Töréspontok nálunk nincsenek, csak összeszorított száj és konok akarat
Töréspontok nálunk nincsenek. Néztem anyám összeszorított száját, ahogy a lapátra söpörte fel a kedvenc vázája cserepeit. Egy másik, nagy rózsaszínt tett a helyére, hogy a szemünk ne keresse az űrt. Többet nem beszéltünk róla.
Töréspontok nálunk nincsenek. Erre akkor döbbentem rá igazán, amikor egy régi boríték címzése árulta el, hogy a nagyanyám kétszer házasodott, és a korábbi, sikertelen férjet kitörölte a fényképalbumokból, a családi elbeszélésekből, az emlékekből. Sosem létezett.
Töréspontjai nem voltak anyámnak és apámnak sem, csak egyenes derekuk, gerincük és vékony vonallá préselt szájuk. És persze hatalmas rózsaszín vázáik. Én is hamar megtanultam ezt az utat járni: a könyörtelen linearitásét. A legnagyobb feszültséget azok a helyzetek okozták, ahol azt éreztem, döntenem kellene válaszutak között. Így hát leginkább nem választottam, hanem vittem tovább mindent, egyszerre két középiskolát, aztán párhuzamosan több egyetemet, megsütöttem a kenyeret, megtermeltem a paradicsomot, és közben kikutattam, megírtam, elzenéltem.
Ott voltam mindenütt, és nem voltam ott sehol sem.
Egyébként tényleg megúsztam épségben szinte mindent: egyetlen csontom, egyetlen porcikám nem tört el soha. Egyszer az iskolakör futásánál elestem, és letört a szemfogamból egy darab. Nem lehetett látni szabad szemmel, én is azért vettem észre, mert fuvolázás közben véresre sebezte a szájam a szilánk. Ez volt az egyetlen tényleges töréspontom. De aztán elmentem fogorvoshoz, aki lecsiszolta a fogam végét, és ezzel eltűnt minden jel.
Később sem sebzett meg soha semmi. Sem a szülés, sem a veszekedések, sem a fájó veszteségek, sem a tejláz, sem az átvirrasztott éjszakák, sem a kisgyerekes magány, sem a bizonytalanságok, sem az újratervezések, sem a Covid, sem a kórház, még az állandó szorongások sem. Egyedül annyit vettem észre, mintha megszaporodtak volna a rózsaszín vázák a környezetemben. Egy a sarokban, egy kisebb a polcon, egy a gyerekágy fölött, egy a pénztárcámban, fényképként az albumban, a virág alatt az ablakban.
Aztán a kislányom összetörte a kedvenc vázámat, egy halványkéket, és a cserepeket az ujjaim között forgatva rájöttem, hogy egyáltalán nem kedvelem a rózsaszínt, ami lassan mindenütt körülvesz. Aztán a sírástól maszatos arc felvetette, hogy javítsuk meg. Először elkezdtem magyarázni neki, hogy nem lehet, de aztán eszembe jutott, hogy hallottam egy japán technikáról.
A szép porcelánokat ugyanis, ha sérülnek, nem kidobják, hanem a törött darabokat zománccal összeragasztják, és a törésvonalakat aranyporral fedik. Nézegettük a kintsugival készített műremekek képeit, a tökéletlenség szépségét, a törésvonalak egyediségét és erejét. A lányomra néztem. Talán még nem késő egy ecsetet beszereznem.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
