„Oldani vágyom, és oldódni vágyom” – Lélekoldás M. Nagy Emesével

Nem véletlenül választottad mottódnak az Apokrif János-evangélium Jézus tánca részletét, hiszen ott a végén a felszólítás: „Mind táncoljatok!”. Úgy tudom, te alapvetően a táncon keresztül fejezed ki magad, ebben éled meg az örömöt, bánatot, de mára az irodalom is teret kapott az életedben. Honnan jön ez a sokirányú fogékonyság?

Szerteágazó, nagy családban nőttem fel, művészemberek és tudósok között. Édesanyám orvosként dolgozott a kecskeméti kórházban, egy szolgálati lakásban éltünk gyerekkoromban, de nagy hatással volt rám a két, mesével, illatokkal, szőttesekkel, imádsággal kibélelt nagyszülői ház is. Apai nagyszüleim festők voltak, de mozaikkal is foglalkoztak. Nagyapám, Csákvári Nagy Lajos később szobrászként teljesedett ki, nagymamám, Csókos Varga Györgyi pedig művészi szinten szőtt, több könyve is megjelent a témában. Nyolc gyermekük felnőve szintén egy-egy művészeti ágban tevékenykedik. Valójában egy tágas reneszánsz műhely volt az etyeki házuk, amely idén nyílt meg a közönség számára. Az Etyeki Műhely Galériában ma kiállításokat rendeznek, és a tervek szerint alkotóházként is működik majd.

Édesapám Nagy Kristóf szobrászművész, és nem volt ritka nálunk, hogy Kobzos Kiss Tamás, Tolcsvay Béla, Szörényi Levente vagy épp Amerigo Tot, Melocco Miklós és sok más kortárs művész bukkanjon fel a vacsoraasztalnál.

Ma is a tűzhely körüli székek és beszélgetések az életünk központi elemei.

Az akkori fotók alapján te már fiatal lányként is fonott copfban hordtad a hajad, népművészeti jellegű ruhákat és ékszereket viseltél, pedig ez a kilencvenes években jócskán szembement a közízléssel.

Évtizedek óta táncolok, és tanítok is néptáncot. Azt gondolom, hogy a tánc nagyon árnyalt viszonyulás a világhoz, amelynek kulturális és néprajzi összetevői is vannak, és ha ezt a sok réteget érti is hozzá az ember, akkor még többet nyújt, mint pusztán a mozgás élvezetét. Különböző tájegységek táncaiban például máshogy kapcsolódik egymáshoz a pár, ami eltérő viszonyokat mutat meg. A néptáncban ez a régi viszonyulás is megjelenik, és mellette a táncoló pár közötti aktuális is, így fonódik össze benne a jelen a múlttal.

Kép

Kép: M. Nagy Emese

Nem estél abba a kísértésbe, hogy a táncot is belevidd az irodalomterápiába?

Volt már rá példa, amikor egy olyan táncos verset hoztam be, amely arról szólt, hogy a fájdalmainkat hogyan tudjuk kitáncolni. „Eltáncolom a fájdalmat, míg sós olívaként csöppekké nem sűrűsödik az arcomon” – így indul Donna Owerall Zorbát megértve című verse. Nem célom egyébként a művészeti ágakat keverni, csak ha erősítik egymást, egy terápiás folyamatban viszont épp a személyes fókuszról terelhetik el a hangsúlyt. Ha túlságosan színes-szagos minden kívül, nehezebben figyelünk belülre. Ezért az irodalomterápiás foglalkozásokon a szóbeliségen van a hangsúly, bár képekkel is sokat dolgozunk.

A kiindulópont mindig egy irodalmi szöveg, amely segítségével körül lehet járni egy dilemmát, nehézséget, kapcsolati problémát vagy az életünket aktuálisan feszítő nehéz kérdést.

Magyar szakon, és párhuzamosan mellette a Táncművészeti Főiskolán végeztél. Húsz éve vezeted a Szigetmonostori Zöldsziget Táncegyüttest, tanítottál művészeti iskolában, és most a szentendrei Ferences Gimnáziumban. Férjeddel hat gyereket neveltek. Mikor volt időd találkozni az irodalomterápiával?

Ahogy férjhez mentem, és születtek sorban a gyerekek, elsősorban a tánccal és a tánctanítással foglalkoztam. Nem volt könnyű döntés, amikor a hatodik gyermek után lehetőséget kaptam arra, hogy visszatérjek a magyartanításhoz a Ferences Gimnáziumban, mivel a hat gyerekből kettő még egészen kicsi volt. A tanítványaim ébresztettek rá, hogy mekkora szükség volna arra, hogy személyiségfejlesztéssel, önismerettel is foglalkozzunk az irodalmi művek kapcsán. Az irodalom terápiás felhasználása akkor számomra új és izgalmas területnek tűnt. A Petőfi Irodalmi Múzeum továbbképzése után a Pécsi Tudományegyetem biblioterapeuta képzésén tanultam tovább. A segítséget és a figyelmet szerettem volna megadni a tanítványaimnak, és azóta az irodalomterápiás csoportjaimnak is. Saját tempóban, együtt ismerkedünk a világgal és benne önmagunkkal.

