Pénzvilágból Isten menedzsmentjébe
Sokan érezzük életünk során, hogy nem vagyunk a helyünkön, de elhessegetjük a gondolatot, hogy talán másként kellene élnünk. Tornay Gábor más utat járt be: otthagyta az üzleti világot, ahol sikeres volt, tudatosan irányt váltott, és munkájával is az Isten dicsőségét kezdte hirdetni. Tanúságtevő életéről beszélgettünk.
– Hogyan lettél sikeres menedzser?
– Miskolci srác vagyok, apám orvos, édesanyám is az egészségügyben dolgozott, szerették volna, ha ebbe az irányba indulok el. Vallásos családban nevelkedtem, de magaviseletemmel kihívást jelentő gyerek voltam. Zenéltem, sportoltam, nem akartam orvos lenni, de közben odahaza mindig kaptam az ívet, hogy bezzeg ez meg az a rokon gyerek mennyivel sikeresebb. Ami érdekelt, abból én is kiváló voltam, ami nem, abból épphogy átmentem. A Testnevelési Főiskolára először nem vettek fel, kitanultam a fényképész szakmát, és jártam teológiára, végül mégis biológia-testnevelés szakon végeztem. Nem kaptam tanári állást Miskolcon. Elkerültem egy szanatóriumba dolgozni, ahol túlsúlyos embereknek segítettem fogyni.
Ez hatalmas tapasztalat volt: lesétáltatni egy 140 kilós emberrel 20 km-t a Bükkben, az kemény dolog. Sok emberi sorsot megismertem, ragadt rám az élet.
Amikor ez a munkám megszűnt, egy gimis barátom hívott a biztosító szakmába dolgozni, és bár nem fűlött a fogam az ügynökösködéshez, megpróbáltam. Már egy év múlva megyei igazgató lettem Békéscsabán, 29 évesen, vezetői tapasztalatok nélkül – kemény időszak volt. De sikeresek voltunk, 5 év alatt közel egymilliárdos díjbevételt értünk el.
– Hogy fért össze ez a munka a vallásos neveltetéseddel?
– Hittem abban, hogy amit csinálunk, jó. Tudatosan nem csaptam be senkit, ebben mindvégig következetes maradtam. Mindig a bibliai történet lebegett a szemem előtt, amikor a fáraó álmát megfejtette József a hét szűk és a hét bő esztendőről, arra tanítva, hogy az ember ne élje fel a javait, hanem tegyen félre a szűkösebb időkre. Volt egy eset például, amikor egy ügynökünk nem tudott eladni egy biztosítást, segítettem neki, meggyőztük az ügyfelet, aki aláírta az életbiztosítási szerződést. Három héttel később ez az ember autóbalesetben meghalt. Ottmaradt a felesége két gyermekkel. Egy havi díj volt csak a számláján, de a biztosító kifizetett a családnak 2,7 millió forintot, ami 1991-ben még nagy pénz volt. Apát meg férjet persze nem lehet pótolni, de a létbiztonságuk mégiscsak megmaradt. Hittem abban, amit csináltam.
– Ma is hiszel benne?
– A kockázati életbiztosításban igen, ami azoknak az embereknek, akik veszélyes életet élnek és kisgyerekekért felelősek, fontos.
Cascót kötünk a kocsinkra, de az életünkre, az „ember cascóra” nem áldozunk. Nem racionális, hogy valamire, ami viszi a pénzt, kötünk biztosítást, arra, aki a pénzt megtermeli pedig nem.
– Neked van biztosításod?
– Nincs, de nem is vagyok már anyagilag felelős senkiért, mind az öt gyerekünk felnőtt.
– Milyen volt a biztosítóbiznisz?
– Nagyon sokat dolgoztam, rengeteget képeztek is: később, amikor a Külkerre jártam marketing-kommunikációra, szinte tanulnom se kellett, mert a cégnél megvették nekünk a legkorszerűbb tudást. Már ügynökként az apám főorvosi fizetésének többszörösét kerestem, később egészen a marketingigazgatói szintig vittem. Hálát adtam a Jóistennek a munkámért, azért, hogy a feleségemet, Anikót és a gyerekeimet ilyen jól el tudom tartani. Nyáron a tengerre mentünk, télen síeltünk, bejártuk Amerikát, háromszor láttam a Grand Canyont, ha pedig siklóernyőzni hívott valaki, akkor mentem, mert mehettem. Sose felejtem el, hogy amikor Levente fiunk hároméves volt, felmentünk együtt egy hegytetőre, ahol kicsomagoltam a siklóernyőt, és elrepültem... Na, azt a nézést, ahogy a kisfiam akkor nézett, sosem fogom elfelejteni!
