„Olyan, mintha háborúba mentél volna” – interjú Farkas Rolanddal, a HUNOR mentőalakulat egyik vezetőjével

Február 6-án hajnalban történt a pusztító földrengés Törökországban. Mikor kapott a HUNOR mentőegység riasztást, hogy indulni kell? Mennyi idő volt felkészülni?

Mindenki élte a saját életét, valaki szolgálatban volt. Én éppen úton voltam a bécsi reptérre, mert egy düsseldorfi, kutató-mentő eszközökkel kapcsolatos bemutatóra utaztam volna. Miközben Bécs felé mentem, több hívást kaptam, nézegettem a telefonomat, és 10 órakor már megjött a riasztás is SMS-ben, nagyon rövid időn belül eldőlt, hogy útnak indítanak minket. A BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság (BM OKF) 80 HUNOR-tagot riasztott, hogy azonnal menjünk az állomáshelyünkre, délután 2-ig pedig várják a beérkezést a budapesti bázisra.

Mi az ENSZ különleges alakulatainak minősített mentőalakulata vagyunk. Az országok, amelyek hasonló mentőalakulattal rendelkeznek, ötévenkénti minősítés alkalmával regisztrálják be a saját mentőalakulatukat a nemzetközi szervezet alá. Amikor esemény van, az érintett ország jelzi ennek a szervezetnek, hogy szüksége van nemzetközi segítségre. Ha ez megtörténik, előáll egy standby állapot, amely a kijelölt mentőalakulatok készenléti állapotát jelenti.

Kint, Törökországban a kárterületen dolgozó mentőcsapat egyik vezetőjeként mi volt az ön feladata?

A HUNOR-tól 55 fő volt kint: törzs, koordináció, logisztika, művelet és egészségügyi személyzet, így áll össze a létszám. A kutatás-mentést két csapat, az „Alfa” és a „Bravo” végezte, ez kétszer 12 főből áll, az Alfának voltam én az irányítója. Tizenegy társam volt, mindenki hivatásos tűzoltó, valamint kutyás romkutatók és az OMSZ egészségügyi személyzete. Az Alfa és a Bravo 0-24 órában dolgozott.

Amikor február 7-én, kedden hajnalban kiértünk, aznap déltől az Alfa csapat már elkezdett dolgozni, míg a Bravo megépítette a tábort.

Nyolcórás váltásban dolgoztunk, ez így ment vasárnap délig.

Mik voltak az első benyomásai, amikor a helyszínre érkeztek? Hogyan képzelje el ezt innen egy magyar ember?

Miután leszálltunk a repülővel, még 200 kilométert utaztunk Antakyába, mert azokat a repülőtereket, amelyek a katasztrófa sújtotta zónában vannak, a földrengés mind széttépte, tönkretette, nem tudnak repülőket fogadni. Miután leszálltunk Adanában, csapatszállító busszal és négy teherautóval mentünk tovább. Hajnalban értünk a helyszínre, és ahogy közeledtünk, egyre dramatikusabb látvány fogadott minket. Azt hiszem, itt Magyarországon még senki nem találkozott ilyennel. Mintha háborúba mentél volna... Nagyon hasonlít ahhoz, amit most látunk a híradásokban Ukrajnáról: teljesen lebombázott házak, a földig pusztítva minden.

Tizenhét túlélőt mentett ki a HUNOR. Vissza tud emlékezni az első sikeres mentésre?

Mindegyik más történet, és egytől egyik nagyon szívszorító. Egy siker mindig jó érzéssel tölti el a csapatot, egy kicsit meg tudunk utána pihenni, ahogy némán nézzük, hogy a helyiek tapsolva elviszik az egészségügyi ellátó pontra a túlélőt. Úgy kell elképzelni, hogy több méter mélyről kell kikaparni valakit, beviszünk egy hordágyat, amin fixáljuk a sérültet.

Kézről kézre adva jutott ki a hordágy a szűk járatból, ami egy aggregátorral volt bevilágítva. Előfordult, hogy nyolc óra sem volt elég egy-egy személy kiemelésére: elkezdte az Alfa, aztán folytatta a Bravo, vagy fordítva.

Felszínre hoztuk az embereket, és átadtuk őket a török egészségügyi személyzetnek, utána általában nem is tudtuk, mi lett velük. Mindig kutyával voltunk kint a romokon, az ő megérzésükre hagyatkoztunk. Csak azokkal foglalkozunk, akiknek halljuk a hangját, illetve a kutya által jelzett élő emberekkel. Nekünk ez a munka arról szól, hogy minél több életet mentsünk meg.

Az első napokban még lehetett kiáltásokat hallani a romok alól?

