Testvéri kivételezés vagy egyenlőség – Milyen az igazságos szülői támogatás?

Endre, Gábor és Julcsi Budapest belvárosában nőttek fel, édesanyjuk tanár, édesapjuk szobafestő. Sosem éltek nagylábon, de nem is szűkölködtek, viszont a mindennapi megélhetés és a taníttatásuk mellett szüleik már nem tudtak nekik felnőtt korukra lakást biztosítani a szülői házon kívül. Endre informatikus lett, a főiskola után munkába is állt, és jókora hitellel ugyan, de sikerült egy felújítandó lakást megvásárolnia. Julcsi, a legfiatalabb testvér fogorvosnak tanult, és az egyetemen megismert barátjával össze is költözött a fiú saját lakásába. A középső gyermek, Gábor megszerezte tanári diplomáját, de még jó pár évig otthon lakott a szüleivel. Nem sokkal később azonban meghalt az egyik nagyszülő, aki rájuk hagyott egy belvárosi ingatlant. Mivel Gábor ekkor már nagyon vágyott külön otthonra, kapva-kapott a lehetőségen, és szülei jóváhagyásával be is költözött a nagyi lakásába.

Történetünk itt akár véget is érhetne, hisz a szülők legnagyobb örömére mindegyik gyermek számára megoldódott a lakáskérdés. Csakhogy teltek múltak az évek, és a két másik testvér nem nézte ezt jó szemmel, egyre csak nőtt bennük a feszültség testvérükkel és szüleikkel szemben.

Növekvő feszültség

Többször is szóba hozták, hogy tulajdonképpen a nagymama lakását mindhármam örökölnék, nemcsak Gábor, és erre a kellemetlen helyzetre találjanak ki valamiféle megoldást. Az egyre növekvő ingerültség átcsapott heves indulatokba, ami minden családi eseményre rányomta a bélyegét. A szülők úgy gondolják, ennyivel csak segítik Gábor nehéz megélhetését, Julcsi és Endre viszont úgy gondolja, hogy az lenne igazságos, ha a lakást eladnák, és az érte kapott összeget három felé osztanák. Na de kinek van igaza?

Általában a szülők, ha több gyermekük is van, mindegyiket egyformán szeretik, és ha egyszer megkérdeznénk tőlük, hogy „te anyu, apu, melyik gyermekedet szereted a legjobban?”, nagy valószínűséggel igen furcsán néznének ránk, mert még a feltételezés is sértő lenne számukra. Akkor mégis miért hallunk olyan sok, a fentihez is hasonló történetet? Miért találkozunk lépten-nyomon ilyen esetekkel? Talán mert annak ellenére, hogy a szülők többsége valóban egyenlő mértékben szereti a gyermekeit, nem mindig sikerül ezt egyenlő mértékben kifejeznie?

A szülő mint igazságosztó

Amikor az ember szülővé válik, és több kisgyermeket nevel egyszerre, igazi „igazságosztó” is lesz. A „ne lökd föl” „ne húzd a haját”, „add vissza, amit elvettél” mondatok mindennaposok lesznek, mert a kisgyermekek közti konfliktusokat nem hagyhatjuk rájuk, a mi feladatunk rendezni és objektív igazságot szolgáltatni. Ugyanakkor mindegyik gyermekünket máshogy kell szeretni, és nagyon fontos, hogy a szeretet kifejezésében megtaláljuk azt a szubjektív nyelvet, ami külön-külön mindegyiküknek a legjobban kifejezi szeretetünket.

Mindegyik gyerekünket máshogy szeretjük tehát, azonban egyenlő mértékben, és ez a mértékletesség minden téren meg kell hogy nyilvánuljon, nemcsak a szubjektív szeretetünkben, hanem a materiális dolgokban is, és minden életkorban.

Ez azért fontos, mert a felnőttkori testvéri kapcsolatok alapvetően sérülékenyek, így legalább mi, szülők ne adjunk okot bármiféle konfliktusra.

