Bolygassuk-e a múltat, hogy előkerüljenek száműzött érzéseink, vagy jobb nélkülük?

Rejtett működés 

A legtöbb pár vagy család azért keres fel terapeutát, mert nem elégedettek a jelenlegi helyzetükkel. A terápiás folyamat során mégis sokszor régi történetek kerülnek elő, amelyek által megérthetik a jelenbéli érzéseket. Ugyanakkor azok, akik terápiára jelentkeznek, joggal teszik fel a következő kérdéseket. „Tehát a múltban keressük a válaszokat a jelenre?” „Azt kutatjuk, hogy ki a hibás vagy a felelős a kialakult helyzetért?” „Nemcsak történeteket, hanem a hozzájuk kapcsolódó érzéseket is megérthetjük így?” „A terapeuták arra szeretnék ösztönözni a klienseiket, hogy haragudjanak a szüleikre, amiért azok nem tudtak minden helyzetben odafigyelni rájuk?” „Van-e értelme annak, hogy évekkel később még azon kesergünk, amiért gyerekkorunkban nem kaptunk megértést vagy figyelmet éppen akkor, amikor szükségünk lett volna rá?” Válaszkeresések helyett egyszerűbb volna azt mondani, a múlt megtörtént, ne bolygassuk. 

Bár ez a hozzáállás rövid távon könnyebbnek tűnhet, valójában a találkozás a múlttal és az ahhoz fűződő érzéseinkkel megteremtheti azt a lehetőséget, hogy új és egyfajta felnőtt látószögből tekinthessünk a jelenre.  

A gyermek ugyanis mindig ahhoz alkalmazkodik, ami körülveszi, bármi is legyen az. Miközben próbálja megérteni a gondozóit és a hozzájuk fűződő viszonyát, kialakít egy mély meggyőződést önmagáról, a kapcsolatokról és a világ működéséről. Ezek a hiedelmek akkor és ott, nagyon hasznosnak bizonyulnak, hiszen hozzásegítik ahhoz, hogy a nehézségek ellenére is tudjon viszonyulni a számára fontos személyekhez. 

Éppen ezért megkérdőjelezhetetlenül igaznak tűnnek, és a későbbiekben is meghatározzák, hogy miként élje az életét. Mindez természetesen nem tudatosan zajlik, így nehéz fülön csípni ezeket az automatikusan működő mintázatokat. Ez a rejtett működés pedig hozzájárul ahhoz, hogy a gyermekkorban kialakult sémák fennmaradjanak, holott már rég nem nyújtanak segítséget. Ráadásul meghatározzák a későbbi döntéseket is, hiszen az egyén hajlamos tudattalanul olyan személyeket választani az életébe, akik mellett újra és újra megélheti a múltbeli érzéseket.  

Mi van a mosatlan edények mögött? 

Konyhapszichológiai közhelynek számít, hogy mindannyian az anyánkhoz vagy az apánkhoz hasonló embert választunk társnak. Sokan szeretnék ezt elkerülni, így tudatosan más típusú embert keresnek. Mégis a kezdeti összeolvadás után megélt érzések ismerősként hatnak. Vajon miért? Egyrészt, a tudattalan keresi az ismerős helyzeteket, mert ami ismerős, az bármennyire is nehéz, de legalább biztonságos, tudjuk, hogy mi fog történni. Az ismeretlen lehet vonzó, de térkép híján nehéz letérni a már kitaposott ösvényről. 

Másrészt mindannyiunkban ott rejlik mélyen a vágy a gyógyulás iránt, és reménykedünk abban, hogy majd most másképp alakul a fájdalmas történés, a szeretett személy képes lesz másképp jelen lenni, és gyógyítani a sebeinket.  

Klári nagyon szegény családban nőtt fel, ahol a szülei folyamatosan dolgoztak, hogy gondoskodni tudjanak a gyermekeikről. Bár a szülei érte is tették mindezt, gyakran voltak feszültek, és kevés idejük, türelmük, energiájuk maradt arra, hogy a gyerekeik érzelmi szükségleteire odafigyeljenek. Klári volt az, aki a két öccsének igyekezett megadni mindazt a gondoskodást, amely számára is hiányzott. Huszonéves volt, amikor Péterrel egy házibuliban találkozott, ahol az egész estét végigbeszélgették. Mindketten úgy érezték, hogy ez a kapcsolódás különleges, könnyen egymásra hangolódnak, ez valahogy más, mint a többi fiúval vagy lánnyal való együttlét. 

