„Nem csináltunk semmi rosszat, élni akarunk!” – A roma holokauszt, ami a történelemkönyvemből kimaradt

„A háború vége felé jártunk már. Nehéz, nélkülöző éveket éltünk meg addigra. A zsidó gyógyszerészt, akihez mosni, vasalni, takarítani jártam némi élelemért meg ruháért, elvitték a családjával együtt. Nem tudtuk, hova, miért, de többé nem jöttek vissza. Nem volt munka, hát nélkülöztünk sokat. Nagyapád meg a többi életerős cigány ember a fronton volt, vagy fogságban vagy holtan a harcmezőn. Nem lehetett tudni, mert nem jött hír róluk.

Egyik nap – télutója volt már, de a tavasz még odébb – a telepen megjelent egy hivatali ember azzal az örömhírrel, hogy élelmet osztanak, s aki él és mozog, menjen a községháza udvarára. Ott kapjuk meg a csomagot. Támadt nagy mozgolódás a cigányok között, s mindenki sietett, hogy minél előbb megkapja a maga porcióját.

A csapda

Nem volt nagy a községháza udvara, hamar megtelt emberekkel. Ugye főleg asszonyokkal meg gyermekekkel. Amikor már nem érkeztek többen, bezárták a kaput, de a nagy izgalomban senki sem figyelt erre, nem tűnt fel senkinek. Akkor aztán, mintha a semmiből kerültek volna elő, csendőrök jelentek meg. Bár addig nemigen volt dolgunk velük, ráadásul ezek ismeretlenek voltak számunkra, a gyomrom hirtelen görcsbe rándult, s valami rossz sejtelem hullámzott végig a cigányokon is. Többen megpróbáltak a kapu felé oldalogni, de hiába. Az bizony zárva volt. S akkor elhangzott egy mogorva veres képű csendőr szájából a parancs: »Mindenki hasra!« Nem tudtuk, miért, de nem tiltakoztunk, hanem teljesítettük a parancsot. A sok cigány ott feküdt a fagyos macskaköveken dideregve, szederjesre vált szájjal, és senki nem tudta, mi lesz. Felnézni se mertünk.

»Hozzátok a petróleumot!« – hangzott el egy újabb parancs, s a következő pillanatban, már loccsant is a büdös folyadék. Akkor már tudtuk, itt számunkra vége az életnek. Ezek elevenen fognak elégetni bennünket.

A felismerésből kétségbeesés lett, a kétségbeesésből jajveszékelés, sikoltozás, sírás vagy közönyös belenyugvás. De felkelni senki nem mert, ugyanis megfenyegettek bennünket, hogy aki talpra áll vagy menekülni próbál, lelövik, mint egy kutyát.

Nem tudom, mennyi idő telhetett így el, egyszer csak valami tompa, de egyre erősödő, közeledő morajlás, zúgás, dübörgés, valami géphang hallatszott át a jajveszékelésen. Egy pillanatra mintha minden mozgás megszűnt volna korülöttünk, mintha minden bennünket halálba szánt ember figyelme a távoli hangra irányult volna, aztán megint minden megélénkült. Csizmadobogás, kapkodás és fejvesztett menekülés. A mindent eldöntő gyufa nem lobbant lángra, ugyanakkor kicsapódott a nehéz tölgyfa kapu, és a csendőrök hanyatt-homlok menekültek a községháza udvaráról. Nemkülönben a cigányok. Rongyosan, petróleumtól bűzösen, de élve.

Később megtudtuk, hogy a közeledő szovjet tankoknak köszönhetjük az életünket. Persze történt még ezután más egyéb is, de az már egy újabb este története.”

Kép

Kép: Fortepan/Konok Tamás

Nagymama elmesélhette a maga történetét, de hány roma/cigány ember nem tehette ezt meg, mert lelőtték már a munkatáborba vezető úton, meghalt a lágerbe érkezés előtt, mert nem bírta az erőltetett menetet, vagy a haláltáborok valamelyikében tífuszban, éhezésben, a felügyelők kegyetlenkedése miatt vagy csak egyszerűen azért, mert ő következett a sorban.

