Pünkösd csodája: valaki felráz lelki bénultságunkból, és alkalmassá tesz a szeretetre

Mi hiányzik a hétköznapjainkból, hogy sokszor olyan fásultak, reményvesztettek, lehangoltak vagyunk? Mi lenne képes kihámozni abból a burokból, amelynek látszatbiztonságában élünk bátortalanságunkkal, gyengeségeinkkel, közönyünkkel? Alighanem valami lüktető életerő, vitalitás, tűz, ami mozgásba hozza elgémberedett tagjainkat, szívizmainkat. Valaki, aki lelkesít, Lélekkel itat át, életre keltve árnyék-önmagunkat. Az első pünkösd történéseit felidézve várjuk, hogy ma is megvalósuljon a pünkösdi csoda. 

pünkösd

Kép: Freepik

A búcsúzásban van némi ünnepélyesség és jókora adag szorongató érzés: az elveszítés félelme. Amikor Jézus, mennybemenetele előtt, végleg elköszönt tanítványaitól, óriási törést okozott bennük. A tizenegy férfi néhány évvel korábban hátat fordított addigi életének. Az sem lehetett könnyű döntés: otthagyni a halászhálót, a vámszedő asztalt, a megélhetést, a családot, a bejáratott mindennapokat. De valaki nagyobb vonzerőt jelentett, mint a múlt. Mágnesként ragadta ki őket a komfortzónájukból, hogy vándorlásai, isteni küldetése során barátai és tanítványai legyenek. Utat mutatott nekik, és ezt az utat együtt járták.  

Jézus szavai, szelíd határozottsága, csodái beleivódtak minden porcikájukba, és amikor ez a közös kaland lezárulni látszott, mintha a talaj indult volna meg a lábuk alatt.  

Ezek a harmincas–negyvenes férfiak teljesen elanyátlanodtak, és elveszítették a fonalat. Már ott leragadtak, hogy miért is kellett meghalnia a Mesternek. Igaz, a feltámadás öröme ezt a kételyt valamelyest feledtette. De hogy örökre elmenjen? Mi értelme ennek az egésznek?!  

És a rabbi, aki átadta bölcsességét, útmutatását, érezte, hogy ki kell töltenie a hiányát. Megígért valamit, pontosabban valakit: a Vigasztalót. De ki lesz ez a küldött, és hogyan fog vigasztalni? Egyáltalán felismerik majd? Képes lesz arra, hogy átvegye a Mester helyét, és kirobbantsa mindannyiukat a lehangoltságból, a tanácstalanságból? – kérdezhették. Van-e kiút az önmagunkba fordulásból, amivel beszűkítjük a távlatainkat, megszűrjük a külső ingereket? – kérdezzük mi is nehéz időszakainkban. 

A sziklasír elől elhengeredett a nagy kő, de a szívek elől ki fogja ezt a böhöm nagy követ elhengeríteni?  

Jézus mennybemenetelét követően tíz nap telt el, amikor az apostolok bezárkózva, csoportos magányban, tétlen várakozásban ültek. Odakint ünnep zajlott, zarándokok tömege érkezett Jeruzsálembe, hogy hálát adjanak az aratásért, az új kenyérért, és megemlékezzenek a Sínai-hegyi szövetségkötésről, amit a tízparancs pecsételt meg. A köldökzsinór összeköti az embert Istennel, és biztosítja a szeretet áramlását. De a tanítványok vérkeringése Jézus elfogatását követően megnehezült, a kétségbeesés és a reménytelenség rögként akadályozta a sodrást, fennállt a lélektrombózis kockázata.  

És akkor valami történt. Valami, ami kizökkentette őket az önsajnálatból. Szél kerekedett a semmiből, és ez a szél lendületes erővel sodorta magával a félelmet, a bizonytalanságot, hogy helyet adjon egy újfajta lüktetésnek. Egy olyan belső tűznek, amely a talpuktól a fejük búbjáig átjárta őket. Átformálta és készre égette azt, ami nyersanyagként elő volt készítve. Izzani kezdett a levegő, és megtörtént a születés csodája. Isten Lelke, aki az élet kezdetén, a teremtéskor a vizek felett lebegett a sötétségben, ott és akkor új életet adott. Bátorságot, lelkierőt, bölcsességet, derűt, bizonyosságot.  

Semmi kétség, Ő volt az, akit a Mester megígért. Aki láthatatlanul is érezhető, és minden rezzenésével vigasztal.

Közösség is született ezen a napon: Jézus csapatáé, az egyházé. Nem számított többé a kereszt árnyéka, a főpapok hatalomféltő dühe, a főtanács faggatózása, a börtön nyirkossága. Az ajtók, a szívek és az ajkak megnyíltak. 

Régen, valahol Mezopotámiában, vagy csak az emberi szívekben, kudarcba fulladt egy vállalkozási kísérlet: Bábel tornyának felépítése. Akkor erősebb volt az önzés, a birtoklás vágya, a másokat lépcsőként használó hatalomvágy. Az ember felül akarta múlni önmagát, átvéve Isten helyét a világ csúcsán. Mi lett a vége? Széthúzás, civakodás, meg nem értettség. Így van ez napjainkban is. Hatalmas hajók, tornyok épülnek, száguldunk és törekszünk előre, fölfelé. De meddig maradnak a hajók a hullámok fölött, és meddig állnak a tornyok a levegőbe magasodva?    

Az első pünkösdkor, amikor Péter apostol, áttüzesedve Isten Lelkétől, szólni kezdett az emberekhez, újjáépült a torony, de nem téglából vagy kőből, hanem szeretetből, hűségből, megértésből. Hogy lehet az, hogy a különböző nyelveken beszélő népek megértették az egyszerű halász beszédét? A Lélek tolmácsolt, összekapcsolva zsidókat és keresztényeket, múltat és jelent, hagyományt és újítást.  

Isten Lelke ma is a világ felett lebeg, és várja, hogy újjáteremthessen minket.  

Ha engedjük, áttöri a falainkat, megnyit, és fogékonnyá tesz. Elindít és ösztönöz, hogy családunkban, közösségeinkben keressük az egységet. Azt, ami összeköt bennünket. Ez a csodás átalakulás pünkösd titka.  

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti