Nyári Oszkár: „Nem akarok a rossz ellen harcolni, a jóért szeretnék küzdeni”
A társadalmi felzárkóztatás, az esélyteremtés, a perspektívanyújtás nagyon fontos. Egyáltalán adni is az, vallja Nyári Oszkár, Jászai Mari-díjas színművész. A Karaván Színház és Művészeti Alapítvány vezetőjének meggyőződése: a színház eszköz lehet arra, hogy valamivel többek, érzékenyebbek, figyelmesebbek legyünk, hogy kiéleződjünk, kijjebb toljuk érzékeink határait. Az általa vezetett intézmény ezért is tanít színészmesterségre roma és nem roma fiatalokat immár két évtizede.
A Karavánnak van egy gyermek- és ifjúsági színháza, ahol a növendékek színpadra léphetnek. De miért éppen ezen a helyen, egy volt papírboltban található?
Ez egy hosszú és hullámzó történet. Ahol most beszélgetünk, egy volt Ráday utcai papírbolt lett a menedékünk, miután a korábbi játszóhelyünkről, a Pinceszínházból el kellett jönnünk. Miközben például az EGEREK (Urbán Gyula: Minden egér szereti a sajtot) című előadásunkat Tóth Géza rendezésében a Nemzeti Színházban, valamint a Békéscsabai Jókai Színháztól kezdve a Debreceni Csokonai Színházon keresztül, Tatabányán át Kaposvárig az ország számos pontján játszottuk. Ezt a helyet sikerült a kerületi önkormányzattól kedvezményesen kibérelnünk, s itt alakítottunk ki egy kicsi próbatermet, a szobaszínházunkat, itt tudunk stúdiófoglalkozásokat tartani a gyerekeknek.
Sokan nem férnek be…
Ez igaz, de próbálni tökéletes, és huszonöt néző itt is le tud ülni. Van technikai erkélyünk, tárolónk, öltözőnk, teakonyhánk, mi építettük a saját kezünkkel, és egy barátunk is nagyon sokat segített. Néhány évvel ezelőtt aztán kibéreltünk a Karaván előadásaihoz egy ennél nagyobb helyet, egy pincét az Iparművészeti Múzeum melletti utcában, ahol a magunk erejéből felépítettünk egy valódi kis, 50 férőhelyes színházat. Ott a gyermek- és ifjúsági előadások mellett felnőtt, roma és nem roma színművészek bevonásával is játszunk gyerekeknek és felnőtteknek szóló darabokat.
A régi növendékek is fellépési lehetőséghez jutnak?
Igen. Játszanak különböző előadásokban, van olyan ifjúsági előadás a repertoárunkban, aminek ők a szereplői. Ugyanakkor jelenleg bizonytalan a működésünk, most színészképző stúdió működésére konkrétan nincs is pályázati lehetőség.
Ez nem túl jó hír.
Van közel tíz százaléknyi kisebbség, amelynek pedagógiai, kulturális, egészségügyi támogatásra, folyamatos segítségre és gyógyító impulzusra lenne szüksége ahhoz, hogy azzal az energiával, jelenleg rejtőzködő tudással, izgalmas képességekkel tudjon részévé válni a társadalomnak, amelyekkel valójában rendelkezik. Persze ehhez jelentős forrásra lenne szükség, de leginkább felismerésre és elhatározásra, hogy a területen komolyabb változás történjen. Ekkor jöhetnek a képbe olyan szervezetek, mint a Karaván, amelyek kulturális területen fel tudnák ajánlani a partnerségüket ehhez.
Szükség lenne művelődési házakra, oktatási és kulturális bázisokra, alkotóműhelyekre, amelyek a roma néphez kötődő missziót hordozzák.
Egy egészen komoly intézményre nyilván a fővárosban, valamint továbbiakra a vármegyeszékhelyeken, nagyobb városokban, falvakban. Ezek hiányát csak igen kis részben tudjuk pótolni, és őszintén szólva a működésünk 23 éve alatt nem igazán találtunk rá a tevékenységünket folyamatosan lehetővé tevő forrásokra. Pedig a társadalmi felzárkóztatás, az esélyteremtés, a perspektívanyújtás nagyon fontos. Egyáltalán adni. Ugyanakkor bár munkánk, céljaink, programjaink nem változtak, sok esetben évről évre új forrást kellett találnunk, hogy fennmaradjunk. Így nem könnyű tervezni, gyakran csak öt-hat hónapra lát előre az ember. Világos, hogy ilyen körülmények között kevés a roma kulturális területen folyamatosan lendületesen jelen lévő, komolyan vehető partner. Ehhez kellenek ezek a kulturális intézmények. Először egy, aztán a többi. Rettenetesen sajnálom, hogy több mint három évtized alatt sem sikerült egy jelentős intézményt létrehozni, csak tervek születtek. Ez minimum elgondolkodtató. Mondom ezt annak ellenére, hogy színészként soha nem mellőztek, mindig megkaptam a lehetőséget. Azt kaptam a Jóistentől, amire vágytam, amit kivívtam magamnak, és amit nekem szántak. Ez a misszió azonban magával ragadott.
