„Az első beszélgetés után elhatároztuk, soha, semmilyen körülmények között nem akarjuk egymást újra látni”

Az első találkozásotok után a hátatok közepére sem kívántátok a másikat… 

Emil: Egyetemistaként jelentkeztem egy ösztöndíjprogramra, amelyet egy Amerikában élő magyar szemészprofesszor alapított magyarországi keresztény fiataloknak. A résztvevők Buffalóba utazhattak, előtte pedig találkozhattak olyanokkal, akik már teljesítették a programot. Így ismertem meg Lillát, a beszélgetésünk után viszont mindketten elhatároztuk, hogy soha, semmilyen körülmények között nem akarjuk egymást újra látni. 

Lilla: Emil a témához nem kapcsolódó kérdéseket tett fel, én pedig jó pszichológusként igyekeztem nyitott válaszokat adni, de mindketten éreztük, hogy nem találjuk a közös hangot. 

Emil: Úgy másfél évvel később újra találkoztunk. Épp egy tréningre tartottam, és előtte betértem egy üzletbe. 

A sorban észrevettem egy csinos nőt, aki két kiflit akart venni, de nem találta a pénztárcáját. Odaléptem, hogy kisegítsem, és tudjunk haladni. 

Ő illedelmesen megköszönte, majd elindultunk ugyanarra. Amikor megálltam egy ház előtt, elköszöntem, hogy megyek előadást tartani, mire azt felelte, neki is ide kell mennie, hogy meghallgasson egy előadást. Ekkor jöttünk rá, mi már ismerjük egymást.

Majd 2001-ben jött a Bátor Tábor Alapítvány. 

Lilla: Én egyik alapítója voltam, míg Emil szakmai trénerünkként, majd a kuratórium tagjaként segítette. Ezt megelőzte egy néhány éves előkészítő fázis, szóval belegondolva, az alapítvány végigkísérte a kapcsolatunk alakulását.  

A kezdeti ellenszenv után milyen közös pontokat fedeztetek fel a másikban? 

Emil: Hívő családból jöttünk, de már serdülőként, fiatal felnőttként kerültünk közel Istenhez. Azonos értékrendet követtünk, illetve kerestünk, amelyet talán úgy tudnék a legjobban kifejezni, hogy szolgáló szeretet. 

Lilla: Szeretünk olyan ügyekért dolgozni, mint a Bátor Tábor, nekem ott van még a gyermekhospice, vagy Emilnek a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – ezek sokaknak idegen területek, minket viszont összekapcsoltak, és katalizálták az együttlétünket, mindez erős alapot jelentett. 

Emil: Az is közös pont volt, hogy egyházi fenntartású kórházban dolgoztunk, és később az is kiderült, ugyanúgy több gyermekre vágyunk.

Mégis öt évet vártatok a házassággal. 

Lilla: Engem elbizonytalanítottak a különbözőségeink. 

Szerintem nem attól működik jól egy kapcsolat, ha hasonlítanak a felek, vagy ha nagyon eltérő a személyiségük, hanem hogy mennyi energiát tesznek bele, és ha valami adódik, abból mit tudnak kihozni. 

Emil: Bennem is voltak kétségek: az orvosi misszió sok egyedüllétet kíván, emellett foglalkoztatott a papság és a szerzetesség is. De erős volt bennem a társ és a családalapítás iránti vágy is. 

Lilla: Elmentünk a tinnyei temetőbe, ahol Emilék családi kriptája van. Amint a sötétben, az égő mécsesek közt közelítettünk felé, volt egy istenélményem: megszólított egy hang, hogy nem lesz könnyű, de ezt az utat kell végigjárnom. Akkor vált bizonyossá számomra, hogy Emil az, akivel leélem az életemet. 

Hisztek abban, hogy Isten mindenkinek elrendelt egy bizonyos társat? 

Emil: Igen. A megismerkedésünk után nem sok esély volt arra, hogy újra találkozzunk, de kaptunk még egy lehetőséget, Istennek volt velünk egy terve. Ha Lilla aznap magával viszi a tárcáját, nem kell kisegítenem, és nem kezdünk el beszélgetni. Ugyanakkor Isten szabad akaratot is adott, és az ember dönthet másképp is. Emiatt úgy vélem, nemcsak egy ember az, aki a társunk lehet, hanem több is, miénk a választás. 

Lilla: Szerintem nincsenek véletlenek. Az egyik kedvenc hasonlatom, hogy az életünk olyan, mint egy mozaik: sokszor csak egy-egy darabot látunk belőle, de mindnek fontos része van abban, hogy ez az egész kirajzolódjon, még ha ezt az adott pillanatban nem is gondolnánk. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Hogyan jelenik meg a szolgáló szeretet a házasságotokban? 

Lilla: Ebből a szempontból hagyományos modellt követünk: én igyekszem gondoskodó feleség és anya lenni, aki az otthon melegét és a stabil hátteret adja, Emil pedig a munkájával megteremti az anyagi biztonságunkat. 

Emil gyakran vesz részt külföldi missziókon. Hogyan élitek meg a külön töltött időt? 

Lilla: Szerencsére nem vagyok elveszett ember, és a gyerekekkel is jól együtt tudunk működni – az évek során kialakítottunk erre egy rendszert. Emellett mindketten elég erős személyiségek vagyunk, és nagy az autonómiaigényünk. 

A házasságkötésünk előtt kaptunk egy könyvjelzőt, amelyen két fa volt, mellette pedig egy idézet, miszerint növekedjünk úgy, mint az a két fa, amelyek kellően közel, de kellően távol is állnak egymástól. 