Kép

Kép: Freepik

Egy gyermek „nagyon sokba kerül”, míg egészen pici korától önellátó, független felnőtté válik. Kisgyermekkorban jellemzően egyenlő anyagi ráfordítással próbálják meg őket nevelgetni a szülők, és ekkor még nem jellemző, hogy feltűnően az egyik testvér javára billenne el a mérleg. A probléma legtöbbször akkor kezdődik, amikor nagyjából középiskola után elkezdődik a leválás a szülőkről, elindulnak az önállósodás útján. Továbbtanulnak vagy elkezdenek dolgozni, akár a kettőt egyszerre.

Az önállósodás nem mindenkinek vonzó

A függetlenedés vágya általában mindenkiben megvan, de az önfenntartás drága dolog, így az anyagi függetlenedést egyesek szeretik húzni-halasztani, amíg csak lehet. Sok szülőnek lehetősége sincs anyagilag elindítani, majd támogatni a gyermekeit – egy bizonyos kor után pedig már kötelessége sincsen a gyermekével szemben. Mégis szinte minden ismerős családban van egy olyan „túlkoros” gyermek, aki „köszöni szépen” teljesen jól elvan a szülők berkeiben – ahol mindig főznek, ahol fizetik a rezsit, a számlákat – anélkül, hogy anyagilag hozzájárulna a lakhatáshoz. (Természetesen lehet olyan helyzet, amikor egy felnőtt gyermek ismét szülői támogatásra szorul, de ezek általában elég kirívó esetek, mint például egy baleset, haláleset, kisemmiző válás vagy egy munkahely elvesztése.) A szülői házban lakó, elkényelmesedett gyereket a támogató szülő egyáltalán nem motiválja önállósodásra, sőt, inkább ront a helyzeten, mert valamelyest még asszisztál is a félgyermeki léthez. A legnagyobb probléma mégis az, hogy ezzel feszültséget generál a testvérek között és a szülők–gyermekek között.

Ugyanis kevés idegesítőbb és frusztrálóbb dolog van a világon, mint az igazságtalanság érzése, főleg, ha annak okozója a saját szülőm, kedvezettje pedig a saját testvérem.

Amikor egy szülő az egyik felnőtt gyermekének bármilyen téren többet ad, azt általában azzal szokta magyarázni, hogy „neki nagyobb szüksége van rá, őt segíteni kell, jaj, hát szegény, elesett testvéred…”. Semmi mást nem tesz egyébként ilyenkor a szülő, mint szubjektíven ítéli meg a helyzetet, ami minden téren, de különösen anyagi dolgok esetében nagyon nagy hiba. Célravezető lehet, ha a szülő objektíven megvizsgálja, hogy miért is olyan elesett az a szegény gyermek, és hogy vajon a többinek miért nincs ilyen jellegű problémája. Ez azonban nagyon ritkán valósul meg, a legtöbb esetben az egyik gyermek önsajnáltatására máris odaadják a fél havi lakbért, viszik a heti ebédmenüt.

Mi a jó szülői hozzáállás?

Ha már megadatik egy szülőnek az anyagi segítés lehetősége, akkor a legbölcsebb dolog az elfogulatlan matematika: igazságosan elosztani, amit és amennyit ad. Mindig igazságosan ajándékozni, még akkor is, ha mondjuk három gyermekből az egyik jóval szegényebb, és szíve szerint neki pont ezért többet adna.

Át lehet esetleg ruházni a felelősséget a jobb módú testvérekre, hogy döntsék el ők, támogatják-e a szegényebbik testvérüket – de szülőként mindegyiknek ugyanannyit kell adni. Nem lehet, hogy egy rossz szülői döntés miatt akár egy életre megromoljon a kapcsolat a gyermekeivel és a gyermekei között. Megítélheti ugyan a szülő, hogy a másiknak valóban nagyobb szüksége lenne a támogatásra, de már nem az ő felelőssége a felnőtt gyermekén segíteni.

Szerintem minden ember a saját életének kovácsa, és ha tetszik, ha nem, senki más nem okolható jelenlegi helyzetünkért, csakis saját magunk. Ha pedig nem vagyunk elégedettek valamivel, akkor tegyünk azért, hogy a dolgok megváltozzanak, de felnőttként már nem a szüleink anyagi támogatása legyen a megoldás!