Klárinak sokat jelentett, hogy Péter úgy figyel rá, mintha egyedül ő létezne számára a világon. A férfit pedig jóérzéssel töltötte el, hogy a lány milyen nagyra becsüli, hogy nehéz háttere ellenére is nekivágott az egyetemnek. Okosnak, kitartónak és viccesnek érezhette magát a jelenlétében. Ez nagyon fontos volt számára, mert világéletében küzdött azzal, hogy elfogadja saját magát. Olyan családban nőtt fel, ahol a szülei folyamatosan veszekedtek, ő pedig azon igyekezett, hogy megvédje az anyukáját az apja kirobbanó dühkitöréseitől. Mélyen elítélte az édesapja viselkedését, ugyanakkor gyakran hangzott el az anyukája szájából, amikor elégedetlen volt vele, hogy „olyan vagy, mint az apád”. 

Klári és Péter néhány év múlva összeházasodtak, és megszülettek a várva várt gyermekek is. Mindketten sokat dolgoztak, Klári sikeres ügyvédként, Péter pedig otthonról informatikusként. A munka mellett igyekeztek minél több időt tölteni a gyerekekkel is. A párkapcsolatra azonban egyre kevesebb idejük maradt, és a rövid, együtt töltött időben is folyamatosan veszekedtek. Klári sérelmezte, hogy a férfi, bár otthonról dolgozik, mégis szinte minden házimunkát rá hagy. Péter ilyenkor nagyon feszültté vált, és teljesen bezárt. Klárit pedig még inkább feldühítette, hogy a férfi elérhetetlen, így a konfliktusaikat nem tudják megbeszélni.  

A felszínen a mosatlan edények jelentették a konfliktus tárgyát, a mélyben azonban a gyerekkori sebek és hiányok munkáltak. 

Klári ismét azt érezte, hogy ő beleszakad abba, hogy mindenkinek jó legyen, ám az ő szükségleteire senki nem figyel, ő nem elég értékes. Pont, mint gyerekkorában. Péter pedig a kritikát úgy élte meg, hogy bármennyire is igyekszik, soha nem tud elég jó lenni. Pont úgy, mint amikor az anyukája azt mondta neki, hogy „olyan vagy, mint az apád”. Ezek a veszekedések nagyon fájtak mindkettőjüknek, mert a másik fontos volt számukra, ezért szerették volna egymás mellett megélni a saját értékességük és elfogadhatóságuk érzését. 

A fájdalmas veszekedések hatására azonban egy idő után azt kezdték gondolni, hogy igazából már nem is szeretik egymást. A párterápián kezdték el jobban megérteni a konfliktusaik mögött meghúzódó mélyebb szükségleteket. Azzal, hogy ezek napvilágra kerültek, még nem tűntek el, de már nem automatizmusként működtek. Klári és Péter elkezdtek rálátni arra, ami bennük és a másikban zajlik. Tisztábban látták, hogy melyik érzés tartozik a múlthoz és melyik a jelenhez, ezáltal szabadabban reagáltak és döntöttek. 

Kép

Illusztráció forrása: Unplash/Anita Jankovic

Száműzött érzéseink 

Újra és újra megalkotjuk a múltunkról szóló történetet, amely identitásunk egyik alapköve. Mivel szilárd identitásra van szükségünk, ezért ez a történet hosszú távon stabil marad. Annyira, hogy az idősebbek néha már szinte szóról szóra azonos módon ismételve tudják felidézni az évtizedekkel korábban megélteket. Történeteink belső megalkotásához különféle stratégiákat alkalmazunk. 

Néhányan erőteljesen hangsúlyozzák a múltban megélt boldog pillanatokat, igyekeznek a visszaemlékezés során a sikereket és az örömteli pillanatokat előtérbe helyezni. Ilyen eseményláncok felidézésekor előkerülnek ugyan fájdalmas epizódok is, de csak mintegy mellékesen, felsorolásszerűen, különösebb látható érzelem nélkül említve. Ez hathat úgy, hogy az emlékező „már túl van rajta” vagy „elengedte” ezeket. Sok esetben azonban inkább az történik, hogy a fájdalmas történet egy tudattalan folyamat révén „ártalmatlanítódik”, és az emlékező leválasztja az epizódhoz kapcsolódó fájdalmas érzéseket, amelyeket igyekszik elkerülni. 

Így kettéválik az „érzéstelenített” epizód mint emlékkép és az akkor megélt érzések sokasága. Az emlék kifakul, vagy akár az átmeneti felejtés ködébe is veszhet. 

A kapcsolódó érzés azonban nem szűnik meg, hanem száműzetésbe kerül, és arra vár, hogy visszatérhessen. A visszatérés a száműzetés módjától függően különféleképpen történhet. Visszatérhet belső feszültségben, érthetetlen kitörések alakjában, felfedezhető elszólásokban, külső szemlélő számára nehezen követhető asszociációkban vagy logikai következtetésekben. Erősebb elzáráskor utalhat rá lehangoltság, erőteljes hangulatváltás vagy indokolatlannak tűnő félelemérzet. Vannak, akik arra panaszkodnak, hogy nem tudják megélni a pillanat örömét, fásultnak érzik magukat olyan helyzetekben, amikor vidámságot és boldogságot várnának maguktól. 

