Ötven felett „megérkeztek" – Egy nem mindennapi találkozás és megtérés története

Amikor megismerkedtetek, hogyan viszonyultatok egy új kapcsolat lehetőségéhez?  

Zoli: Egy rendezvénysorozaton találkoztunk egymással először. Akkor ért véget az előző házasságom, nagyon fájdalmas, harcokkal teli időszakot éltem meg, egyáltalán nem volt célom az ismerkedés, de Rita személyisége megfogott. Hónapok teltek el, mire megérett bennem, hogy szeretném őt megismerni. Óvatosan közeledtem hozzá, kerestem a lehetőséget, hogy megszólíthassam.  

Rita: Bár rendszeresen találkoztunk, sokáig fel sem tűnt Zoli közeledése. Másrészt, én is óvatos voltam, mivel szintén egy rettenetesen nehéz időszakon voltam túl – anyagi csőd, egy magzat elvesztése, válás –, minden, amihez addig az identitásomat kötöttem eltűnt, és az volt a fejemben, ha egyszer újra lesz egy komoly párkapcsolatom, azt teljesen új alapokra szeretném építeni. Akkor indítottam újra az életemet Istennel egy új gyülekezetben és egy új baráti körrel. 

Sokáig küzdöttem megfelelési kényszerrel, kapcsolatfüggőséggel, és mások megerősítésére volt szükségem ahhoz, hogy értékesnek érezzem magamat. Megtapasztalva Isten szeretetét, ez megváltozott. 

Megerősödött az énképem, már fel tudtam vállalni önmagamat, és azt tudtam mondani, ez vagyok én, akinek tetszem, így fog szeretni. Amikor Zoli elhívott ebédelni, úgy láttam jónak, ha már az első randin leszögezem, hogy én élő hitű keresztény vagyok, aki egy hosszú távú párkapcsolatot csak Istennel és házasságban tud elképzelni. Láttam, hogy ő egyenes és nyitott szívű ember, ezért én sem akartam játszmázni.

Zoli, te azonban akkor még nem voltál hívő. Hogyan fogadtad Rita kitárulkozását?  

Zoli: Nem tántorított el, sőt kifejezetten tetszett a gondolkodásmódja, értékrendje, hiszen akkor már én is kerestem Istent. Éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, csak akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi is az. Utólag már tudom, hogy ez az Úrral való élő kapcsolat volt.  

Rita: Ezután volt egy szünet, mert végül nemet mondtam a közeledésére. Ráébredtem, ennek a kapcsolatnak nincs itt az ideje egyikünk életében sem. Az is kétséget ébresztett bennem, hogy Zoli nem volt hívő. Adtam neki ajándékba egy keresztény könyvet, és azt mondtam, zárjuk ezt le. Ha van közös utunk, úgyis találkozunk, ő pedig csak arra kért, hadd járhasson továbbra is a gyülekezetünkbe, ahová korábban elkísért, mert vágyik arra a békességre, örömre, amit én már megtaláltam.  

Zoli: Amennyire biztos volt abban Rita, hogy nem szeretné tovább folytatni, én olyan biztos voltam abban, hogy harcolnom kell érte. Isten azt mutatta, ne adjam fel.  

Rita: Amikor néhány hónappal később beszéltünk, azt láttam rajta, hogy megváltozott. Éreztem, hogy elfogadta az Úr hívását, én pedig úgy gondoltam, ha valóban ennyire szereti Istent, és még mindig velem képzeli el az életét, akkor adok még egy esélyt kettőnknek. Ettől függetlenül Zoli nem miattam tért meg, és ez nekem fontos volt. De engem használt Isten, hogy őt magához vezesse.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Jogi akadályok miatt aztán négy évet kellett várnotok az esküvőre, miközben megfogadtátok, tisztán léptek a házasságba. Mit adott számotokra a várakozás időszaka?  

Rita: Nem számítottunk erre, de úgy fogtuk fel, hogy amikor Isten időzítésében itt az ideje, akkor össze tudjuk kötni az életünket. Hittük, hogy ő a legjobbat akarja nekünk, és ebbe kell belehelyezkednünk. Könnyebbé tette ezt az időszakot, hogy megbeszéltük, mit várunk egymástól. A régi hozott sebek beforrásához idő kellett. Isten készített fel bennünket a közös életre. Sok nehézséggel indultunk, újra kellett építeni az életünket, és ez összekovácsolt minket.  