Kép

Kép: M. Nagy Emese

Mit tud adni a szöveg azon kívül, hogy tetszik vagy nem tetszik nekünk, közel engedjük vagy távol tartjuk magunktól, azután visszatéve a polcra ott folytatjuk az életünket, ahol abbahagytuk?

Az irodalomterápiára alkalmas szöveg izgalmas nézőpontokat kínál, olyan azonosulási felületet, amely gondolkodásra ösztönöz. Olyan ez, mint Keats ógörög vázáról szóló verse: a műalkotás akkor hat ránk mélyen, ha az olvasása után elgondolkodunk azon, miben változtassunk, mire tekintsünk másképp, milyen nagyobb vagy más szemszögű keretből nézzünk rá. A jó szöveg egy kicsit levegős, rá lehet vetíteni azt, ami foglalkoztat minket, mindenki a saját olvasatában értelmezheti, azután rácsodálkozhat akár a többiekére is, vagy maradhat a sajátjánál. Amikor közösen kibontjuk a különböző olvasatokat, a valóság színe és fonákja jelenik meg előttünk, mint egy bonyolult és gazdag mintázatú szőttes. Maga az élet.

Miért beszélnek a szakemberek mostanában ennyit az önismeretről? Nem lenne kifizetődőbb inkább a világról tanulni, amit azután valamely jövedelmező tevékenységbe forgathatnánk? Nem úgy születünk, hogy saját magunk elfogadása az egyik induló „gyári beállításunk”?

Meg kell az embereket erősíteni abban, hogy elfogadhatók és szerethetők, hogy érdemesek arra, hogy meghallgassa őket valaki. A résztvevők itt egymás számára is óriási élményt jelenthetnek. Lehet, hogy a közép-európai kultúránk része, ahogy megfogalmazzuk az elvárásainkat egymás felé, de azt, hogy miben jó a másik, nem vesszük észre, vagy természetesnek tartjuk, nem tesszük szóvá.

Nem erősítjük meg egymásban azt, hogy lehet hibázni, vagy ki lehet próbálni dolgokat, nem muszáj rögtön, határozottan, jól dönteni.

Az is fontos, hogy ki lehessen mondani, élni a negatív érzéseket.

Azt mondod, bármilyen színvonalas szöveg is csak a küszöb, amelyen átlépve mindenki önmagát viszi be?

Igen, ezért akár egy bevásárlólista is tartalmazhat olyan felhívó szavakat vagy sorrendet, amelyet alapanyagnak lehet használni, ami gondolatokat ébreszthet. Én szeretem az értékes, rétegzett szövegeket, sűrített képeket, amelyekben sokféle egyéni téma, kérdés felvetődhet. Itt mindenki saját magát olvassa bele a szövegbe, és a saját problémáira ismer rá. Ez nem irodalomóra, itt minden értelmezésnek van létjogosultsága, és nem írjuk fel a táblára, hogy „mire gondolt a költő”.

Kép

Kép: M. Nagy Emese

Előfordul, hogy valakiből nagy érzelem robban ki, váratlanul sírva fakad vagy haragos lesz, esetleg fájdalmas emlékbetörése van?

Igen, előfordul, hála Istennek. Én örömmel veszem, ha érzelmi áttörés történik, ennek van itt helye, biztonságos, védett közegben történik, és jelzi, hogy ezzel a szöveggel az olvasójának dolga van. Ezek után eldöntheti, hogy egyedül birkózik meg vele, vagy megosztja a csoporttal.

Meghatározó szó nálatok a megosztás, holott a világ tele van versengéssel és a győzelem hajhászásával.

Ez itt egyáltalán nincs jelen.

Amikor együtt vagyunk, igyekszünk lefaragni a figyelem és az elfogadás deficitjéből, kicsit megállítjuk a világot, és körülnézünk, hol vagyunk, merre akarunk benne haladni.

Közben megérkezik a csoport is, huszonéves lány ül le közénk, majd egy friss nagymama is, és a hangulatos könyvtárszobára lassan leszáll az este. Adventi szívtakarításról esik szó, és az összeszokott csoport befogad engem egy estére. Vas István „Etruszk szarkofág”-ja a mai szövegünk, amelybe rétegenként ereszkedünk egyre mélyebbre, ezzel együtt egyre mélyebben saját magunkba is. Észre sem veszem, máris választ kaptam egy olyan kérdésemre, amelyet eddig fel sem tettem, és minden szó, amit hallok, a problémámmal való megküzdésre sarkall.

Kiskomppal utazom haza, keresztül a már sötét és esőverte Dunán. A Szentendrei-sziget fáit tépázza a téli szél, máshogy nézek rájuk, jelekké válnak számomra. „Sötét arcával is fényhozó” – gondolok arra a sorra, amely ma számomra üzenet volt, s igyekszem a harmóniámat a kabátom alatt hazalopni, és a férjemmel mindezt megosztani.

Emese „Lélekoldó – Irodalom és önismeret” című közösségi oldalán mindennap megoszt olvasóival egy olyan verset, amely az útitársunkká lehet. A vers erőforrás, menedék, válasz – a vers: ima.