Tilos megütni a gyereket. De hogyan fegyelmezzünk jól?
„Amíg az én házamban laksz, az én kenyerem eszed, addig azt csinálod, amit mondok!… Fogadj szót, mert én azt mondtam!… Ha nem fogadsz szót, nem játszhatsz a tableten!… Ha még egyszer ezt csinálod, akkor rácsapok a kezedre!” Hányszor hallhattuk az ehhez hasonló mondatokat gyerekkorunkban szülőktől, nagyszülőktől, amikor tehetetlenek voltak amiatt, hogy nem pontosan azt és akkor tesszük, amit szeretnének tőlünk. Többek közt emiatt is nehezen találjuk a megoldást szülőként arra, ha a gyerekünk engedetlen. Hogyan találjuk meg azt a bizonyos arany középutat a büntetés, fegyelmezés terén?
Amikor a fenti mondatokat hallottuk szüleinktől, tapasztalhattuk, hogy a hangjuk utasító, erőteljes, kioktató, testtartásuk fenyegető, fölénk magasodtak, mutatóujjukat akár még rázták is felénk. Ekkor ők „kritikus szülői” én-állapotban voltak. De mit is jelent ez? Egy pszichológiai elmélet, az ún. tranzakció-analízis szerint háromféle én-állapotban lehetünk, függetlenül attól, hogy van-e gyermekünk, szülők vagyunk-e és mennyi idősek vagyunk. Ezek a szülői, felnőtt és gyermeki én-állapotok. A szülői én-állapotokat is tovább bonthatjuk még, a szülőit a gondoskodó szülői és a kritikus szülői én-állapotra. Akkor találjuk meg az ideális fegyelmezési módszert, ha felnőtt én-állapotban vagyunk, mert ekkor a gyermekkorból hozott élmények, érzelmek nem torzítják el a viselkedésünket.
Amikor kritikus szülői én-állapotban vagyunk, kizárólag akkor cselekszünk helyesen, ha oltalmazni, védeni próbáljuk a másikat valamitől. Akár életveszélytől vagy más veszélyes helyzettől, durva igazságtalanságtól.
Ekkor nem állunk neki részletesen elmagyarázni, hogy „fordulj csak hátra, kicsim, látod, épp jön egy autó, ami elüt, ha nem szaladsz be az útról”. Ehelyett egyszerűen rákiabálunk és elrántjuk onnan. Ilyenkor nem célunk ártani a másiknak, megbántani őt vagy bűnbánatra, önmaga megváltoztatására késztetni.
Minden más esetben, amikor kritikus szülői énünket mutatjuk, azt feltételezzük, hogy aki rosszul viselkedett vagy nem engedelmeskedett, az rossz, tehát bűnhődnie kell. Azt gondoljuk, ha őt megbüntetjük, akkor a büntetés elszenvedése során felismeri majd, hogy hibázott, emiatt bűnbánatot érez és változtat viselkedésén. A gyakorlat azonban épp ennek az ellenkezőjét igazolja, mivel a büntetés nem tanulást és megbánást eredményez, hanem haragot és ellenséges magatartást és ellenállást a büntetést kirovó személlyel szemben.
A gyerekek büntetésére sok megoldás volt és van, mindenkinek van erre vonatkozó emléke gyerekkorából és kialakult elve szülőként. Egyik eszköz lehet a testi fenyítés. Magyarországon a gyermekvédelmi törvény (1997. évi XXXI. tv.) 2002-es kiegészítése (2002/IX.) tiltja a testi fenyítést: „a gyermek nem vethető alá kegyetlen, embertelen, megalázó testi fenyítésnek, büntetésnek vagy bánásmódnak” – ezért erre nem is szeretnék kitérni.
Egyszerűen fogadjuk el, hogy tilos megütni a gyermeket.
Mit tapasztalhatunk azokon a gyerekeken, akiket bántanak?
• Lesüti a szemét, nem tart szemkontaktust, tekintete üres.
• Feltűnően készséges, alázatos vagy épp közömbös.
• Bizalmatlan a felnőttekkel és a gyerekekkel is.
• Tartózkodik az érintéstől, megijed, összerezzen, ha egy kéz közelít az arcához.
