Így akarják megakadályozni, hogy megjavítsuk, ami elromlik – a nagy shopping-összeesküvés

Megvesszük, ami kell, és azt is, ami nem 

Az ünnepek előtt különösen aktuális dokumentumfilm látható a Netflix kínálatában. A Vedd meg most: A shopping összeesküvés bemutatja, hogyan vesznek rá minket a nagyvállalatok arra, hogy egyre többet fogyasszunk. Természetesen nem ez az első dokumentumfilm a témában, de a Vedd meg most különlegességét az adja, hogy óriásvállalatok – az Amazon, az Apple, az Adidas, az Unilever – egykori, magas pozícióban dolgozó munkatársai avatnak be minket a részletekbe.

„Úgy építették fel a rendszert, úgy optimalizálták, hogy segítsen megvenni mindent, ami csak eszébe jut az embernek, hogy kellene neki, és még azt is, ami nem” – halljuk Maren Costa volt Amazon-munkatárstól, aki bevallja: a nagyvállalatok játszadoznak az emberrel. Ez egy tudomány, egy rendkívül kifinomult és összetett tudomány, ami arra ösztönöz, hogy vásároljunk. Az webáruház minden egyes pixele gondosan ki van találva. 

Még azt is elemzik, milyen színű legyen az az ikon, amire rákattint a fogyasztó a vásárláskor, vagy éppen ingyenes szállítással kedveznek az ügyfeleknek. 

A cél, hogy jobban lecsökkentsék azt az időt, amit az ember arra használ, hogy átgondolja a vásárlást, mielőtt megvesz valamit. A lényeg, hogy úgy befolyásolják az emberek viselkedését, hogy az fel sem tűnik nekik. 

„Régen el kellett menni a boltba, szétnézni, megvenni a terméket, és hazamenni. Ez macerás volt. De ma már elég egy gombnyomás, és a termék megjelenik az ajtóban” – összegzi Costa. 

Korábban eszébe sem jutott volna az embernek, hogy online, felpróbálás nélkül vásároljon farmert, ma már akár másnapra az ajtónk előtt lehet a vágyott ruhadarab. De miért vágyunk rá? Egyszerűen azért, mert jó érzés vásárolni. A cégek tisztában is vannak ezzel, a divatmárkák pedig megteremtik a vágy tárgyát. Miközben igazából „senkinek sem kell új póló vagy új cipő (…) A legtöbb embernek több mint elég ruhája van” – szögezi le Eric Liedtke, az Adidas egykori márkafelelőse. 

Mennyi az annyi? 

A fast fashion, vagyis az olcsó, tömegesen gyártott ruhadarabok elterjedésével a divatmárkák közül:
- a H&M évente 25 ezer, 
- a Zara 36 ezer, 
- a Shein 1,3 millió új termékkel áll elő. 

Kép

Fotó forrása: Netflix

Megbízunk bennük, pedig nem kellene

„Az emberek manapság ugyanúgy megbíznak a nagy cégekben, mint más társadalmi intézményekben” – állítja a film.  A cégek viszont a profitmaximalizálás érdekében bármit megtesznek, és egy öt pontból álló szabályrendszer szerint működnek: 

1. Értékesíts többet!
2. Pazarolj többet!
3. Hazudj!
4. Ne bukjál le!
5. Irányíts te! 

A vállalatok elérik, hogy még több terméket vegyünk, de arról már nem esik szó a reklámokban, hová kerül a sok holmi.

Sokkoló adatok

Óránként 2,5 millió cipőt, 
68 733 telefont, 
percenként 190 ezer ruhadarabot adnak el online. 
Évente 400 millió műanyag hulladék
és 50 millió elektronikai hulladék keletkezik. 

„Nem hiszem, hogy a fogyasztó a bűnös. Persze fogyasztanak, de miért? Azért, mert erre vannak ösztönözve” – szögezi le Paul Polman, az Unilever volt igazgatója. 
A nagyvállalatok eközben csak addig követik nyomon a termékeiket, amíg valaki megveszi, hogy utána mi lesz velük, azért felelősséget már nem vállalnak. 

„Nehogy olyan márkává váljunk, amit a hajléktalanok használnak” 

Az óriási mennyiségű hulladék mindenkire hatással van a bolygón. A dokumentumfilm legfájdalmasabb részében olyan tényekre is rávilágít, mint például, hogy a nagy cégek szinte mindennap dobnak ki használható, de eladatlan termékeket. 

Dolgozók számolnak be arról, hogy kifogásolhatatlan minőségű termékeket kellett kidobniuk, sőt nemcsak kidobni, hanem előtte tönkretenni: kidobás előtt össze kell karcolni a CD-ket, vagy ki kell önteniük a tubusból a tusfürdőt, nehogy az a kukákból a hajléktalanokhoz kerüljön. 

„Nehogy olyan márkává váljunk, amit a hajléktalanok használnak.” 

És vajon hol landol a sok szemét? A harmadik világban. A kidobott ruhák útja a ghánai strandokig, az elektronikai hulladék útja Németországból az antwerpeni kikötőn át Thaiföldig vezet. Végső soron kihasználják a szegény országokat. A ghánai gyerekek a szeméthegyeket kerülgetik a strandon, a thaiföldi munkások pedig az egészségüket kockáztatva dolgozzák fel, kézzel törik darabjaira a veszélyes hulladékot. 