Zoli: Megtapasztaltuk, hogy számíthatunk a másikra, ezt a legtöbben már csak a házasságban élik meg. Fontos volt az őszinteség, hogy mindent megbeszéljünk. 

Rita a mai napig nemcsak a feleségem, hanem a legjobb barátom is.  

Rita: Persze maximálisan megvolt köztünk a vonzalom is, de az elhatározásunk miatt nem éltünk együtt. Szerintem óriási tartást ad, ha az ember képes várakozni – azt éreztük, hogy ez a kapcsolat el fog bírni mindent. Olyan ez a megszentelődési folyamat, akár a rózsametszés. Hozunk ugyanis bizonyos negatív viselkedésmintákat, de Isten szépen lassan leszabdalja rólunk ezeket a test mindenféle önzésével együtt.  

Zoli: Ha néhány szóval jellemezném ezt az időszakot, azt mondanám, bizalom, tartás, tisztelet, harc, újjáépítés.

Hogyan kezelitek az előforduló konfliktusokat?  

Rita: Amikor elkezdünk veszekedni, és messze kerülni egymástól, akkor megérezzük a hármas fonál erejét. Van egy pont, aminél tovább nem tudunk távolodni, mert fölülírja az egészet a szeretet. Mint egy képzeletbeli gumiszalag, amelynek van egy végső szakítószilárdsága – egy bizonyos szintnél tovább nem feszíthetjük, mert visszaránt.  

Zoli: Ehhez kapcsolódik egy istenélményem. Egy nagyon nehéz időszakban volt egy komoly veszekedésünk, amely után azt éreztem, hogy talán az lesz a legjobb, ha elengedjük egymást, és lezárjuk a kapcsolatunkat. Aznap éjszaka álmomban megmutatta az Úr, hogy mi vár rám, ha innen kilépek. Egy ajtót pillantottam meg, és amikor kinyitottam, nem volt mögötte semmi, csak olyan nyomasztó nagy csend és üresség, amely, úgy éreztem, szinte összeroppant. Én pedig azt mondtam, hogy köszönöm, de ebből nem kérek, ezen a döntésen soha nem lesz áldás.  

Szerettetek volna közös gyermeket, ám miután összeházasodtatok, Rita belépett a menopauza időszakába. Mennyire volt nehéz ezt elfogadnotok?  

Rita: Zoli nehezebben fogadta el, én könnyebben. Sosem kételkedtem abban, hogy Istennek van egy tökéletes terve az életünkkel, és meg akar bennünket áldani. Ha neki így szerepelt a tervében, akkor ez nem volt véletlen. Aki egy kicsit rosszindulatúbb, azt mondhatja, négy évet vártunk egymásra, hogy azzal Isten kedvére tegyünk, ő mégsem adott gyereket, akkor magunkra vessünk. 

De ez nem üzlet, hogy én jó leszek, te meg cserébe jól megáldasz, ráadásul olyan módon, ahogyan azt én szeretném. Az áldásokat nem lehet kiérdemelni, ajándékba kapjuk. 

Mi nem azért mentünk bele a házasságba tisztán, mert meg akartunk felelni egy sztenderdnek, hanem azt éreztük, hogy nem akarjuk meglopni magunkat azoktól az áldásoktól, amelyeket Isten ezen az úton keresztül tartogat számunkra.  

Isten nem bánt, hiszen a gyermeke vagy, akit a legjobban szeret, és meghalt érted. Ha megenged dolgokat, azt azért teszi, mert számunkra az a legjobb, még ha pillanatnyilag nem is értjük, miért. Nem feltétlenül azt adja, amit szeretnénk, hanem amire szükségünk van.  

A gyermek pedig nem az áldás fokmérője, mondván, ha megadja Isten, akkor szeret és jók vagyunk. Minket így akart megáldani, gyermek nélkül. Isten végtelenül bölcs, és sokszor egész alternatív módokon szeretne megáldani. A mi életünket másra szánta, máshogy akar bennünket használni.  

Hogyan?  

Rita: Bennem régóta élt a vágy, hogy segítsek azoknak a nőknek, akik keresik az útjukat. Erre a szakmám is lehetőséget ad: stylistként az önértékelésben, önbecsülésben igyekszem őket megerősíteni. Másrészt, a saját példánkkal igyekszünk azoknak a pároknak is erőt adni, akik hasonlókon mennek keresztül, mint amin mi mentünk.