Amikor holokausztról beszélünk, legtöbbünk a zsidó nép üldöztetésére és megpróbáltatásaira gondol. Sokan nem is tudják, hogy volt a II. világháború alatt roma holokauszt is. Ez kevésbé nyilvános, pedig a cigányságot is érték atrocitások, munkatáborba deportálás, koncentrációs táborokban tömeges irtás.

Endre László, aki deportálásukat 1944-ben államtitkárként irányította, már a harmincas években főszolgabíróként követelte, hogy a „bűnöző oláhcigányokat” zárják koncentrációs táborokba, a férfiakat pedig sterilizálják. Egy kollégája a német példára hivatkozva minden „élősdi” cigánycsaládot munkatáborba akart záratni. Volt, aki javasolta, hogy a romákat „hatéves kortól, nemre való tekintet nélkül eltávolíthatatlan vegyszerrel megjelöljék”. A német „cigánykutatásokra” és a nürnbergi fajtörvényre hivatkozva Orsós Ferenc akadémikus, a Magyar Orvosi Kamara későbbi elnöke javasolta a vegyes házasságok betiltását. Ravasz László református püspök 1942. februári prédikációjában így fogalmazott: „Azt már világosan látjuk, hogy a magyar-cigány keveredés ártalmas, ennek megfelelő intézkedés még nincs.”

A faji radikalizálódás az 1938–1941 között visszaszerzett területeken élő zsidókat és cigányokat is sújtotta, sőt, az első deportálási elképzelések is itt fogalmazódtak meg.

A kétségkívül létező hasonlóságok mellett a magyar zsidók és cigányok sorsa jelentősen eltért. A zsidókkal ellentétben a romákat a háború alatt éppúgy besorozták katonának, mint a többi magyar állampolgárt.

Német következetlenség, magyar elszántság a cigánysággal szemben

Míg Hitlerék többször követelték a magyar kormánytól a zsidók deportálását, addig a cigánykérdés napirendre sem került. A nácik cigánypolitikájának következetlenségét jól jellemzi, hogy Adolf Eichmann, aki 1944-ben a „végső megoldást” Magyarországon levezényelte, nem foglalkozott a körülbelül 200 ezer fős magyar cigánysággal. Bár kisebb roma csoportok már 1944 tavaszán Auschwitzba és Mauthausenbe kerültek, a „cigánykérdés” igazából csak 1944 nyarán vált fontossá. Augusztusban elrendelték 50–60 cigány munkásszázad felállítását, de a kontingenseket nem töltötték fel teljesen. Az intézkedés ismét elsősorban a vándorcigányokat sújtotta.

A német megszállást követően, 1944 tavaszán az egész ország területén megkezdődött a gettók felállítása. Nem sokkal később sor került a deportálásokra is. Auschwitzba először a kistarcsai internáló táborból szállítottak foglyokat. Ettől kezdve számos Szolnok, Csongrád, Bács-Kiskun, Pest, Heves, Nógrád megyei település roma lakosságát vitték munkatáborokba, augusztusban pedig a Honvédelmi Minisztérium elrendelte cigány munkásszázadok felállítását. Ezeket a munkaszolgálatosokat leginkább sáncásáson, hadiépítkezéseken, aknafelszedésen dolgoztatták, jelentős részük pedig Németországba került a későbbiekben.

Külföldre hurcolásuk nagy arányokban a nyilas hatalomátvétel után indult, főleg az ország nyugati és középső vidékeiről.

