Keressük-e telefonon a gyereket, ha táborozik?

Gyermekeink már többször aludtak nagyszülőknél, unokatestvéreknél, barátoknál. Ilyenkor nem hívjuk őket telefonon, maximum a felnőttekkel beszélünk párnaponta, ha hosszabb ott tartózkodásról van szó, és feltesszük a kérdést, hogy akarnak-e velünk beszélni a gyerekek. Legtöbbször csak a háttérből kiabálnak, hogy sziasztok, de a telefonhoz már nem akarnak odajönni, mert épp nagy játékban vannak. Így aztán hagyjuk őket „kibontakozni” és önfeledten együtt lenni másokkal, miközben bizonyosak lehetnek afelől, hogy mi bármikor elérhetők vagyunk, és ha szükség van ránk, azonnal megyünk is. Mert már ilyen is előfordult.

Egyszer, amikor barátoknál aludt a fiam, mégiscsak haza akart jönni lefekvés után. Kiderült, hogy olyan mesét néztek, amelyben a focisták félelmetes szörnyekké változtak, amitől nagyon megijedt. Attól tartott, hogy rosszat fog álmodni éjszaka, és én nem leszek ott, ha felébred és fél. Rögtön elmentem érte. Szerencsére azóta már el is felejtette ezt, és már nem akar hazajönni, ha megbeszéljük, hogy másnál alszik.

Bízom azért abban is, hogy ez annak is köszönhető, hogy megtapasztalta, ha tényleg baj van, számíthat ránk. 

A táborok esetében is hasonló elvet vallunk: mi nem hívogatjuk őket, de ha ők telefonálnak, örülünk neki. 12 éves lányom már több ottalvós táborban is volt. Ő már elég jól veszi az akadályokat, ám ez nem volt mindig így. Első táborából hétévesen még mindennap hívott a tanító néni telefonjáról, és egyszer meg is kellett látogatnom, mert a lelkemre kötötte, hogy menjek. Ma már nem keres minket, de amikor hazajön, napokig be nem áll a szája, meséli az élményeit, büszke, hogy mennyi mindent megold egyedül, milyen történésekben volt része, és milyen nagy lány, aki ennyi ideig távol van a szüleitől. Tudja, hogy mi nem azért nem hívjuk a tábor alatt, mert nem vagyunk rá kíváncsiak, hanem, mert hagyjuk, hogy önfeledten jól érezze magát. Azt is tudja, hogy várjuk haza, és bármikor hívhat, ha gondja van. 

Azt hiszem, ez a tudat sokszor elég is a gyerekeknek. Ők jól elvannak nélkülünk is, élvezik a rengeteg programot, amelyben részük van. Nem is nagyon hiányzunk nekik mindaddig, amíg eszükbe nem juttatjuk, hány napot kell még „kibírniuk” az otthontól távol, és nekünk mennyire hiányoznak. 

Nemegyszer hallottam táborvezetőktől, hogy inkább beszüntetik a látogatást és a hazatelefonálást a kisiskolásoknál, mert sok gyereket felkavar, kizökkent, és többeket vigasztalniuk kell utána. 

Egyiket azért, mert hívták, a másikat azért, mert nem. Nem beszélve arról, hogy sok szülő ilyen kérdéseket tesz fel a gyerekének: „Nincs valami baj? Nem sírtál?” Vagy épp aggódását fejezi ki: „Már vártam, hogy hívjál, azt hittem, baj van! Úgy hiányzol! Már várlak haza!” Így persze, hogy az is rögtön elsírja magát, akinek addig semmi baja nem volt. Tapasztalataik szerint a gyerekek jól veszik az akadályokat, ügyesek, csak a szülők élik meg nehezen a pár napos távollétet, és saját aggodalmukkal terhelik a gyereket. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Egyébként ma már a táborvezetők a legtöbb táborból küldenek egy-egy üzenetet vagy fotót a szülői csoportba, hogy mindenkit megnyugtassanak, él a gyerek, semmi baja, jól elvan. Nem úgy, mint a mi gyerekkorunkban, amikor a tíznapos cserkésztáborból semmi hírt nem kaptak a szüleink, csak ha valakit orvoshoz kellett vinni, mert mondjuk baltával elvágta a lábát, de arról is inkább csak utólag értesültek. 