Kép

Fotó forrása: Netflix

Régen megjavítottuk, ma kidobjuk

Eldobható termékek, rossz minőségű ruhák, nem cserélhető akkumulátor. Nem csak a modern fogyasztói társadalom „felfedezése”, hogy minél rövidebb élettartamú egy termék, annál gyakrabban cserélik majd az emberek. A film megvilágít egy érdekes esetet, miszerint a nagy izzógyártók már az 1920-as években felismerték ezt, és eldöntötték, hogy rövidebb élettartamú izzókat gyártanak. 
Túlzás lenne az imént említett kényszerítés szó? Nem. Ugyanis az elektronikai termékeket úgy gyártják, hogy ne, vagy csak nagyon nehezen lehessen megjavítani őket. Az Apple egykori mérnöke ismeri el a filmben, hogy meghatározott élettartamra gyártják a telefonjaikat azért, hogy pár évente mindenki megvegye az újat. Naponta 13 millió telefont dobnak ki világszerte, 
„Tudom, hogy ezért részben én vagyok a felelős” – sommázza Nirav Patel, az Apple mérnöke. Viszont „egyik vezérigazgató sem fog odaállni az igazgatótanács elé, hogy lecsökkenti az évi 50 milliárdos bevételt 25 milliárdra, ugyanis egyből kirúgják, és valaki mást ültetnek a helyére” – teszi hozzá. 

A filmben megszólal egy, az elektronikai termékek javítására szakosodott cég vezetője is. „Régen a javítás volt a természetes, ma már a kidobás. Az elmúlt 30 évben eltűntek a javítási alkatrészek, útmutatók, kézikönyvek” – mondja. 

Nehéz felnyitni egy laptopot vagy egy telefon hátlapját, aki pedig megpróbálja a javítást, vagy vállalkozást akar építeni rá, azt akár jogi úton is megpróbálják ellehetetleníteni. 

„Többet is tehettem volna”

A film nagyot vállalt azzal, hogy megtalálta és összehozta a cégek egykori alkalmazottait. Ennek köszönhetően nemcsak az elképesztő statisztikai adatok, a túlfogyasztás okozta környezetszennyezés, hanem az emberi oldal, vagyis a morális dilemma is megjelenik benne. Maren Costa, amikor elkezdett dolgozni az Amazonnál, úgy gondolta, két éven belül kiszáll majd, de közben szórakoztató és pörgős volt a munka. „Mint egy feltaláló, aki szabadalmakat gyárt” – fogalmaz a filmben. Azt hitte, jobbá teszi a vásárlást azáltal, hogy megkönnyíti az embereknek a webáruházban való keresgélést. Nem gondolta, hogy igazából egy gépezet része lesz. „Idővel kezdtem rájönni, hogy az Amazon nem olyan jó a világnak, mint hisszük” – fogalmaz. Heti szinten 130 ezer hibátlan terméket semmisítenek meg.

De mit tehet egy dolgozó, ha nem ért egyet a cég üzletpolitikájával; azzal, hogy csak addig érdekli a vállalatot a termékek sorsa, amíg lekerülnek a polcokról? Ha a dolgozók összefognak, rá lehet-e bírni a vállalat vezetőit, hogy változtassanak? Ha nem, mi a megoldás? 
„Határozottan azt hiszem, hogy van pár bűnöm, amit jóvá kell tennem. Többet is tehettem volna” – fogalmaz az Adidas volt márkafelelőse, aki be is mutatja, hogy a jóvátétel első lépése lehet például, ha bevezetik a növényi cipők gyártását, ami ledarálható, és nem a kukákba, hanem a földbe kerül.   

Kép

Fotó forrása: Netflix

Az újrahasznosítás és ami mögötte van

És itt jön képbe az újrahasznosítás, ami eddig kimaradt a történet láncolatából. Segíthetünk-e a helyzeten, ha újrahasznosítható palackokat vásárolunk, vagy ha eladományozzuk a ruháinkat? 

Önmagunkat lehet, hogy megnyugtatjuk vele, de változtatni aligha tudunk. Ugyanis sokszor hiába van valamire ráírva, hogy újrahasznosítható, valójában nem az – világít rá egy a filmben megszólaltatott vegyész. 

Globális szinten az előállított műanyag kevesebb mint tíz százalékát hasznosítjuk újra. Helyette elégetik, vagy eltemetik, a mikroműanyagok pedig végső soron visszajutnak az ivóvizünkbe. Az eladományozott ruháinkra – itt elsősorban például a H&M-ben jótékony célból leadott ruhákra gondolnak – pedig már nincs szükség, mert olyan, hogy „el”, nem létezik; Ghána mára megtelt: 38 millió ember él a nyugat-afrikai országban, és hetente 15 millió ruhadarab érkezik hozzájuk. 

A filmet nézve a tehetetlenség érzése szakad ránk. Ha mindent a nagyvállalatok irányítanak, és mi, vásárlók csak áldozatok vagyunk, mit tehetünk? Néhány javaslatot azért kapunk útravalóként. Például, hogy felesleges vásárlás helyett gyűjtsünk élményeket. Mondjunk nemet a fast fashion-re és az egyszer használatos műanyagokra. Miután egy online felületen a vásárlói kosarunkba teszünk valamit, hagyjuk ott, és ha még egy hónap múlva is úgy érezzük, szükségünk van rá, csak akkor vegyük meg.