1944. november 2-án, 3-án megkezdődött a roma családok összeszedése és internálása Zala, Veszprém, Vas, Baranya, Somogy, Tolna, Komárom, Győr, Sopron, Pest megyék településeiről. A Budapest környéki romákat november 2-a és 6-a között terelték össze a helyi csendőrségeken, majd az óbudai téglagyárba vitték. November 8-án bevagonírozták őket a budaörsi pályaudvaron, hogy innen szállítsák Dachauba, majd néhány nap elteltével egy részüket tovább a buchenwaldi, bergen-belseni és ravensbrücki lágerekbe. A dachaui lágerrendszernek összesen 20 075 magyar foglya volt, ebből 1126 magyar cigány.

Kép

Csendőrök kísérnek roma férfiakat (1907) – Kép: Vasárnapi Újság

A magyarországi csendőrök és nyilas hatóságok több településen minden dokumentáció nélkül végezték ki a teljes roma közösséget: 1944 késő őszén a Tolna megyei Lengyelben, 1945 januárjában a Fejér megyei Lajoskomáromban, februárban a Zala megyei Lentiben. Várpalota környékén február utolsó napjaiban és március elején néhány nap alatt körülbelül 150 romát lőttek agyon a nyilasok.

A cigányság szervezett összegyűjtése az orosz előrenyomulás miatt főleg a nyugat-dunántúli megyékre korlátozódott. A legnagyobb gyűjtőközpont a komáromi ún. Csillagerőd volt, ahová több ezer magyar romát hurcoltak. Az itt fogva tartott nők, férfiak és gyerekek a nyári zsidó gettók borzalmait idéző körülmények között sínylődtek. Sokan belehaltak az éhezésbe és a bántalmazásba. A romaellenes akció itt nem a cigányság egészének fizikai megsemmisítésére irányult: Komáromban kiválogatták a munkaképeseket. A gyermekes anyákat, az öreg és beteg embereket hazaengedték, de sokszor 13-14 éves lányokat munkaképesnek nyilvánítva mégis visszatartottak. A kiválogatottak Dachauba és Bergen-Belsenbe kerültek, ahol sokakat meggyilkoltak, mások embertelen áltudományos orvosi kísérletek áldozataivá váltak. Ravensbrückben különösen sok fiatal magyar roma lányt sterilizáltak.

Magyarországon több helyen tömegkivégzésekre került sor. Csendőrök és nyilasok Szolgaegyházon, Nagyszalontán, Dobozon, Várpalotán, Lajoskomáromban és Lengyelben több száz romát – köztük gyermekeket és nőket – gyilkoltak meg gépfegyverekkel és kézigránátokkal. A magyarországi roma holokauszt mintegy 5000 életet követelt. Az üldözöttek száma tízezrekben mérhető (Forrás: www.holokausztmagyarországon.hu).

1944. augusztus 2., az auschwitzi vérengzés

„Nem csináltunk semmi rosszat, élni akarunk!” – szemtanúk szerint ezt kiabálták az áldozatok, amikor 1944. augusztus 2-án egyetlen éjszaka alatt, mintegy háromezer romát meggyilkolva, felszámolták az auschwitzi cigány tábort. Egy lengyel zsidó túlélő visszaemlékezése szerint kivégzésük előtt a romák ellenálltak:

„…egyik éjjel a férfiak tábora több ezer ember kiabálására ébredt. Amint kiléptünk a barakkokból, láttuk, mi történt. A cigányok táborát fényszórókkal világították meg, a cigány férfiakat és nőket, gyerekeket az SS-ek ötösével állították sorba, hogy a krematóriumba vigyék őket. De szerencsétlenek minden erejükkel ellenálltak. A dulakodás egész éjjel tartott, de reggelre a cigányok tábora már üres volt.”

A vérengzés áldozatairól 1972 óta emlékeznek meg világszerte. Akkor határozott a Cigány Világszövetség arról, hogy a Pharrajimos, azaz a roma holokauszt emlékére augusztus 2-át nemzetközi emléknappá nyilvánítja. Magyarországon először 1996-ban tartottak megemlékezést.