Időnként írtunk ugyan levelet, de az is sokszor csak azután érkezett meg, hogy hazaértünk. 

Nyolcéves fiam idén ment először egyedül ottalvós iskolai táborba. Bevallom, azért aggódtam érte egy hangyányit, de nem azért, mert a nagyszülőket, nagynéniket leszámítva még nem aludt ilyen hosszú ideig máshol nélkülünk. Inkább olyanoktól tartottam, hogy fájni fog a hasa, vagy ugyanabban a zokniban lesz egész héten, mert ha valamit nem talál a táska tetején, akkor elkönyveli magában, hogy biztosan nem pakoltam többet, ahelyett, hogy a táska alját is megnézné. Biztos, ami biztos, azért abban maradtunk, ha szeretne beszélni velem, csörgessen meg az egyik tanító néni telefonjáról, és visszahívom. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Szerdáig semmi hírem nem volt róla. Egyre inkább ott motoszkált a gondolat a fejemben, hogy vajon jól van-e. „Nem kellene-e mégis felhívnom, mi van, ha mégis azt várja, hogy én keressem? Mi van, ha hívna, de nem meri elkérni a telefont? De hát nem fél a felnőttektől, mindig szól, ha valami baja van” – nyugtattam magam. Mivel a táborban bejárós gyerekek is voltak, végül megkértem az egyik barátja anyukáját, hogy délután kérdezze meg, minden rendben van-e, akar-e velem beszélni vagy üzen-e valamit. „De persze nem én kérdezem” – tettem hozzá. Délután csörgött is a telefonom, hívott az anyuka, hogy beszélt vele. A következő párbeszéd zajlott le köztük:

– Jól érzed magad, minden rendben?

– Igen.

– Felhívjuk anyát, akarsz vele beszélni?

– Nem kell.

– Üzensz neki valamit?

– Nem…  vagy mégis. Megmondanád neki, hogy küldje ki a fociskártya-albumomat? Elhozod nekem?

„Na szép, rám nincs szüksége, csak fociskártyáira!” – gondoltam magamban, ugyanakkor megnyugodtam, hogy tényleg jól van, élvezi a tábort. 

Ugyanezt a hetet a lányom a nagyszülőknél töltötte. Arra, hogy ő is hírt adjon magáról, még többet kellett várnom. Négy napig nem hívott, nem írt, pedig már van saját telefonja, és el is vitte magával. Aztán csütörtök délután pittyegett a telefonom, üzenetet kaptam tőle. Nagy boldogan nyitottam meg, hátha ír valamit, mi újság vele, hogy van, de semmi „Szia anya, jól vagyok”, semmi hír, beszámoló, esetleg kérés. 

Egyetlen kérdésből állt az üzenete: „Mi van az Öcsivel?”. „Négy nap után ki hiányzik neki, ki után érdeklődik, kiért aggódik? A négy évvel fiatalabb testvéréért, akivel időnként hadban áll, és idegesíti” – mosolyogtam magamban. Már ezért megérte a táborozás. 

Meg azért, mert így is gyakorolhatjuk az elengedést, ha csak pár napról van is szó. Megtapasztalhatjuk azt is, mennyire önállóak, bátrak a gyermekeink, hogyan állják meg a helyüket nélkülünk, miképpen működnek egy nagyobb közösségben, sőt azt is, mennyire jó testvérek, akár külön vagy együtt táboroznak. 

Ilyenkor próbáljuk meg mi is kicsit élvezni a külön töltött napokat. Örüljünk, hogy több időt tölthetünk kettesben a párunkkal, sportolhatunk, barátokkal találkozhatunk. A gyerekeket meg ne stresszeljük a saját félelmeinkkel, mert sokkal többre képesek, mint gondolnánk. Bízzunk bennük! Nálunk ez bevált.