Tündér és amazon, világsztár és esendő ember – Búcsú Sinéad O’Connortól
„Nem hallgatom a húgom zenéjét, mert számomra túlságosan fájdalmas.” Néhány éve mondta ezt egy interjúban Joseph O’Connor, a nemrég elhunyt világhírű ír énekesnő, Sinéad O’Connor bátyja, a népszerű és elismert regényíró. Azt is hozzátette, ő már nem akar a közös gyermekkoruk zűrzavarával és szenvedésével foglalkozni, amely testvére zenéjének, életének és tetteinek egyik fő mozgatója.
A csodát ő tette hozzá
Sinéad O’Connort azonban éppen ez, a fájdalommal való örökös szembenézés képessége tette Sinéad O’Conorrá, a művészete ettől vált már alig húszéves korára éretté és egyedivé. Hiszen a nyolcvanas években induló énekesnők közül messze kitűnt, s nemcsak azzal, hogy a tanulmányait a Dublini Zeneművészeti Főiskolán végezte. Gyönyörű hangjával, érzékenységével, egyszerre pimasz, mégis drámai lényével bőven lekörözte az akkori önjelölt popsztárokat. Az persze más kérdés, hogy később a személyiségét a magánéleti kudarcai, amelyekért gyakran a katolikus egyházat tette felelőssé, a fel nem dolgozott traumái (az édesanyja gyerekkorában bántalmazta őt és a testvéreit), az egyre jobban elhatalmasodó mentális problémái és a drog, hogyan forgácsolta szét. Miközben haláláig kereste Istent, és vágyott a vele való kapcsolatra.
De a történetet ne a végéről kezdjük. Hiszen Sinéad O’Connor sokkal több volt, mint zűrös popsztár. Annál is inkább, mivel ő volt az, aki utált popsztár lenni, noha Prince slágere az egekbe repítette 1990-ben. Bár még ez sem igaz így. Hiszen a Nothing Compares 2 U (Semmi sem hasonlítható hozzád) önmagában kevés lett volna ehhez. Még maga a szerző sem tudta soha úgy előadni a saját dalát, hogy az világslágernek tűnjön.
O’Connor önmaga jogán lett világhírű előadóművész, amihez persze kellett ez a dal, de a csodát ő tette hozzá.
Ki volt ez a törékeny és elszánt nő, aki egyszerre volt szelíd kislány, az ír mondavilág tündéreire hasonlító tünemény, lázadó amazon, muzulmán anya és csak az Isten tudja, mi még?
Kiskamaszként a magazinok címlapján láttam meg először a kopaszra borotvált fejét, a hatalmas szemét, a finom és szép vonásait, az izzó tekintetét. Szinte megbabonázott. De a dalai csak később, a kamaszkor lázas éveiben értek el a lelkemig. Emlékszem, elbűvölve jártam az utcákat, míg a fülemben szólt I Do Not Want What I Haven’t Got (Nem akarom azt, amim nincs), című dal, amelynek jelentéséről akkor fogalmam sem volt.
Az énekesnő sajátos módon ötvözte a könnyűzenét az ír népzenével, és több évtizedes pályafutása alatt tíz nagylemezt adott ki. Dalai között éppúgy találunk költői szépségű ír népdalfeldolgozásokat ((I’m Stretched on Your Grave), mint politikai és társadalmi kérdéseket körbejáró szövegvilágokat. Ez utóbbiak közé tartozik például a Famine (Éhínség), amely Írország fájó sebeire keresi a gyógyírt az emlékezés, a gyász és a megbocsátás segítségével.
Sinéad O’Connor az I’m Stretched on Your Grave (Kiterítve fekszem a sírodon) ír népdal előadása közben, az előadás végén a jellegzetes ír táncot, a jiget táncolja:
Mindig mindennel szemben
Sinéad O’ Connor 1966-ban született, és egy ötgyermekes ír családban nőtt fel. Nyolcéves korában a családjuk szétesett a szülők válása miatt. Öt éven át mentálisan beteg édesanyjával maradt, aki miatt sok szenvedésben volt része. „Az anyám egy szörnyeteg volt. A hangommal tudtam megnyugtatni őt. Képes voltam a hangommal elaltatni az ördögöt” – mondta egy életéről szóló dokumentumfilmben. Tizenhárom éves volt, amikor apja kapta meg a felügyeleti jogát, ám hozzá sem tudott igazán kötődni. Tizenöt évesen bolti lopások miatt egy időre kiskorúak javítóintézetébe került, amelyet katolikus szerzetesnők működtettek. Ez a tény és anyja vallásossága egy életre a katolikus egyházzal szembeni rettegést, ellenállást ültette a lelkébe.
