőtt a békák paradicsoma volt: ezrével nevelkedtek benne az ebihalak, és tavaszi estéken messze zengett a harsány brekegőkórus.

A tavacska túlélt minden rombolást és szennyezést: sorsát végül az pecsételte meg, hogy védetté nyilvánították. A forrás okán persze eleve törvényi (ex lege) védelmet kellett volna élveznie, ám az országos természetvédelem nem törődött vele. Talán nem is volt tudomása a forrásról, ámbár az télidőben kiváltképp feltűnő: felette a tó vize akkor sem fagy be, amikor többi részének jégpáncélján gyerekek korcsolyáznak. Felkarolta ezzel szemben a parányi zöld oázist a helyi önkormányzat, s környékét a szomszédos lakópark építésével nagyjából egyidőben védett pihenőparkká alakította. Örömmel kellene fellélegeznünk e pompás hír hallatán, ám valójában ekkor kezdődött meg a kis tó haldoklása.

Védett tónak csendes partján…

A parkosítással a helyzet gyökeresen megváltozott. A tavacskára, mely előtte a térképen sem szerepelt, felfigyelt a környék lakossága: egyre többen jártak ide sétálni, piknikezni – és persze horgászni. És hogy legyen mit kifogni, halakat telepítettek bele – többek között törpeharcsát. Ennek hallatán az igazi horgász persze felszisszen, de hát az igazi horgászok igazi horgászvízre járnak. A törpeharcsa észak-amerikai származású, tájidegen halfaj, amelynek fő táplálékát más fajok ikrái képezik. Nemcsak halaké, hanem békáké is…

A másik csapást a tőkés récék mérték a tóra. Hét évvel ezelőtt jelent meg az első pár, a következő évben már felnőtt egy fészekalj: tíz bájos, pelyhes apróság. A környékbeli nagymamák és unokáik kenyérdarabokkal etetik őket, és elragadtatottan tapsikolnak, amikor a kacsák tülekedve megrohanják a vízbe szórt falatokat. Természetes ellenség híján minden évben csaknem megduplázódik a számuk: jelenleg közel jár a százhoz. 

Ennek fényében már szóra sem érdemes az a néhány (ugyancsak tájidegen) ékszerteknős, amelyet tudatlan gazdáik itt ajándékoztak meg a szabadság örömével. 

A harcsák és a récék nem végeztek félmunkát: a tavaszok mostanában egyre csendesebbek a kis tó partján. Ebihal itt garantáltan nem nő fel többé: a békapeték az utolsó darabig a falánk hal- és madárgyomrokba vándorolnak. A megmaradt felnőtt békák tétován meg-megszólalnak még, amíg ki nem halnak – aztán a „védett” tó végérvényesen átváltozik tökéletesen denaturált kacsaúsztatóvá.

Kép
tőkés réce
Illusztráció forrása: Freepik

Felmászott a nyúl a fára

Amit mi kicsiben végignézhettünk lakóhelyünk tőszomszédságában, az ment végbe nagyban egy kontinensnyi szigeten: Ausztráliában. Az új földrészt felfedező európaiak számtalan soha nem látott élőlényre csodálkozhattak rá itt, de nekik hiányoztak az otthon megszokottak. A magukkal vitt háziállatokon és potyautasokon kívül betelepítettek hát vadakat is, amelyeknek megjelenésére nem volt felkészülve az őshonos élővilág – nemcsak az állatok, de még a növények sem. Nem is olyan meglepő tehát, hogy az ausztrál élővilágra legnagyobb veszélyt jelentő állatok között nemcsak ragadozókat találunk, hanem növényevőket és rágcsálókat is, mint például a vándorpatkány, a házikecske vagy az Ázsiából származó vízibivaly.

A legveszedelmesebb azonban mind közül talán az üregi nyúl bizonyult. A részben véletlenül behurcolt, részben vadászati célból betelepített példányok szaporának bizonyultak, mint a nyulak, így rövidesen hatalmas területen rágták tarra a növényzetet. A kisebb szigeteken, ahol a táplálék hamar elfogyott, még fára mászni is megtanultak, hogy zöld lombhoz jussanak. Látván, hogy a nyulak szaporodásának semmi nem tud gátat vetni, az ember a tapsifüles halálos ellenségét, a rókát hívta segítségül, ami azonban ismét rossz döntésnek bizonyult: a ravaszdi bolond lett volna nyulakat kergetni, amikor sokkal könnyebb zsákmányt jelentett a számos kistermetű, őshonos erszényes! A kétségbeejtő helyzetnek végül egy rettegett nyúlbetegség, a myxomatózis vírusának elterjesztésével sikerült nagyjából véget vetni.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti