Ő volt a vadász és a sebesült madár is – A megrendítő sorsú Fekete István mindig a szívével írt

A kevésbé közismert Zsellérek volt az egyik fő műve, amelyért fia – a szintén író, ma az USA-ban élő, 89 éves ifjabb Fekete István – visszaemlékezése szerint az édesapja csaknem az életével fizetett. Az életével, amely a századfordulón, 1900-ban indult a Somogy megyei Göllén, ahová az ő édesapja még kántor-tanítónak érkezett. Fekete Árpád szigorú szülő volt, a fiát állítólag csak egyszer ölelte meg: mielőtt az felvette a katonai szolgálatot. A természethez viszont ő vitte közel, miután maga is madarakat figyelt meg, s erről a híres Herman Ottóval levelezett. István annyira szerette a vidéki életet, hogy később, Kaposvárra költözve nehezen illeszkedett be városon. Legjobb barátját, Walter Karcsit sajnos már kiskamaszként elveszítette, ekkor szembesült először az élet múlandóságával.

Ütközések a történelemmel

17 évesen hadiérettségit tett, majd nyolc éven át hivatásos katona volt, mert kellett neki a pénz a továbbtanulásra. Volt, hogy a Lenin-fiúk golyóitól mentették meg őt mások, s volt, hogy ő mentette meg magát és a barátját, miután két szabotőr az őrszolgálatban rájuk támadt, s István végzett velük. Az események tanulságát évek múlva ’56-os forradalmár fiának így összegezte: „Akármit csináltál, az Úristen majd elfeledteti veled.” A katonaság után Fekete a Mailáth grófoknál lett irodai segédtiszt – mellette a szabadidejében vadászott – Bakócán, ahol gróf Széchenyi Zsigmondot, majd leendő feleségét, Editet is megismerte („látom, egyedül te értesz itt a vadászathoz”, mondta neki állítólag Széchenyi). Fekete ezután – immár akadémiai oklevéllel a kezében – Ajkára került gazdatisztnek, a holland származású Nirnsee család birtokára. 1932-től írt a Nimród Vadászújságba, Kittenberger Kálmán főszerkesztő és Csathó Kálmán író szinte a fiukká fogadták.

Ahogy íróként, úgy gazdatisztként is maximalista volt: merinó juhokat tartott, gabonát nemesített, vadászkutyákat tenyésztett. Kevesen tudják, de ő fejlesztette ki a népszerű camembertfélét, a Bakony sajtot is.

„Azokat az alakokat rajzoltam meg, akik már nincsenek, de voltak. Vagy ha nem voltak, kellene, hogy legyenek” – mondta A koppányi aga testamentuma című első – mindjárt pályázatnyertes – regényéről. Az 1939-ben megjelent Zsellérekben pedig megírta a Tanácsköztársaság túlkapásait, amik emberéleteket követeltek. A könyvet 1944-ig minden évben kiadták, ám a háború utáni új rezsim már agyonhallgatta. Az addigra filmforgatókönyveket is jegyző Feketét pedig 1948-ban kis híján agyonverték. Egyszer csak nem ment haza, öt nappal később értesítették a családját, hogy a János kórházban megoperálták. A látogatóba érkező feleségét és fiát két civil ruhás férfi megfenyegette: ha nem rablótámadásként kezelik a történteket, annak a családra nézve súlyos következményei lesznek. A fia szerint egyértelmű, hogy ÁVH-sok voltak. 1956-ig az eset családon belül is tabunak számított, azt pedig ránézésre nem lehetett észrevenni az írón, hogy a „balesetben” a fél szemére megvakult.

Szépen tudott meghalni

Aligha véletlen egybeesés, hogy 1949 és 1955 között csak felekezeti lapokban publikálhatott, illetve Vertse Albert, a Magyar Madártani Intézet vezetője adott neki kisebb megbízásokat, ám könyvei nem jelenhettek meg. A Zselléreket már csak az antikváriusok pultjai alól lehetett beszerezni. Lánya, Edit 18 évesen Bécsbe ment szerzetesnővérnek a Sacré Coeur rendbe, ezt a döntését egyedül édesapjával osztotta meg, akivel a mély vallásosságban is közel álltak egymáshoz (a család többi tagját egy hátrahagyott levélben tájékoztatta). Édesapja, amikor csak tudott, kijárt hozzá Bécsbe, ahol Edit később rendfőnök lett, és az ausztriai oktatásügyben is tevékenykedett miniszteri tanácsadóként. Ifjabb István pedig 1956-ban kényszerült elhagyni az országot, miután a forradalomban való aktív részvételéért halálra ítélhették volna. Az édesapja közben mellőzött irodalmárként halászmestereket tanított vidéken.

Kép

A bereki ember - Kép: Szupermodern Studió

A Kis-Balatont úgy ismerte meg, hogy egyvégtében nyolc napig horgászott ott egy barátjával, majd egyedül is visszajárt. Innen kapta az ihletet a Tüskevárhoz.

