Szám Kati: Időkérés – #Szembefordított tükrök

1. Állnak a kórház kapujában hétköznap délelőtt, a nőnél egy sporttáska, a férfi kezében a mózeskosár. A kispolski a közelben parkol, de nem indulnak. A férfi, mintha téren és időn kívül vagy egy film lassított jelenetében lenne, lassan a nőre néz, mintha jelre várna, hogy akkor most merre tovább.

A nő nehéznek érzi a táskát, fáj a gátsebe. Az esküvő utáni reggel jut eszébe, amikor anyósék kisszobájában ébredtek. Azt érezte akkor, hogy vége a készülődésnek, az ünnepnek, jönnek a hétköznapok, még hónapokig itt, ebben a kis szobában. 

Addig csak arra gondolt, hogy hamarosan kezdődik, akkor viszont azt érezte, hogy valaminek vége van. 

Megvalósult, amire vágytak, megvalósították, amit vártak tőlük, a kettőt néha nem is olyan könnyű megkülönböztetni. Lehet, hogy felértek a hegytetőre, és innen már lefelé kell menni…?

Ránéz a mózeskosárra. Végigcsinálta a kilenc hónapot, nem hízott sokat, nem volt problémás kismama, a szülőszobán is helytállt. Most pedig itt van ez a kis élet, vihetik, visszakapták, mint a dédi zálogba adott smaragd fülbevalóját. És most majd kiderül, milyen lesz viselni a hétköznapokon… a gondját viselni. Mostantól mindig. Mert már nem lesz soha nélküle. A baba alszik, mert nemrég szopott, még nem kezdte el a félórás hazaúton végig kitartó, panaszos bömbölést. A nő mély levegőt vesz: „Hol parkolunk?” A férfi, mint akit most ébresztettek, pislog egyet, megfogja a nő kezét, és elindulnak.

2. Ülnek a késői reggelinél, és arról beszélgetnek, hogy a menyasszony gyönyörű volt, sokan eljöttek, Juci néni is örült, hogy a sok barát is befért a vacsorakeretbe, mert a fiatalok igazi bulit csaptak, erre egészen biztosan mindenki sokáig fog emlékezni. 

Aztán hirtelen hosszú csend lesz, csak a kávéskanál koccan párat a csészéhez. 

„A gyerekek hánykor feküdtek le?” – kérdezi a férfi, a nő felel, hogy „Volt már fél hat is”, de mindketten érzik, hogy tojásokon lépkednek, mert az egyik alany ma már nem ugyanazt jelenti a mondatban, mint tegnap, ezért óvatosan formálják a szót, valahogy úgy, mint amikor az ember megilletődve kézbe veszi a fogyatkozó családi készlet csészéit. „Azért ez a kávé jobb, mint amit ott adtak” – mondja a férfi. Nem érkezik válasz. „A kaja viszont jó választás volt” – próbálkozik tovább. A nő bólint, de bosszantja a mellébeszélés, ezért inkább összefogja a bögréket, és a mosogatógéphez lép.

Lehajol, és meglátja a gépben a lila bögrét. Tegnap, ahogy a legtöbb reggelen, még ezzel a kezében ült a kanapén, pizsamában, és csacsogott… hogy mit álmodott, mit olvasott, mit mesélt a barátnője… A nő arra gondolt, mostantól nem ő lesz az első, aki megtudja az álmokat. Ez már sok. Felegyenesedik, és hangosan sírva fakad. Nem is érti. Olyan higgadtan, lazán és hatékonyan csinálta végig az egészet. Miért pont ma reggel? Mire a férfi odaér, hogy átölelje, már ketten sírnak. Ekkor lép be a kisebbik lányuk, és neki is azonnal megindulnak a könnyei. Közben nevet.

Sírva kacagnak hárman, összeölelkezve a konyha közepén. Akkor rebbennek szét a szemüket törölgetve, amikor a legfiatalabb családtag hallhatóan lehúzza a WC-t. Mire belép, már az asztalnál ülnek. 

„Amikor gyerekként először láttam meg a gardróbszekrény egymásnak fordított tükörajtóit, azt hittem, egyszerűen ismétlődnek a folyosóvá mélyülő képek. Pedig hogy is lehetne ugyanaz? Hisz minden újabb tükröződésben ott az összes előző kép.” Ezzel a gondolattal vezeti fel Szám Kati „Szembefordított tükrök” című sorozatát, amelynek részei eredetileg a Képmás magazinban jelentek meg. Az eddig publikált írások már a kepmas.hu-n is olvashatóak, ide kattintva.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>