• Állandó fáradtsággal küzd.
A megvert gyermeknek folyamatosan figyelnie kell szülei minden rezdülését, hasonlóan az űzött vadhoz, hogy megpróbálja elkerülni a bántalmazást. Ebben az állandó készültségben nem tud a szükséges ütemben fejlődni, tanulni, és nagy valószínűséggel ő is hasonlóan fogja nevelni gyermekét, mivel ő is ezt a nevelési eszközt ismeri.
Bár nem hagy látható nyomot a gyermek testén, de az érzelmi bántalmazás ugyanúgy rombol, mint a verés. Az érzelmi távolságtartás, a figyelem és szeretet megtagadása, a gyerek megfélemlítése, becsmérlése, megalázása komoly pszichés zavarokat okozhat.
A gyermek megrekedhet az értelmi és érzelmi fejlődésben, magabiztossága alacsony lesz, nem tudja megfelelően kifejezni érzelmeit, nem tud kiegyensúlyozott kapcsolatokat teremteni.
Hogyan fegyelmezzünk büntetés nélkül?
Az erőszakmentes vagy más néven együttműködő, empatikus kommunikáció módszerét elsajátítva nagyobb eséllyel érjük el, hogy a másik, legyen az gyermek vagy felnőtt, saját indíttatásból, meggyőződésből végezze el az általunk kért feladatot.
Az empatikus, erőszakmentes kommunikáció négy alappillére:
1. Ténymegállapítás: ítélkezésmentes megállapítás megfogalmazása
2. Érzések: saját érzéseink, majd partnerünk érzéseinek felismerése
3. Szükségletek: saját, ill. partnerünk szükségleteinek beazonosítása
4. Kérés: megcselekedhető, konkrét kérés megfogalmazása
Az első és talán legnehezebb feladatunk, hogy az adott helyzetet tényszerűen lássuk, és elválasszuk előítéletünket a tényleges helyzettől. Lehet véleményünk róla, de ne mossuk össze azzal.
Nézzünk egy példát: Este a fürdőszobában engedjük a kádba a vizet, míg gyermekünk a szobájában van. Szólunk neki, hogy jöjjön fürdeni, de ő nem jön és nem is válaszol. Ha összekeverjük a véleményünket a ténnyel, ezt mondjuk: „Már megint nem figyel arra, amit mondok, biztos jól szétpakolt a szobájában és belemerült a játékba.” Ha csak a tényekre szorítkozunk, ezt állapítjuk meg: „Szóltam a gyermekemnek, hogy jöjjön fürdeni. Ő nem jön és nem válaszol.”
Miért érdemes szétválasztanunk a véleményünket a ténytől? Mert nem tudhatjuk, hogy mit csinál a gyerek: lehet, hogy azért nem jön, mert lefeküdt a szőnyegre játszani, és elaludt. Vagy épp pakolja a játékokat, zörög és nem hallja, hogy szólunk. Vagy szeretne meglepni minket azzal, hogy összepakolt és várja csendben, mikor toppanunk be a szobába. Ha mi automatikusan rákiabálunk, hogy: „Miért kell nekem százszor szólnom, miért nem vagy képes végre szót fogadni?!” – a gyerek csalódott, zavarodott és szomorú lesz, és azt tapasztalja, hogy igazságtalanok vagyunk vele.
El is érkeztünk a második és harmadik alappillérhez, az érzésekhez és szükségletekhez: Mit érzek én, amikor azt tapasztalom, hogy szólok és nem jön a gyerek? Mire volna szükségem?
Vegyünk egy gyakori esetet: „Úgy érzem, a gyerek semmibe veszi, hogy mit mondok neki, és szándékosan ellenkezik. Kihasználtnak érzem magam. Arra vágyom, hogy végre azt csinálja, amit mondok neki!”
Ha az erőszakmentes kommunikáció szerint szeretnénk fogalmazni, akkor csak ilyen én-üzeneteket mondjunk! Az érzéseinkért ugyanis csak saját magunk vagyunk felelősek, azaz rajtunk múlik kizárólag, hogy az adott helyzetben pontosan mit érzünk.