– Minden újra kapható voltál?
– Az adrenalin hajtott, az ismeretlen vonzott, és közben mindig én akartam lenni a legjobb. Az érettségi bizonyítvány kiosztásának napján, amikor apámmal a Mályi-tó mellett sétáltam, azt mondta, ha véletlen utcaseprő leszek is, csak egy a fontos: ahol én seprem az utcát, az mindig tiszta legyen. Ez végigkísért az életemen, presztízskérdést csináltam abból, hogy amit elkezdek, azt a lehető legjobban csináljam.
– Sikeres voltál, mégis otthagytad a menedzseréletet. Miért?
– Több ok is közrejátszott. Egyfelől 2008-at írtunk, mikor a világgazdasági válságnak nevezett pénzügyi hiszti bekövetkezett. A világgazdaság egyensúlyát a pénzbe vetett hitek, a valós teljesítmények nélküli spekulációk tartják fenn, a pénzisten imádata. 2008 őszén kidurrant egy spekulációs lufi, ami egyébként ma is bármikor megtörténhet. Sok mindent át kellett értékelnem.
Rájöttem, hogy amit a fáraó Józsefnek mondott, az igaz, csak épp nem pénzben érvényes, hanem terményben, ami egészen más dolog!
Ekkortájt olyan termék árusítására akartak rávenni, amiről tudtam, hogy nem korrekt. Morális problémáim voltak, mondtam a feleségemnek, hogy én ezt már nem szeretem, nem hiszek benne. Anikó feltette az egyszerű kérdést: „Akkor miért nem hagyod ott?” Amikor azt válaszoltam, hogy mi lesz az öt gyerekkel meg a magas számlákkal, visszakérdezett: „Hol a te hited, és mi van az ég madaraival, akiket emlegetni szoktál?”
És jött egy betegség, ami az utolsó csepp volt a pohárban. Ekkor szó szerint padlóra kerültem, és rájöttem, hogy az én tudom, az én megoldom, az én megcsinálom felfogás nem működik. Átéltem azt, amit Szent Pál mondott, hogy „aki áll, vigyázzon, el ne essen!”.
Én ötven évig hittem azt, hogy állok, de ekkor megtapasztaltam, hogy nem feküdhetek keresztbe az egómmal az Isten akaratának.
– Mi történt?
– Meniѐre-betegségem lett. Épp templomban lettem először rosszul: az oltár elindult, annyira szédültem, hogy elestem, de még a földön fekve is azt éreztem, hogy zuhanok. Ez a belsőfül degenerációja, nem gyógyítható, ma is megvan, csak tünetmentes, bár a jobb fülem süketsége is erre vezethető vissza, ahogy az is, hogy egy nagyszekunddal magasabban hallok, ami a zenélésnél nagyon zavar. Magamtól nem változtattam volna. A válság, egy ordibáló főnök és a betegség, az érzelmi-értelmi és fizikai hatás egyszerre kellett a döntéshez. De innentől nagyon egyszerű volt minden, hihetetlenül megkönnyebbültem. Rövid ideig borkereskedő voltam, aztán a váci egyházmegyéhez kerültem oktatási koordinátornak, hetedik éve dolgozom ott.
– Anikó mit szólt a döntésedhez?
– Örült! Mindig támogatott a döntéseimben, szenzációs feleségem van! Viszont a bennem végbement változással sok embert el is veszítettem, már nem voltam érdekes számukra, közönyösek lettek. Meggyőződésem egyébként, hogy az egyháznak is a legnagyobb problémája a közöny és félreértés, ami körülveszi. Sokszor azt gondoljuk, az ateistákkal van bajunk, miközben a szekularizáció nem a balliberális társadalmak istentagadó szemléletének túlburjánzása. Sokkal inkább abból fakad, hogy az információhoz ma már mindenki hozzáfér, és ha valamiben ellentmondást talál – márpedig az egyháztörténetben van jó pár hatalmas melléfogás –, azzal egyszerűen nem foglalkozik tovább.