Saját gyökerekkel bírnak, hogy ne a másiktól vegyék el a táperőt, és így egymás mellett tudnak növekedni. Ez számunkra nagyon fontos. Vannak házaspárok, akik mindent együtt csinálnak, nekünk viszont megvan a saját hivatásunk és megvannak a saját hobbijaink, töltekezéseink is. 

Emil: Egyébként törekszünk arra, hogy időről időre beiktassunk egy közös programot, hétvégét. Szeretünk például túrázni és gasztronómiai programokra, borkóstolásra járni. De egyedül is jól tudjuk érezni magunkat. Ha olyannal foglalkozunk, ami feltölt minket, az energiát visz a kapcsolatunkba, a gyereknevelésbe is. 

A munkátok terheit is hazaviszitek? 

Lilla: A konkrét eseteket az orvosi titoktartás miatt nem, de annak lecsapódását és megélését megosztjuk a másikkal. 

Emil: Először magunkban küzdünk meg az adott esettel, majd a meglátásainkat, megérzéseinket próbáljuk átadni a másiknak. Ez jobban segít az érzelmi terhek feldolgozásában és abban, hogy bár más a szakmánk, tudjunk kapcsolódni a másik szakmai vívódásaihoz. 

Lilla: Én egyébként a Bethesda kórházban csapatban dolgozom, a többiekkel át tudjuk beszélni a nehézségeket, így már könnyebb csomagot viszek haza. Fontos része az életemnek az egyéni pszichoterápiás munka, de a kórházi munkaközösséggel együtt van meg az egyensúly. 

Emil: Ez a kettősség az én munkámban is megvan: orvosként remek kollégákkal működök együtt, ugyanakkor egy egyházi intézmény igazgatójaként a vezetői magányt is megélem. Kevés olyan embert ismerek, aki az enyémhez hasonló pozícióban dolgozik, így nehéz olyat találni, akivel megoszthatnám a problémákat. De sokat segít a meggyőződés, hogy jót tenni jó. Erre pedig a Jóisten hívja az embert. Azért kaptuk az összes kérdésünket, nehézségünket, tulajdonságunkat, lehetőségünket, hogy azzal éljünk, és talán ez a legerősebb összetartó erő, amely így összecsiszolt minket. 

Közös élményünk, hogyha az ember valamiért önzetlenül képes cselekedni, akkor az új életre tud kelni a gondviselés által. 

Sosem az anyagiakat helyeztük előtérbe, mégis rengeteg klassz lehetőséget kaptunk, amennyi nekünk pont elég, és nem is vágyunk ennél többre. 

Kép

Fotó: Éder Vera

Emil egy interjúban mesélte, hogy gyermekkorában a hit kérdésében rábízták a döntést. Szülőként ti mit követtek ebben? 

Lilla: Lányaink egyházi általános iskolában tanultak, így a keresztény közösségekbe szinte belenőttek. Emellett a Zugligeti Szent Család Plébánia közösségéhez tartozunk, ők hittanra is ide járnak. Cserkészek is, ami szintén erősítette a kötődést ehhez a közösséghez. Ezeket a lehetőségeket megajánlottuk számukra, de a döntéseket ők hozták meg a tapasztalásaik alapján. Fontosnak tartjuk, hogy nyitottsággal, érdeklődéssel forduljanak más felekezetek felé is, és azt is megtapasztalják, hogy egy közösségben nem mindenki olyan értékrenddel van jelen, mint ők. 

Emil: Mi úgy lettünk hittel teli emberek, hogy ez a magunk döntése volt, ez sok szempontból nehezebb út, de ha már megvan, akkor hatalmas biztonságot ad. Ha ez egy kötelező sablon, akkor a gondok esetén könnyebb elveszíteni.  

Lilla szerint olaszos család vagytok. Ez sok összeütközést is jelent?  

Emil: Elég dinamikusak vagyunk, így időnként előfordulnak robbanások. Utána általában kell egy kis idő mindkettőnknek, hogy átgondoljuk azt, ami történt, és lecsillapodjanak bennünk az intenzív érzelmek. Szerintem nehéz haragot tartani és fölösleges is. Hiszen ki is az, akire ebben a világban számíthatunk? Átéltünk már annyi mindent egymás mellett, és ez minden körülmények között érték. Ha az ember ezt nézi, a feszültségek összezsugorodnak.  

Lilla: Nem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy nálunk mindig békesség van, a gyerekeink előtt sem. 

Ha látják, hogy néha viták is előfordulnak a kapcsolatunkban, és hogy ezek hogyan tudnak feloldódni, megtanulják kezelni a konfliktusokat. 

Az életetek mozaikjának mely darabjára emlékeztek vissza legszívesebben? 

Lilla: A lányaink születésére. De a ballagásuk, elsőáldozásuk, bérmálásuk is szép emlék. 

Emil: A születésük minden pillanatára emlékszem én is. Úgy alakult, hogy én vehettem őket először kézbe. Orvosként tanultam róla, láttam is születést, azonban apaként megélni ezt, teljesen más volt. És még most is látom bennük az újszülöttet, bármit is tesznek. 

Lilla: Nekem a nehézségekből, veszteségekből is van olyan, amit nehéz hordozni, mégis fontos, értékes, hozzám tesz és meghatározza azt, aki vagyok. Ha egyetlen nagy, eget rengető dologtól várjuk a boldogságot, nem biztos, hogy megkapjuk, viszont a sok kis dolog sok szép pillanattal ajándékoz meg minket. Ahhoz, hogy észrevegyük és elfogadjuk az ilyen pillanatokat, szükséges egyfajta érettség. Mi ezeket keressük a mindennapjaink során is.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2024. novemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.