Kint nem hallasz semmit, mert hangzavar van. Mennek a gépek, zajos a tömeg. Vannak olyan romok, amelyek járhatók, be tudtunk menni alagutakba, összedőlt épületszerkezetekbe. De még ott sem látsz semmit, mert vaksötét van. Ilyenkor beküldjük a kutyát, aki ha élő embert talál, felugatja. Aztán az adott területet vizsgáljuk át a műszereink segítségével túlélők után kutatva, figyelve, hogy van-e olyan járat, ahol folytatni lehet az ásást. Sok hordalékot kell vödrökben kézről kézre adva kihozni a felszínre. Abba az irányba mentünk, amerre a kutya jelzett, és mindig vittünk le a török mentőalakulat tagjai közül valakit, aki elkezdett törökül kiabálni, s ilyenkor előfordult, hogy a romok alól visszakiabált valaki.

A térségben folyamatosak az utórengések. A pihenőidőben azért tudtak aludni?

Az első utórengés ijesztő volt, mert sokan nem is éreztek még soha földrengést közülünk. Amikor első nap elkezdtük a munkát, pont lent voltunk a romok alatt, amikor jött ez a bizonyos első. Mindenki máshogy reagált erre, elég ijesztő volt.

Kb. négy másodpercig tartott, ilyenkor az a szabály, hogy ki kell jönni a romterületről, ellenőrizni kell, hogy megsérült-e közülünk valaki, illetve változott-e az épület szerkezete.

Az első három nap háromóránként volt ilyen utórengés, ha aludtál, akkor is fölébresztett. Ehhez annyira hozzá lehetett szokni, hogy a végére már tudtam, hogy ha bent vagyunk a romok alatt, egyszerűen nincs hová menekülni. Ilyenkor egymásra néztünk, megvártuk, amíg elmúlik, és dolgoztunk tovább.

A táborunk egy vendéglő zárt kertjében volt. A HUNOR önellátó, úgy mentünk ki, hogy vittük a sátrainkat, ágyainkat, hálózsákot, élelmiszert, gyógyszert, mindent. Nem szorultunk a helyiekre. Nincs olyan, hogy a két csapatból 24 ember pihen egyszerre, ezért amíg 12 fő pihent, a másik 12 dolgozott. A nyolcórás műszakváltás azt jelenti, hogy van, amikor nappal, van, amikor éjszaka dolgozol, tehát változik a napi ciklusunk. Erre ráállt a szervezetem, jó esetben hat órát is tudtam aludni. Éjszaka mínusz 6-7 fok volt, ami nem egyszerű, de kaptunk takarókat, aztán a logisztikusok révén fűtést is. Mátis Viktor nagykövet úr hozott nekünk egy nagy dízel aggregátort.

Hat napot töltöttek mentéssel. Mennyi ideig van reális esély túlélőket találni?

A mentés szempontjából az első négy nap – mi ezt száz órának hívjuk – kritikus. De ezt sok minden befolyásolja: ha mínusz 10 fok van, akkor hiába akarsz túlélőket találni, hiszen megfagynak első éjszaka. De ha valaki elzárt területen van, akkor jó eséllyel nem hűl ki. Nagyon sok minden befolyásolja a túlélést. Voltak szerencsés helyzetek, amikor egy-egy túlélőnek volt levegője, pokróca vagy vizes palackja.

Így simán elképzelhető, hogy akár tíz napig is túl lehet élni.

A török hatóságokkal milyen volt az együttműködés?

Hamar felfigyeltek ránk, elterjedt a híre a városban, hogy a magyarok hogyan dolgoznak. Nagyon számítottak ránk, mert látták, hogy profik vagyunk, profik a felszereléseink, nagy a tudásunk, sikeresek a kutyáink. Mi az Orontész folyótól északra lévő területen, egy főutcán dolgoztunk. Ott nem is találkoztunk más nemzetközi alakulattal, csak a törökökkel. A nagyon híressé vált Renaissance Residence épületromot kaptuk műveleti területnek, amely egy ezerfős luxusapartman-komplexum, rengeteg színész, sportoló és török híresség lakott ott. Az egész épület az oldalára dőlt. Sokat cikkeztek róla, hogy földrengésbiztosnak árulták ott a lakásokat... Az épület tulajdonosa és építészmérnöke meg akartak szökni az országból, ők voltak az elsők, akiket letartóztattak.

Török civil emberekkel, családokkal beszéltek?

Van egy műveletirányítási központunk, sok civil megkereste ezt a pontot, hogy segítsünk nekik. Tudták, hogy van két olyan műszerünk, amiket más alakulatoknál nem láttak. Az egyik egy száloptikás kamera, a másik egy akusztikus eszköz, amely nagyon érzékeny a hangokra. Kutyával meg ezzel a két műszerrel nagyon sok helyre elmentünk, ha valaki segítséget kért.

Több mint egy hete érkeztek haza. Inkább fizikális vagy mentális fáradtságot érez ilyenkor az ember?

