Rendhagyó nagycsütörtök a hegyen, a város fölött, gondolatban

Nagyon szeretem a természetet: minden színével, hangjával, illatával, ízével, tapinthatóságával együtt, és most nagyon hiányzik is. Talán tavasszal érzékelem legintenzívebben, amikor a hamar sötétedő nappalok, a kopárság, a komorság szűk teréből kilépek a szabadba, a végtelenbe. Ezt a végtelent most csak távcsövön át szemlélem: a nyitott ablakból.

De mégis jó napsütötte falak között ébredni: a legszebb zene a madarak élénk csivitelése, amit most nem nyelnek el a hétköznapi zajok. Tisztább, benzingőzmentesebb a levegő, hamarabb átereszti a kertből az ibolya, a jácint és a levendula illatát. A konyhában a friss fűszernövények gőze a falakra ül, mi pedig többen vesszük körbe az étkezőasztalt, mint az átlagos napokon.

Azt hittem, jobban hiányzik majd az odakint, nekem és a gyerekeknek is. De még annyi lehetőség áll előttünk: kézműveskedés, magunk készítette játék, beszélgetés, recept és közös sütés-főzés. Van mit behozni, ami a mindennapi rohanásban elmaradt.

És bármily furcsa, közelebb érzem magamhoz a természetet, mint máskor. Pedig a munkahelyemre a sétányon vagy a parkon keresztül szoktam átszelni az utat, ahol kacsák lubickolnak, mókusok járnak mogyorót keresni, békák szerenádoznak a tóban, és rügyeznek, virágoznak a fák. Talán a csönd teszi. Meg a kiüresedett tér.

Van ebben az elzártságban valami szent, valami megfoghatatlan béke is. Mint amikor évekkel ezelőtt a közeli hegyre indultunk a nagycsütörtöki szertartás után, az est leszálltával. Némán törtük át az utat a cserjéken és bozótokon át, a hold és az ide-oda vetődő zseblámpák fényénél. Mentünk, mint a három bizalmas tanítvány Jézussal, bő tucatnyian. A tavaszi szeszélyes szél időnként a kabátunkba-hajunkba kapott, és vitt egyenesen a csúcsra. Fent, a dombnyi hegyen olyasfélét éreztem, mint minden magaslaton: szabadságot, végtelenséget, csodálatot, biztonságot, egyfajta otthonérzést a világban. Egyszerre a magasság és a mélység húzóerejét. Álltam a kivilágított város fölött, amely olyan volt, mint egy hatalmas kupola, árnyában mécsesekkel. A megrendültség és a hideg egyaránt megreszkette a testemet és a lelkemet. Egy órányit virrasztottunk.

Valamikor, nagycsütörtökön, az Olajfák hegyén nem világítottak a házak ablakai. Talán a hideg sem metszette az imára kulcsolt kezeket.

De a félelem, az előre átélt szenvedés, a döntés felelőssége megreszkettette a valaha élt legnagyobb szívet. A szívet, amelyben egyszerre volt jelen a magasság és a mélység. Amelynek egyetlen igenje megrendítette a világot.

Ez az a hely, ahová most vágyom: a hegy a kivilágított város fölött, a magaslaton, ahol összekötődhet bennem az ég és a föld. Ahol igent mondhatok a múltamra, a jelen pillanatra és a kiszámíthatatlan jövőre. Ahol letehetek mindent, ami a szívemet terheli. Ahol – Reményik Sándor szavaival – meggyóntat az erdő, a csillag gyertyalángként világít, az ég a szentély, és Isten feloldoz.

Erre emlékezem és vágyom ezen a rendhagyó nagycsütörtökön.