Ennek az egyházat körbefonó közönynek a falát kellene áttörnünk.
– Az új munkád is erre irányul, egészen más, mint a korábbi. Szereted?
– Nagyon! Most vagyok a helyemen. De közben azt is tudom, hogy nem ugyanezt érezném, ha korábban jött volna. 320 hitoktató van az egyházmegyében, akiknek a képzése a feladatom, és a választható hittanóra iskolai bevezetésével több mint 30.000 gyermekkel vagyunk valamilyen módon kapcsolatban, ami a magyarországi 6–18 év közötti gyerekek több mint 10%-a. Óriási felelősség, hogy ezek közé a gyerekek közé kik mennek be, ami azon is múlik, hogy mit oktatunk nekik. Itt nyertek értelmet a korábbi pázmányos teológiai tanulmányaim is.
– Nincs hitoktatóhiány?
– Sokan nem tudják vállalni ezt a pályát, mert nehéz családot eltartani ebből a fizetésből. De ami ennél is nehezebb: statisztikák szerint a gyerekek felének apukája vagy anyukája nincs, mert elváltak. A szülőket követő tekintélyszemély márpedig a pedagógus vagy a nagyszülő, és a hitoktatóink közül sokan azzal szembesülnek, hogy amit ők és a nagyszülők mondanak, az nagyjából egybecseng, de már az apa vagy anya értékrendjével nem. E kognitív disszonanciának pedig káros hatásai vannak. A hitoktatókat alkalmassá kell tennünk arra is, hogy az alfa-generáció szüleivel beszélgessenek.
Az információs forradalom is nagy rugalmasságot követel, mert egy olyan korban, amikor egy gyerek identitása a lájkok számától függ, vagy amikor elvonási tüneteket produkál, ha az okoseszközt elveszed tőle, nagyon más módszereket kell alkalmazniuk a pedagógusoknak is. A digitalizáció uniformizál, nekünk meg a gyerekek egyediségét kell erősíteni.
Ha meg tudjuk ajándékozni őket valamivel, az annak a tudatosítása, hogy nincs belőlük több. Hét és félmilliárd-féleképp vagyunk megajándékozva, ennyiféleképp keressük és tükrözzük vissza az Istent.
– Mit tehet ebben az új helyzetben egy hitoktató?
– Cselekvő szeretetbe kell vonnia a gyerekeket. Nagyon egyszerű dolgokkal, például megtanítva azt, hogy ne hagyják a koszos tányért az asztalon, mert azzal anyának segítenek.
A katekézisünknek egyik fejlesztendő része az is, hogy évszázadok óta akarjuk megmondani a gyerekeknek, mit higgyenek az Istenről, ahelyett, hogy azt mutatnánk meg nekik, hogyan lehet kapcsolatban lenni Istennel.
Mit jelent a csendben találkozni a belső hanggal, ami teremtettségünk okán mindannyiunkban hallható? Miként lehet a lelkiismeretnek nevezett, sokszor elnyomott „valamit” felismerni, ami az Isten lelke bennünk? Van egy folyamatos belső párbeszédünk önmagunkkal – hogy ez a párbeszéd erősíti-e vagy elfedi-e ezt a kapcsolatot, arról muszáj beszélgetni a gyerekekkel is.
– Spirituális témákkal meg lehet egyáltalán ragadni a gyerekek figyelmét ingergazdag világunkban?
– Vagy mi gyorsulunk fel a gyerekek szintjére, vagy sikerül őket lelassítani annyira, hogy elérjük a szívüket. Bátran kell hozzányúlni a csendhez, ahhoz, hogy hittanórán nem állítunk, hanem a gyerekre figyelve kérdezünk, hallgatunk. Vannak szép történeteink! Egy hittanra nem járó kislány csúnyán beszélt a folyosón. A hitoktató odalépett hozzá, megsimogatta a fejét, és elmondta neki, milyen szép a szeme, haja, arca – csak a beszéde nem illik hozzá. A kislányt megérintette az odafigyelés, azóta is bejár szünetben imádkozni. Régen azt mondtam volna, ez a hitoktató jól felkészített tanár – ma azt mondom, mélyen hívő ember, aki hagyja, hogy a Szentlélek dolgozzon a munkája során.