Ha ezt tapasztaljuk magunkban, akkor ennek egyik oka lehet egy gyerekkorban történt esemény emléke. Mivel szüleink is csak emberek, akik ugyan törekedtek a legjobbat nyújtani számunkra, mégis megtapasztalhattuk azt, hogy ők sem tökéletesek. Ilyenkor azt éltük át, hogy kielégítetlenek maradtak egyes alapszükségleteink, mint az az érzés, hogy elfogadnak, szeretnek, fontosak vagyunk vagy megértenek. Ugyanakkor szeretjük a szüleinket, ezért szeretnénk megóvni a róluk alkotott képet. Ha az átélt fájdalom vagy félelem gyerekkorunkban meghaladja azt a képességünket, hogy egyszerre lássuk őket valamennyi számunkra pozitív és negatív tulajdonságukkal, akkor a belső biztonság érdekében elindulhat az emlékek és az érzelmek kettéválasztása, hogy a szülőket az élmények ellenére mégiscsak jónak és biztonságot adónak láthassuk. 

Előfordul, hogy az érzésekhez nem kapcsolódnak felidézhető, konkrét emlékek. Ez a jelenség olyan eseményekkel függhet össze, amelyeket akkor élt át valaki, amikor kisgyermekként még nem tudott beszélni. 

Ilyenkor nehezen értelmezhető emlékképek, de leginkább csak érzések, hangulatok, benyomások tanúskodnak arról, hogy a múltban történt „valami”. Ilyenkor – ha lehetséges – még fontosabb a biztonságot és elfogadást sugárzó hallgatóság. A beszéd előtti időszakban szerzett élményekhez hasonlóan ködös és nehezen megfogható emlékek lehetnek azok, amelyek nem is az emlékezőé, hanem valamelyik felmenőé, de tovább hagyományozódtak a következő nemzedékekre.

Mihez kezdjünk az emlékeinkkel? 

A nehéz emlékek felidézéséhez nagy biztonságra van szükség a kapcsolatban. Ehhez odafigyelő, támogató és elfogadó környezetre van szükség, hiszen az emlékezőben a történet megidézte érzések mellett számos, a jelenre vonatkozó érzés is megjelenik: félelem attól, hogy eláraszthatja a fájdalom, hogy gondolkodását hosszú időre csapdába ejti a múlt, esetleg erős szégyenérzetet él meg, vagy akár megjelenik az esemény megismétlődéstől való félelem. Segít a megküzdésben, ha időnként emlékezteti magát, hogy a múltról beszél, de most a jelenben van, amely már teljesen más, és ahol biztonságban van. Ugyancsak segít a jelen megtartásában, ha megkülönböztetjük saját valóságunkat a generációk által átadott emlékektől. 

Az egyes nemzedékek nemcsak emlékeket, de látásmódokat és feladatokat is örökül hagynak. Ha ezek tudattalanok maradnak, nagyon erősen hatnak, és a valóság egyetlen lehetséges értelmezésének tűnnek. Tudatosításuk nélkül kevés esély marad arra, hogy az emlékek örököse valóban kezdeni tudjon valamit velük, s ne csak egyszerűen megismételje azokat az élményeket, megerősítve a családi sokgenerációs hiedelmeket. 

Ez szorosan kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, hogy miként bánik az adott család az emlékekkel: kimondja, felidézi azokat, és erre bátorítja az újabb nemzedékeket, vagy felejteni próbál.  

Amikor saját múltunkkal és annak jelentőségével szembesülünk, érthető módon nagyon fontosnak tartjuk azt is, hogy mit mondanak a múltról a családtagjaink. Úgy hisszük, hogy ha ezt megtudjuk, az elhozhatja a belső békét. A tapasztalatok alapján viszont fontosabb ennél annak megértése, hogy mi hogyan éltük meg az adott időszakot, milyen viszonyban vagyunk vele. Ennek megismeréséhez be kell lépünk az adott időszak érzelmi helyzetébe és megéléseibe. 

Ezért a múlttal foglalkozó munkában érdemes először a saját élményeinkre összpontosítani, bármilyen hiányosak is a hozzájuk kapcsolható információk. Csak ezután érdemes a családtagjainktól hallottakkal kiegészíteni az esetleg hiányzó ismereteket. Ennek során újraszövődik a múlt története, amely annyiféle lehet, ahányan körbeülik az asztalt. A cél nem az, hogy megszülessen egyetlen, uralkodó, családi narratíva, amelyben egyértelmű ítélet születik mindenki tetteiről és személyéről. Elfogadható, ha nem egyformán tekintünk vissza a múltra, és közelebb áll a valósághoz, ha a történetekben szereplő személyeket is a maguk sokféleségében látjuk, jó és rossz tulajdonságaikkal, erényeikkel és hibáikkal együtt. Amilyenek mi magunk is vagyunk.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.