Több időt fordít rá, mint a színművészetre?
Azt gondolom, nem, minden szabadidőm hol az egyiké, hol a másiké. Nem mondanám áldozatnak, néha keserűnek is, máskor meg nagyon édesnek érzem ezt a dolgot. Alkotó emberként, színészként nem értem, miért nem jött létre legalább egy a roma zenei értékeket körülölelő, tehetségeket felfedező és támogató, a meglévő értékeket megmentő és megőrző nagy központi intézmény. Nagyon sok évszázados érték veszett el ez alatt a három évtized alatt, és nagyon sok felfedezetlen tehetség kallódott el. Egy ilyen intézmény helyet adhatna múzeumnak, alkotó- és előadóművészeti műhelyeknek, színháznak és médiumoknak is. Óriási érték összpontosulhatna, nagy szinergia lehetőségét hordozva magában. Az én feladatom az, hogy ennek a létrejöttén is fáradozzak. Nem akarok a rossz ellen harcolni, a jóért szeretnék küzdeni, kezdettől fogva ez motivált.
Az igényre reagáltam, a színházon keresztül kezdtem el tanítani a gyerekeknek.
Készségeket fejlesztő, vagy inkább azok fejlődését elősegítő foglalkozásokat, színészmesterség-órákat, beszédórákat és színházi próbákat is értek ez alatt. Nagyjából ott tartunk ma, mint a kezdetekkor.
Jelenleg hogyan működnek?
Úgy, hogy áldozatot hozunk. Időt, pénzt, energiát teszünk bele, ráveszünk embereket, hogy tartsanak velünk, csináljuk együtt, és akkor lesz. Adunk és kapunk, feltöltünk és feltöltődünk. De először adni kell. Ha visszatekintek az elmúlt 23 évre, egyszerre vagyok optimista és pesszimista: derűlátó, mert létrehoztunk sok mindent, ami jó és működik, ugyanakkor ennyi idő alatt már sokkal messzebbre kellett volna jutnunk.
Lát a dologban további potenciált?
Most nem. Persze ez most a pesszimista énem hangja volt. Mindennap történik valami nagyon jó, valami lényeges. Amit csinálunk, az létezik, de egyelőre nem látom, hogyan épülhetne be egy biztosan működő rendszerbe, mert hiányzik a folytonosság képe. Ezzel nem vagyok, vagyunk egyedül, sok mindenki más is hasonló cipőben jár.
Mi jelentheti a jövőképet?
Paradox, de a színház, például a Karaván Színház, amit az Iparművészeti Múzeum volt raktárpincéjében a két kezünkkel hoztunk létre.
Olyan, mint egy igazi színház, csodálatos az atmoszférája. Vannak kellékeink, jelmezeink, díszleteink, öltözőnk, mosdónk, ruhatárunk, az utcafrontra televíziókat helyzetünk el, ahol a reklámjaink futnak.
A színpadot, a nézőteret, a levegőztetőrendszert, a hangszigetelést mind magunk építettük. Vettünk projektort, keverőpultot, hangtechnikát, fényforrásokat. A bútorok jelentős részét ide gyártattuk.
Honnan volt minderre pénz?
Éveken át készültünk, gyűjtöttük az eszközöket, rengeteget pályáztunk, lobbiztunk, hogy végre legyen egy színházunk. Volt rá időnk… Az EMMI legutóbbi pályázati rendszere lendített a működési alkotói lehetőségeinken, de sajnos amikor kezdett kialakulni ennek a rendszeressége, jött a koronavírus-járvány. A Covid-időszak alatt építettük fel a színházat, azt követően pedig télre már be is kellett zárnunk. Jelenleg épphogy működni tudunk.
Miért vágtak bele?
Akkor csinál az ember színházat, ha komoly mondanivalója van, ha missziót érez. Mi ezt éreztük, érezzük. Soha nem ahhoz mértem magam, hogy roma vagyok, nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel. A társadalom persze foglalkozik vele, illetve indukálja is, hogy foglalkozni kelljen vele. A rosszindulat félelemből, frusztrációból, bizonytalanságból adódik.
Úgy lenne normális, hogy az ember színész, szerkesztő, sportoló, asztalos vagy épp eladó, és ha jól végzi a munkáját, ha megállja a helyét, a többi nem számít.