– Tavaly húsvétkor kis híján meghaltál…
– Rendkívüli élmény volt. Pár éve temettük el egy közeli munkatársamat, aki tüdőembóliában halt meg. Nagycsütörtökön velem is ez történt, a virrasztás alatt egyszer csak mintha kardot szúrtak volna a bordáim alá, ami a vállamnál jött ki, és csak kifújni tudtam a levegőt, szívni nem. A mentőben azt hittem, szétharapom a csöveket, annyira fájt. A sürgősségin lefektettek, elhúzták a függönyt, és azt mondtam magamban, hogy „Uram, eddig elhoztál, itt vagyok, vigyél tovább, amerre szeretnél”. De én magamtól nem vagyok ennyire bátor, ott meghaladott engem az, ami történt velem. Nagypéntek jött, este 8 körül elment bennem a hang és a kép, kétszer is puha, bársonyos sötétség vett körül, és azt éreztem, hogy megölel az Isten. Maradtam volna úgy szívesen… Aztán szombaton jobban lettem, sőt, a negyedik napon ki is engedtek az intenzívről. Azelőtt megértettem a „most”-ot, hogy a jelenben ott lenni jó dolog, a tüdőembólia alatt pedig megértettem az „egy”-et.
– Mit jelent az „egy”?
– Mária és Márta példájánál az „egy” választása az egész életét jelenti. Nekem csökkennem kell, és az Istennek növekednie kell bennem, hogy azt az értékesnek vélt életet, amit mások tulajdonítanak nekem, folytatni tudjam.
Korábban a vallásosságban is én akartam lenni a legjobb, ma csak az Istent szeretném növekedni hagyni bennem és másokban is. Ma már nem szeretném úgy szemlélni magamat, hogy bármilyen teljesítményem lenne.
Akár bolondnak is nézhetnek, mert nincsenek terveim, nem akarok túl sokat foglalkozni a múlttal sem, és megértettem, hogy az intuíció a csendben fogan. Hogy mi legyen a következő lépés vagy mondat, az a ráhagyatkozásban van. Ilyen tekintetben viszont teljesen újszülött vagyok. Írok egy könyvet is, ahol megpróbálom leírni a gondolataimat – de vajon fogja-e valaki olvasni?
– Miközben mély dolgokról beszélsz, gitáros miséket tartasz, énekled a „Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet”-et a Crockodeal nevű rockzenekaroddal, és kifejezetten derűs, jókedvű ember vagy.
– Nem szabad beszűkülnünk azért, mert kicsit gondolkodóbb emberré válunk. A mai napig a nyári estéken sokszor fogom meg a gitárt és énekelünk a tűz mellett. Kétféle ember van: az egyik, aki arra sétál, leül a kerítésen kívül és hallgatja az éneket, a másik pedig, aki kihívja a rendőrséget.
Az emberi kapcsolatok megélése, az oldottság fontos dolog, bizonyos értelemben prűdek vagyunk, ami akadályozhatja is, hogy közelebb kerüljünk Istenhez és egymáshoz.
– Nagyon fiatalos vagy, miközben már unokáid születtek.
– Kezdem érezni, milyen a nagyapaság. Egész más kapcsolat, mint az apaság. Talán, mert van időm mesélni. Van a gyermeki tisztaságban egy olyan ajándék, ami igazából a felnőttnek ajándék, fel kéne fedezni. Szülőként ez nem annyira sikerült. Talán most!
– Kezdődik a nagyböjt. Hogyan készülsz erre az időszakra?
– Nem jelent lemondást számomra, ha nem eszem húst, de például van egy fotós játék, amit szeretek, azzal nem fogok foglalkozni. De nincsenek nagyon ragaszkodásaim, az a kevés, ami van, azt próbálom mérsékelni, és a fegyelmemet erősítem – jobban figyelek arra, mikor kelek fel, vagy késztetem magam, hogy az El Camino végigjárásának élményéből táplálkozó regényemmel haladjak.
– Miről szól az a könyv?
– Szeretném inspirálni a majdani olvasókat, hogy merjenek élni a teremtettség-tudatukkal, azzal, hogy mi a végtelenséget teremtő Isten gyerekei vagyunk, ami hatalmas ajándék és óriási lehetőség!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>