Egy párnak nehéz feldolgoznia, ha nem adatik meg a saját gyermek. Számotokra támaszt jelentett a hitetek, de másoknak mi adhat erőt?  

Rita: Mi is megtettünk érte mindent, amit tiszta szívvel meg lehetett tenni, az örökbefogadásra is készek voltunk, ám aztán egy adminisztratív hiba miatt kifutottunk az időből. Ekkor döntöttünk úgy, hogy nem megyünk tovább, mert ez valószínűleg zárt ajtó. Egy kisbaba érkezése gyönyörű ajándék, de ha a gyerekből bálványt csinál az ember, akkor ezt az ajándékot tönkreteszi. Úgy éreztük, hogy boldoggá tenne bennünket egy közös gyermek, de nem ez volt a boldogságunk forrása.  

Zoli: Ez ugyan nem adatott meg nekünk, sem az, hogy fiatalon találjunk egymásra, de attól még megvan az, amiben felfedezhetjük egymást, amiben kiteljesedhetünk. 

Ötven felett a húszas éveink szabadságát éljük együtt. 

Sokat sétálunk – ilyenkor eltesszük az okoseszközöket –, moziba, színházba járunk, utazunk, újabban sportolunk is. 

Kép

Fotó: Jónás Jácint

A hagyományos női-férfi szerepben hisztek. Miért fontos ez számotokra?  

Zoli: Az első és legfontosabb a szeretet és a tisztelet egymás iránt. Mindegy, milyen vitánk van éppen.  

Rita: Lényeges, hogy a szeretet és a tisztelet a másik felé nem feltételekhez kötött, ez egy döntés, ezért krízisálló.  

Zoli: A feladatok pedig nincsenek kőbe vésve. Csapatként dolgozunk együtt, és mindketten azt nézzük, mit tudunk az egészbe beletenni.  

Rita: Zoli remekül főz, aminek örülök, mert én nem mozgok túl otthonosan a konyhában. Csodálatos, hogy Isten mennyire személyre szabja, hogy ki lesz a társad! Ez másban is megmutatkozott. Én például nagyon szeretem a divatot, és Zoli személyében egy olyan embert kaptam társul, aki nemcsak hogy kifinomult ízléssel bír, hanem ért is hozzá – az ilyen apró, pici dolgokban is látjuk a gondoskodását.

Ahogyan fogalmaztatok, a házasságra készülés éveiben alapoztátok meg a kapcsolatotokat. Mi az, ami változott a házasságkötésetek óta?  

Zoli: Évről évre jobban ismerem és szeretem Ritát.  

Rita: Elfogadóbbak és érettebbek lettünk. Azáltal, hogy már együtt élünk, több lehetőségünk van megélni az intimitást, de a konfliktusokat is. 

Ugyanakkor a napi viták révén alakul ki az a fajta tolerancia, rugalmasság, amellyel megtanulod a másikat elfogadni, és már nem akarod megváltoztatni. 

Korábban, ha egy vita során azt éreztük, nekünk van igazunk, presztízskérdést csináltunk belőle, és a végsőkig ragaszkodtunk az álláspontunkhoz, de most már fontosabb a békesség. Nem ér annyit az egész, hogy feszültség legyen otthon, úgyhogy néha egyszerűen átlépünk a másik bogaras dolgain. Lehet arról döntést hozni, hogy egy szituációra haraggal reagálok, vagy sem. A házasság olyan, mint az élet, folyamatosan tanulni kell. Alázat, alkalmazkodás és szolgálat – ha a romantikus részét nem nézzük, akkor alapvetően „melós” dolog. 

Ahogyan fogalmaztatok, a kapcsolatotok első tíz éve volt az építkezés. És a következő tíz?  

Rita: Minden életszakasznak megvannak a bölcsességei, feladatai, ajándékai. A kapcsolatunkban most jött el a megérkezettség ideje. Elképesztően szabad életet lehet élni, amikor az ember már tudja, mit szeretne, elfogadta magát, már nem akar másoknak megfelelni, hanem egyszerűen csak hálás szívvel jelen lenni a pillanatokban, folyamatosan keresni Isten arcát, és szeretni.  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.