A zeneipar magasra emelte őt, ő azonban szembement annak törvényeivel is. Tulajdonképpen mindig mindennel szembement. Olykor a józan ésszel és saját magával is. A 2021-ben Rememberings (Emlékek) címmel kiadott memoárjában meséli el azt a pillanatot, amikor úgy döntött, kopaszra borotválja a fejét. Akkor történt, amikor egy zenei kiadó vezetője azt tanácsolta neki, hogy növessze meg a haját, kezdjen el miniszoknyát és magas sarkú cipőt viselni. Ő azonban nem akarta, hogy kiárusítsák a külsejét és a szexualitását. Sikerei szédületes csúcsán pedig, 1991-ben nem vette át a Grammy-díjat, mert azt túl kommersznek találta. Legemlékezetesebb és legvitatottabb tette azonban minden bizonnyal az volt, amikor 1992-ben II. János Pál pápa képét élő adásban tépte szét egy műsorban, így tiltakozva a katolikus egyházon belüli gyermekmolesztálások ellen. A világ megbotránkozott, a koncerteken kifütyülték, a lemezeit bezúzták. A művésztársak is ellene fordultak, még a Vatikán idegeit igencsak borzolni szerető Madonna is beszólt neki. De ítélői nem kérdezték meg személyes élményeiről, és nem feszegették azt sem, ami évekkel később nemcsak az ír, de a világegyházban is botrányt okozóan napvilágot látott.
Igaz, az énekesnő később maga is belátta, nem a legmegfelelőbb módját választotta annak, hogy tiltakozzon, bocsánatot kért, és százötvenezer angol fontot adományozott a Rómától elszakadt ír katolikusoknak, hogy hozzanak létre egy áldozatokat segítő központot.
Amikor XVI. Benedek lemondott, Sinéad úgy remélte, végre megnyílhat a lehetőség arra, hogy a katolikus egyház megtisztítsa önmagát.
Az örök kereső
Felfelé ívelő karrierje az ominózus tette után azonban megtorpant. Igaz, ő minderről úgy beszélt, hogy végre letehette a szupersztárságot, és senki és semmi nem kötelezte többé arra, hogy a mainstream zeneiparnak megfeleljen. És ebben igaza is volt. Sok értékes albummal örvendeztette még meg a rajongóit, és a zeneipar döntéshozói (volt annyi eszük), teljesen nem mondtak le róla soha. Igaz, már nem tudott és nem is akart az élvonalba tartozni, de önmaga lehetett. Csakhogy ez az „önmaga”, míg az alkotásban biztos kézzel nyúlt a zenei minőség és a fontos mondanivaló után, a saját életében maga ellen dolgozott. Négy gyermeket szült négy apától, felügyeleti jogokért harcolt és drogfüggőséggel küzdött, valamint a pszichiátriai klinikák gyakori betege lett. Az utóbbi években áttért az iszlám vallásra, és maradjunk annyiban, hogy nagyon sok furcsa, meghökkentő kijelentést tett. Öngyilkossági kísérletekkel sokkolta a környezetét, a családja és a gyermekei megszakították vele a kapcsolatot, majd az egyik fia tavaly, mindössze tizenhét évesen végzett magával. Az énekesnő ezt már nem heverte ki.
Sinéad O’Connor egyszerre törékeny és erős lelke démonokkal küzdött és démonokat teremtett maga köré, miközben saját bevallása szerint egész életében a megnyugvást és Istent kereste, akiben minden megpróbáltatása ellenére is töretlenül hitt. Az énekesnő egyik legkedvesebb felvétele, a Something Beautiful (Valami szépet) is éppen erről tanúskodik. Élettörténetét nézve még fájóbbnak tűnnek a báty idézett szavai, az énekesnő magánya. Bár kétségkívül létezik az az önpusztító szenvedés, amelyet egy család már nem bír el, azon változtatni nem tud. Ahogyan létezik az a szenvedés is, amelyből olyan dalok nőnek, amelyek másoknak, teljesen ismeretlen embereknek élni segítenek. És ez a két szenvedés olykor egy és ugyanaz.
Köszönöm, Sinéad a zenét, a táncot, a harcot. Nyugodj békében.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Búcsúzik a rock nagyasszonya, aki negyven fölött hódította meg a világot – Tina Turner élete
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