Sokszor nehéz megfogalmazni a valódi saját érzésünket. Ezért sokszor fogalmazunk úgy, hogy mások tettei alapján határozzuk meg az érzésünket, mint pl. „kihasznált”, azaz a másik kihasznál engem. Máskor pedig nem is érzéseket fogalmazunk meg, csak leírjuk a másik viselkedését: „a gyerek semmibe veszi, amit mondok”.
Szükségleteinknél pedig akkor hibázunk, ha a kérésünkkel keverjük össze azokat. Ebben a példában az már maga a kérés a gyerek felé, hogy csinálja azt, amit mondok neki. Lássuk, mi lehet egy helyes megoldás: „Fáradtságot, tehetetlenséget és frusztrációt érzek, mert pihenésre és együttműködésre vágyom.” Ezek után fogalmazzuk meg a megcselekedhető és egyértelmű kérésünket: „Azt szeretném, ha jönnél, amikor szólítalak a fürdéshez, hogy mindketten mielőbb mehessünk pihenni. Vagy szólj, ha mást csinálsz, és nem tudsz azonnal jönni.”
Ha azt mondanánk, amit szülőként sokszor mondunk is, hogy: „Ne legyél már ilyen neveletlen, ne kuksolj csendben a szobádban!” – akkor azt mondtuk neki, hogy mit NE csináljon, valamint kifejeztünk egy olyan általános kérést, amit mindenki másképp értelmezhet.
Ha mind a négy lépést betartjuk, sokkal valószínűbb, hogy a másik megérti a kérésünket, és teljesíti azt. Valószínűbb, de nem biztos! Ha úgy gondoljuk, ennek biztosan működnie kell, akkor jó eséllyel már nem kérés hagyja el a szánkat, hanem követelés.
A követelés pedig nyíltan vagy éppen burkoltan büntetést vagy rosszallást helyez kilátásba, ha a másik nem teljesíti.
Fontos, hogy miután tisztáztuk saját érzéseinket, szükségleteinket, gondoljuk végig vagy akár kérdezzük meg a másik érzéseit és szükségleteit. Az ő érzéseire és szükségleteire sose tényként gondoljunk, hiszen csak ő tudhatja ezeket. Ha sikerült kiderítenünk, érzésünk megfogalmazásakor már mindkettőnk igényeit figyelembe vehetjük, tehát még nagyobb az esély arra, hogy a másik teljesítse azt.
Muszáj helyett érdemes
Ha szeretnénk, hogy akár mi saját magunk, akár a másik fél ne kötelezettségként élje meg a teendőket, alakítsunk a gondolkodásunkon a következőképpen:
Fogalmazzuk meg, mi az, amit kötelezettségként élünk meg, amit csak muszájból teszünk meg.
Mondjuk ki ezt a kötelezettséget a szokásos módon, a kell/muszáj szavakat használva:
„Ki kell mosnom a szennyes ruhákat.”
Fogalmazzuk át „kell” nélkül, kifejezve azt, miért lesz ez nekem hasznos, mit nyerek vele: „Kimosom a ruhákat, hogy holnap felvehessem a kedvencemet és friss, illatos ruhában induljon a nap!”
Ez a módszer akkor is használható, ha két rossz közt választunk. Egyrészt belátjuk, hogy mindig van választásunk, másrészt mi döntünk, tehát elköteleződünk a feladat mellett és vállaljuk érte a felelősséget. Gyerekeinknek is megtaníthatjuk ezt, rávezethetjük őket néhány példával. „Muszáj iskolába mennem” – helyett: „Iskolába megyek, hogy megtanuljak olvasni, és a kedvenc könyveimből annyit olvashassak, amennyit akarok.”
A legjobb módszer, ha megelőzzük azokat a helyzeteket, amik engedetlenséget, konfliktust okoznak. Ha vannak olyan helyzetek, amik sokszor problémásak, akkor ezekről beszéljünk akkor, amikor épp nem vagyunk bennük. Hozzunk rájuk szabályokat, amiket mindketten elfogadunk.
Kössünk „szerződéseket” a gyerekkel. Ha nem is értünk mindig egyet vele, de őt is bevonjuk, meghallgatjuk, nagyobb eséllyel fog együttműködni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>