Vasárnap délben közölték velünk az elöljáróink, hogy vége a műveletnek, tábort bontunk, és jön értünk a gép. Ilyenkor elengeded a stresszt, az összpontosítást, hirtelen megkönnyebbül az ember. Az összes olyan eszközt, amit hasznosítani tudnak a törökök, a sátrainkat, hálózsákokat, ivóvízkészletet, élelmiszert, mind otthagytuk nekik. Csak a mentőeszközöket és a felszerelést hoztuk el. Fontos volt, hogy a társaságból senki ne sérüljön meg, örültünk, hogy mindenki jól van. Amikor a stressz kimegy belőled, jön egy olyan érzés, hogy elájulsz a fáradtságtól. Azért is tekintünk vissza ilyen büszkén az elmúlt időszakra, mert sokan nem is tudtak eddig a HUNOR mentőalakulat létezéséről.

Nálunk mindenki hivatásos tűzoltó, mi nem civilek, és nem önkéntesek vagyunk. Mindenkinek kőkemény 20 év vagy még több tűzoltói tapasztalata van, az ország különböző pontjain szolgálatot teljesítő, legprofibb tűzoltók voltak kint.

Fizikálisan nagyon felborul az ember szervezetének működése. Körülbelül tíz órát voltunk fenn, utána öt-hat órát pihentünk. Amikor hazajöttünk, ez ugyanígy folyatódott, teljesen mindegy volt, hogy dél, este 8, vagy reggel 4 óra volt. Az első napokban előfordult, hogy aludtam négy órát, és kipattantam az ágyból hajnali 2-kor, mert pont úgy esett az alvásciklusom. Hétfőn hajnalban értünk haza, ez így ment csütörtökig. Aztán próbáltam visszatérni a rendes kerékvágásba, hogy este le kell feküdnöm, reggel meg felkelnem. Csütörtök este aludtam először hat órát folyamatosan.

Álmodik még utólag is egy tűzoltó a látottakról?

Én semmivel nem álmodtam, viszont a kutatás-mentés során éjszaka mindig egymás szemébe világítottunk fejlámpával, ami zavaró volt, ezért el kellett takarni a másik fejlámpáját. Amióta hazajöttünk, egyszer-kétszer fordult elő, hogy éjszaka olyan kép villant be, hogy valaki belevilágít a szemembe.

A látottak, az átélt események feldolgozásához kap a csapat valamilyen pszichológiai segítséget?

Igen, kötelezően megyünk rendkívüli pszichológiai szűrésre.

A hét elején újabb, 6,4-es földrengés volt Törökországban. Tartják a kapcsolatot a török kollégákkal?

Nem tartjuk, de ők ezekre az utórengésekre számítanak. Míg mi kint voltunk, szombaton este 8 óra után volt egy 4,3-as rengés, ami nem utórengésnek, hanem valódi földrengésnek számított. Pont az Alfa és a Bravo váltotta egymást a kárhelyszínen. Az utcán álltunk, és a műveleti munkát beszéltük át a török alakulatok vezetőivel, amikor a rengés jól megrázott minket.

Recsegett-ropogott a félig összedőlt épület, amely előtt álltunk. Hullottak le róla az épületdarabok, de szerencsére senki nem sérült meg.

Nagyon sok épület van, amiket tényleg csak egy hajszál tart, nem lehet csodálkozni, hogy a megrongálódott épületek később maguktól összedőlnek. A hatóságok senkit nem engednek vissza az otthonaikba, mindenki az utcán él, vagy az autóikban. A földrengésnél nagyon fontos, hogy mikor történik. A február 6-i rengés hajnalban volt, ezért követelt ennyi áldozatot, mert gyakorlatilag mindenki aludt. Álmukban érte őket, s ha ez délután történik, nem tartózkodtak volna annyian az otthonaikban.

A HUNOR volt már korábban ilyen éles bevetésen?

Ez volt az első. Voltunk már más eseményeknél – a 2013-as dunai árvíznél, a szerbiai árvíznél, a március 15-i hóhelyzetnél, gázrobbanásnál, házomlásnál is –, de földrengésnél még nem dolgoztunk. Tizenkét éve alapították a szervezetet, azóta rengeteg gyakorlaton vettünk részt. Minden évben van egy nemzetközi gyakorlat, ami hasonló, mint a törökországi helyzet, ezért ismertük egymást, tudtuk, hogy mindenki tapasztalt. Mindenki tudta a dolgát, erre készültünk tizenkét éve. Az alakulatunkat ötévente újra kell minősíttetni nemzetközi szakértőkkel, így mi már kétszer minősíttettünk városi nehéz kategóriájú, kutató-mentő alakulatként.

A közelmúltban a többi mentőegységhez hasonlóan a HUNOR mentőalakulat is járt a Sándor-palotában. Kitüntetést vehettek át?

Nem kitüntetést, hanem egy emléklapot kaptunk, amelyben gratuláltak a sikerekhez. Gesztus volt Novák Katalin köztársasági elnök asszony részéről, hogy vendégül látott minket.