Véssey Miklós: Birtokviszonyok – Apa, kezdődik!
Amikor lányom úgy másfél éves kora körül megfogott egy lapátot a játszótéren, és elég fejlett volt már a gondolkodása ahhoz, hogy megértse, mit jelent birtokolni valamit, a szemembe nézett, és kijelentette: enyéd! Nem a tiéd, válaszoltam, ez egy közös játék. De, ez a tiém!, vágta rá, és még toppantott is egyet. Töredelmesen bevallom, hogy hazavittük a lapátot. Mentségemre szóljon, hogy miután otthon le tudtam fejteni a kis ujjakat a műanyag eszközről, még aznap buszra ültem, és visszavittem oda, ahonnan elhoztuk. A lelkiismeretem tiszta. De ez semmit sem javít a helyzetemen.
Ugyanis rendszeresen egy állandó, hónapok óta húzódó birtokjogi per tárgyalásán érzem magam. Ki rajzolhat a kék filccel? Ki kapta a plüssmacit, és melyik szülinapra? Ki játszhat a három gyerekgitár közül azon, amit harmadikként vettünk, hogy ne egymás kezéből tépjék ki a másikét? Kié a homokozó, amit kétnapos munkával direkt öt négyzetméteresre bővítettem, hogy ne találjanak benne egymásra?
Kié a kanapé? A konyha? Apáék ágya? A vécé? A nappali? A nap? Az ég?
Ezen a tárgyaláson én vagyok a bíró, és folyamatosan zajlik, reggeltől estig. Nincs csinos kis fakalapácsom, amellyel lecsaphatnék, pár hónappal eltolva az eset megoldását. Nem, engem a felperes azzal ébreszt, hogy az alperes az ő kiskanalával akar reggelizni. A kiskanalak közösek, válaszolom félálomban, meggondolatlanul. Tudhatnám, hogy ezzel csak felkorbácsolom a felek indulatait. Egyszerre üvöltik az arcomba: apa, nincs olyan, hogy valami közös! Igen, itt a jogot nem a bíró képviseli. A vitatkozó felek írják át percenként a paragrafusokat.
Öt kislapátunk van, két szintetizátorunk, négy kismotorunk, három focilabdánk, és még sorolhatnám. Vállalnék én további anyagi terheket is egyébként, ha ez meghozná a békét. De be kellett látnom egy ponton, hogy ez csak felesleges pénzkidobás. Az egyik meglátja, hogy a másik a kék filccel rajzol. Egészen addig neki eszébe sem jutott, hogy rajzoljon, pláne nem kékkel, neki a sárga a kedvence. Ebben a pillanatban teljesen mindegy már, hogy kék filcből három van az otthonunkban.
Neki AZ a kék filc kell. És indulhat a háború.
Nem csoda, ha elfog néha az indulat, és Salamon király példáját követem. A bölcs uralkodó, megelégelvén, hogy két nő is a magáénak vallott egy kisbabát, kijelentette, hogy kettéhasítja, és akkor elfelezhetik. Aki ugyanis ebben a helyzetben nem mond le a gyerekről, az biztosan nem az anyja. Megfogom a plüssnyulat, és elhangzanak a súlyos szavak. De aztán, látva a rémült kis arcukat, elszégyellem magam.
Inkább időhatárokat állítunk fel, tíz percig nálad van (a papagájos matrica jelzi az órán), újabb tíz percig pedig nála (amíg a majomig nem ér a mutató). Ebbe nagy nehezen belemennek. A nappaliban kijelölünk saját és közös területeket. Idővel ezt is elfogadják. Ülnek a két sarokban, és elmatatnak a játékaikkal.
Aztán a fiam egyszer csak megkérdezi: Borsi, nem jössz át hozzám vendégségbe?
Nekem pedig leesik, hogy nem az a feladatom, hogy igazságot tegyek. Sokkal inkább arra kellene megtanítanom őket, hogyan osszák meg másokkal, amijük van. Ha a kérdés mélyére ásunk, rájövünk: igazából azért vannak dolgaink, hogy meg tudjuk osztani őket. Csak nem olyan könnyű megtenni. Az is lehet, hogy ezt egy egész életen át tanulni kell.
Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Véssey Miklós: Bölcs döntés – Apa, kezdődik!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