Mindig is megrendítő tisztelettel írt az idős mesterekről, így Matula bácsiról. Írásai nem mesék, hanem állatokról szóló regények lettek, hőseik a fajtársaikkal szót értenek, az emberekkel nem. A Kelében a magára hagyott, sebesült madár alakjában az író önmagát örökítette meg. „Kell, hogy az erdők egy-egy vadja felett az elérhetetlenség köde szálljon, mert ha mindent elérnénk, miért járnánk az erdőket? Miről szőnénk álmainkat, és mit mesélnénk el fiainknak?” – vallotta a vadászatról. Sokkal kevesebb vadat ejtett el, mint a többiek.

Utolsó éveit keserűen töltötte, az ifjúsági író skatulyából élete során nem sikerült kitörnie. Nem vett részt az irodalmi életben, noha az irodalom volt a legnagyobb boldogsága. A Tüskevár forgatására sem ment el. Amikor a felesége megkérdezte, miért fogalmaz olyan egyszerűen a műveiben, előbb a fejére, majd a szívére mutatva ennyit felelt: „Mert én nem ezzel írok, hanem ezzel”. Alig két nappal a hetvenedik születésnapja előtt kicsordultak a könnyei a nevetéstől a fia egyik novelláján, s örömmel nyugtázta, hogy a gyermeke is megtalálta az útját. Pár órával később Fekete Istvánt infarktus vitte el. A Farkasréti temetőbe temették, majd 2004-ben a hamvait Göllén helyezték el, ahol életében is a legjobban szeretett tartózkodni. A fia szerint „szépen tudott meghalni, az Úristen szépen vitte el”.

A bereki ember

Az író életéből A bereki ember címmel készült dokumentumfilm, a napokban mutatták be.

„Olyan megszólalókat kerestünk, akik az életét, a munkásságát vagy személyesen őt jól ismerték” – mondja Ugron Zsolna forgatókönyvíró. „Az élete jellemző helyzeteit bemutató fikciós jeleneteket pedig úgy írtam meg, hogy a szófordulatok szintjén is támaszkodtam az önéletrajzi írásaira és a regényeire. Sokat dolgoztam Fekete-szövegekkel, szerettem volna, ha egy kicsit ő is velem írja a forgatókönyvet.” A filmben az írót megformáló Szabó Sipos Barnabás úgy véli: „Mindaz, ami a láthatatlan világban van, megfigyelhető a természetben is. Az ember maga is művészi teremtő erők gyümölcse, ezért a természet megfigyelésével magunkról is többet tudunk meg. Valahol ez a fontos a Fekete-életműben is.” A Kittenbergert alakító Bodrogi Gyula így fogalmaz: „Az ember észre sem veszi, és már abban a közegben van, amelyről Fekete ír. Gyerekként a Csível kezdtem, most a Zselléreket olvasom újra.” 

Bertha Lívia rendező dolgát nem könnyítette meg, hogy Fekete Istvánhoz mindenki kötődik, így a film is mindenkihez kellett, hogy szóljon. Úgy, hogy közben történelmi kontextusba is helyezi az író tevékenységét. „A sikerünk a fiának is köszönhető, aki öt órán át boldogan mesélt az édesapjáról. Megtudtuk, hogy az író asztalán a haláláig ott volt egy távirat. Az ajkai földbirtokostól kapta, amikor az megneszelte, hogy elhagyja a birtokát, és gyorsan megelőzte. Kirúgta egy táviratban, amit Fekete István megőrzött, hogy ha valaha a fejébe szállna a dicsőség, tudja: ő csak egy kirúgott gazdatiszt. Forgattunk a Börzsönyben, a rózsakunyhós jelenetet ott vettük fel, ahová Fekete és Kittenberger a kommunizmus éveiben valóban eljártak. A kis-balatoni képeket a Diás-szigeten rögzítettük, ahol a Tüskevár könyv játszódik. Autóval nehéz bemenni az ingoványos területre, ahol az író idejében még lehetett csónakázni és horgászni, ma már nem. Ő csónakkal járt onnan a vörsi misére, így mi is rögzítettük, ahogy csónakázik a Kis-Balatonon. A hely szelleme mindenütt magával ragadott.”

Érdekességek Fekete Istvánról
Nem szerette a társasági életet, csak néhány jó barátja volt, például Páger Antal színművész.
Fia szerint gyorsan, szinte javítások nélkül írt. Pár hét alatt elkészült egy 300 oldalas könyvvel.
Felesége volt a fő kritikusa. „Ha azt mondta, ez jó, arra mérget lehetett venni” – mondta az író.
Edit a házasságuk nagy része alatt depresszióval küzdött, de a nehézségekben is számíthatott férjére.
Utolsó kutyájuk az intelligens puli, Bogáncs volt, kedvéért az író gyakrabban mozdult ki a lakásból.
Kittenberger és Fekete kölcsönösen ugratták egymást. Volt, hogy „Kitti” céltáblát vett az írónak, hogy az végre megtanuljon lőni.
István fizikailag erős ember volt, két gyermekét még nagyobb korukban is megtartotta a két karján. Egyszer egy kocsmában fogadást kötöttek az emberek, hogy egy katonai szíjat a mellkasára kötve szét tud-e feszíteni csak a mellizmával, és a legenda szerint sikerült neki.
Fekete István könyveinek tekintélyes részét Janikovszky Éva szerkesztette.

Jelen cikk forrásául A bereki ember című dokumentumfilm, az ahhoz készült, Fekete István életét bemutató ismertetőfüzet és az alkotók nyilatkozatai szolgáltak.