De ha fontosnak érzi, további értéket hozhat be a származása révén, ám amennyiben így dönt, a származása magánügy. A cigányok esetében ez kicsit máshogy van. Ott van egy látható rasszjegy, ami kissé megbonyolítja a dolgot. Ezzel az egyénnek és a társadalomnak is dolga van, nem is kevés. Azt szoktam mondani, hogy minden meg van bocsátva, és meg is lesz, mert lesznek még hibák, de mielőbb neki kell látni a dolognak. Türelemmel, empátiával, komoly tervekkel és kitartással. Az oktatásnak, művészetnek és sportnak ebben nagy szerepet kell szánni. Én a színházon keresztül tudok és akarok is tenni, s azt hiszem, ez a kezdetektől így volt. A színháznak mindig arról kell beszélnie, amire szükség van, vagy ami fontos a társadalom, egy csoport vagy az individuum szempontjából. Meggyőződésem: a színház eszköz arra, hogy valamivel többek, érzékenyebbek, figyelmesebbek legyünk, hogy több dimenzióban lássunk, kijjebb toljuk érzékeink határait. Meg kell éreznünk, hogy valójában egyszerre vagyunk fent és lent, nem egymást követően, hanem egyazon pillanatban. Katartikus élményt tud nyújtani az embernek, ha rájön, hogy nem magát szereti a legjobban, hanem a gyerekét, a szerelmét, a szüleit, a Teremtőjét, hogy képes maga elé helyezni őket. Hogy tudja s megérezze, hogy egyszerre győztese és vesztese is mindennek. Egyik a másikból következik, mert az élet ilyen. Úgy érzem, e téren tudok tenni valamit.
Ez hívta életre a Karavánt?
Azt gondoltam, tudok szólni az emberekhez, tudok valamit tenni a roma kultúra felemeléséért, megismertetéséért. Elmondani egy-két verset, s ezáltal ismertebbé tenni egy roma származású költőt. Ha valakiben van színészi tehetség, készség, ha van bátorsága belekezdeni, tanulni, megmutatkozni, akkor talán tudok számára lehetőséget biztosítani. A tanulásra biztosan, mert akkor én is adok neki az időmből. Persze ez kockázatot is rejt magában, mert nincs biztosítva a folyamatosság, a biztos kifutás. Mindenesetre ezekkel a célokkal született meg az alapítvány, majd azután a színház, még ha anyagilag sosem volt igazán realitása, de a lelkesedés életben tartotta a nehezebb időszakokban is.
Valójában a fontos dolgok hordozzák a kockázatot az életünkben, ami nem lényeges, az nem is kockázatos számunkra.
Ezt a kockázatos utat kezdtem el járni, megtanulni lemondani, s ez szenvedéssel jár. Majd rávettem másokat is arra, hogy „szenvedjenek velem”.
Talán ez utóbbi lehetett a legnehezebb.
Ha fontos az ügy, akkor általában képes vagyok meggyőzni az embereket, mozgósítani őket, hogy tegyünk valami előremutató dolgot. Akkora a missziós késztetés, a lelkesedés bennem, hogy átragad másokra is, és aztán mindig sikerül. Valahogy mindig varázslatos előadások, filmek, programok, alkotások, események születnek. Szívből jön, és úgy gondolom, azért, mert a Jóisten fogja a kezünket. Nagyon lényeges persze az önzetlenség, a velem egy utat járó odaadó társak, a segítő partnerek és az ügy, amiről a művészetnek, a színháznak beszélnie kell!
Nyári Oszkár Jászai Mari-díjas színművész, a Karaván Színház és Művészeti Alapítvány megálmodója. Édesapja ismert cigányprímás volt a Balatonnál, édesanyja egy csárda konyhájában dolgozott éveken át, fiatalkorában pedig leginkább szépirodalmat olvasott. Bátyja – egyben munkatársa a Karaván Színházban – pedagógus és amatőr színész. Nyári Oszkár gyermekkorában nagyon szerette a Magyar Televízió színvonalas ismeretterjesztő, gyerek- és kulturális műsorait, élő színházi közvetítéseit. Pályáját is azért kezdte a Kaposvári Csiky Gergely Színházban, mert akkoriban számos előadást közvetítettek onnan. Elvarázsolták ezek az előadások, beépült a tudatalattijába, hogy egyszer ott szeretne majd játszani. Így is lett. Azt mondja, a Karaván nem egy romatanoda, hanem egy független színház, amely lehetőséget biztosít olyan fiataloknak, akik tehetségesek és szívesen tanulnának színházat, szeretnének találkozni az irodalommal, a színházi kultúrával, jó körülmények között olyan emberekkel, akik hitelesek számukra. Mindezt grátisz.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>