Tárcák a dzsungelből 2. - Út a harmadik világba

Egyedül utazom a tízhónapos babámmal. Tizennyolc óra az út átszállásokkal együtt. Frankfurt. Dominika. Costa Rica. Így megyünk ki a világból és érkezünk meg egy másik valóságba. Az átmenet mindig szürreális. Nehezen tapintható, hogyan és mikor szűnik meg a nyugati kultúra, hogyan szublimálódik lassan Európa az Atlanti-óceán felett és alakul át párává, izzadsággá, fotoszintetizáló élőlények sokaságává. Frankfurtban búcsúzom Európától. Búcsúzom a nyakkendőktől és öltönyöktől, a fontoskodó üzletemberektől, a borospoharaktól, késtől és villától. A kávéhabtól. A széles ételválasztéktól. A távolságtartástól. A rohanástól.

A sorban mellettem egy latin asszonyság áll. Igazi Márquez-i figura; bizonyára színes virágok gazdagítják lakását és papagájokat tart díszes kalitkában. Összeszorul a szívem, amikor meglátom Costa Rica-i útlevelét. Észreveszi megindultságom, mire magyarázni kezdem helyzetemet. Nagylelkűen legyint, akkor ti most hazamentek. Persze, mintha ilyen egyszerű lenne a kétlakiság dualizmusa. Még én sem tudom, mi az, ahová most megyünk.  

A nagy úton egy jól öltözött olasz férfi ül mellettem. Segít mindenben. Hibátlanul, mindenféle éneklő hanglejtés nélkül beszél angolul. Csak öltözéke és bőre színe alapján gondolok származására. Umberto Ecót hozott magával, de nem olvassa. Flörtöl a személyzettel. A nagy út eseménytelenül telik. A babám egy kincs, alszik, hiszen éjszaka van. Tíz óra repülés után érkezünk Dominikára.

Dominikán éjjel egy óra van. A duty free shop zárva. Csak a büfé van nyitva, ahol rendelek egy kapucsínót. Íze és állaga éppen olyan, mint a 150 forintos kávénak Budapest Főváros Kormányhivatalában. Így érthető, hogy miért kerül négy dollárba: megkérik az árát a hazai ízeknek. A női mosdóban pelenkázás közben a takarítónő kedvesen gügyög hozzánk. Amikor a szerencsétlenkedésem következtében elgurul a koszos babaétel-tárolóm, lomha járásával megindul felé, és kérés nélkül kimossa. Leveszi a tároló tetejét és fekete ujjaival elkezdi kikotorni belőle a répa- és krumplimaradékokat, szappant csöpögtet bele. Kitalálta a gondolataimat. Nem győzök hálálkodni neki. Rendben van, mami, válaszolja. Nem sajnálatból segít, hanem együttérzésből. Van neki otthon legalább három gyereke. Tudja, milyen ez. Nem kell hálálkodni.

Ugyanabba a gépbe szállunk vissza. Az olasz gigoló megint mellettem ül. A német személyzetet spanyol ajkú csapat váltja fel. Ekkor hallom meg szomszédom össze nem téveszthető dél-amerikai spanyolját. Később, kérdésre elmondja, hogy perui, de Svédországban él, és Hondurasba megy nyaralni. Az Umberto Eco nem az övé, egy ismerőse hagyta a gépen, és a német személyzet adta oda neki. Hogy válik semmivé Európa...

Még három óra, és Costa Ricában landolunk. Fél öt van, sötét a reggel. Kíváncsiságból az útlevél-ellenőrzésnél az állampolgárok sorába állok. Egy magyar és egy Costa Rica-i útlevelet adok át. A határőr nem kérdez semmit. Se a foglalkozásomat, se, hogy meddig maradok. Isten hozta, mondja. Tudja, hogy hazahoztam a Costa Rica-i lányomat. Tudja, hogy hazajöttünk az itthonból az otthonba. Nyomja a pecsétet. A reptéren két férfi vár. Gyermekem édesapja és az Über sofőrünk. A szállodában már frissen gőzölög a reggeli rizses bab. Mellette tejföl, sült banán. Tojás. Papaya. Ananász. Édes sütemények. Megörülök a rizses babnak.

Kép: Ivády Nóra

Costa Ricában már napok óta országos sztrájk zajlik. Eddig is sokszor volt az az érzésem, hogy meghirdetett sztrájk nélkül is országos sztrájk van az év minden napján. Costa Ricában közel hetven éve felszámolták a hadsereget, és ellentétben a térség többi államával, azóta konstans a béke és a nyugalom. Ezért az országos sztrájk nagy dolog. Annyira, hogy némelyek zavargásnak, lázadásnak titulálják azt. Több utat lezártak a tüntetők, nem lehet kiszámítani, hol lesz újabb blokád. Ezért egész nap megy a matek, mikor érdemes másnap továbbindulni. Hajnalban kellene, de nem akarunk lemaradni a szállodai reggeliről, ezért a fél kilences busszal hagyjuk magunk mögött San Josét. Szerencsénk van, mert kilencre a tüntetők lezárják a főváros egy részét.

A Karib-tengerig sima az utunk. A sima út azt jelenti, hogy a százhatvan kilométeres szakaszt öt óra alatt tesszük meg. Érzem, hogy ez az eseménytelen haladás csak káprázat. Még nem süllyedtünk elég mélyre a trópusi mocsárba. Nem főttünk még meg az izzadságunkban, nem érezzük azt, hogy ruháink szinte lerohadnak rólunk. Nem történt még semmi szürreális. Enélkül márpedig nem lehet megérkezni a dzsungelbe, nem lehet belebújni az isteni anyaméhbe.  

A falunk előtt tizenöt kilométerrel hívom Martint, a taxist, hogy vegyen fel minket a buszmegállóban. Áj, Nóra, mondja, hát nem tudod? A tüntetők elfoglalták a hidat Hone Creekben. Nem lehet bejönni a faluba. Ahogy ezt kimondja, meg is áll a busz. Több kilométer hosszú kocsisor. Nem baj, jussunk át a hídon gyalog, és ott felvesz minket. Lekászálódunk a buszról. Jack húzza a két bőröndöt, a kettő együtt 38 kiló. Én a tizenöt kilós hátizsákot és a nyolc kilós babát viszem. Mennyire van a híd? Két kilométer. Megindulunk a trópusi párában. Nem szólunk egymáshoz. Csak belül röhögünk. Érzem, hogy ez a két kilométer kell ahhoz, hogy végleg levetkőzzem magamról az európai jólfésültséget, tisztaságot, pedantériát.  

Hone Creek a világ legjelentéktelenebb települése. A Hone Creek-i híd létezéséről ez idáig nem is tudtam. Hát most felkerült saját belső térképemre. Ahogy átmegyünk a blokádon, beigazolódik a sejtelmem. Buli az egész. Ott ücsörögnek a latinok, nyomogatják a telefonjukat. Két iskolabusznyi gimnazista dobol. Transzparensek sehol. Senki nem skandál. Néhányan füvet szívnak. Nem követelnek semmit. Amikor meglátnak a gyerekkel, szó nélkül utat nyitnak.

A túloldalon vár már a taxisunk. Leharcolva, csatakosan érkezünk meg a házunkhoz. Napnyugtára készülődik a természet. A madarak szirénaszerű zsivaja hallatszik. A papagájok úgy kapkodják szárnyaikat, mintha sürgős dolguk lenne. A fák suhogása mögött tisztán kivehető a tenger morajlása. Most egy darabig itt lesz az otthonunk.