Schäffer Erzsébet: Kuglóf? Az nagyon finom lesz!
Már belerakta a diót, jócskán adagolta, sokkal többet, mint, amit a recept előír. Úgy, ahogy szokta, gyorsan szétválogatta, zacskóba rakta, a húsklopfolóval összetörte és belekavarta a lágy tésztába. Mazsolát keveset talált, de volt egy zacskó aszalt sárgabarack. Gondolt egyet, egy kis maroknyit apróra vágott, belekeverte a kuglófba azt is. Egy tábla étcsokoládé valahol megmaradt, összetördelte, belekavarta a sűrű masszába.
Ünnepeken szokott kuglófot sütni, de mivel hadilábon állt a kelt tésztákkal, ezt a mutatós, ám egyszerűen elkészíthető, keverttészta receptet sokszor elővette. Egy boszorkányos ügyességű asszonytól kapta, a gyűrött papíron az első mondat így szólt: A kuglóf neve Napfelkuchen, származását tekintve osztrák…
Gyorsan, de halkan mozgott, nem akarta, hogy kihallatsszanak a zajok a konyhából. Még nem volt hat óra. Ott volt előtte a papír, rég sütött, most többször belenézett. Elmélyülten mért, kevert, adagolt, gyorsan ott volt a massza, belekavarta a diót, a csokoládédarabokat, a rumba áztatott mazsolát, aszalt barackot. Készen volt… A férfi akkor jött ki a konyhába, amikor bal kezében a tállal, jobbjában a kanállal a kikent kuglófsütőbe húzta a tésztát. A rum és a vanília édes illata ott úszott a melegedő sütő fölött. Nagy adagot kevert, nehéz volt a tálból kiönteni. Arra számított, a férfi odanyúl a karja alá, segít. De nem…
Míg a nyers tészta kitöltötte a formát, s ő régről megszokott mozdulatokkal kotorta, kaparta a tál alját, hogy semmi veszendőbe ne menjen, az éjszakára gondolt.
Arra a pillanatra, amikor akarata ellenére, mégis odabújt oldalán az ismerős helyre, megtalálta a váll várakozó gödrét, a mellkashoz simította az arcát, lefogta a kereső kezet. Csitította volna a suttogást, betakarta volna a száját, kérte volna, hogy hallgasson, maga sem értette, mindezt miért.
Vágyakkal kevert érzések kavarogtak benne, most azonnal tetten érhető és soha máskor tetten nem érhető gondolatok. Adni és feloldódni, ölelni és szabadulni, jelen lenni és messzire futni, kérni és szótlanul várni, megnyílni, mint a ligetszépe melegsárga szirma és becsukódva maradni, ahogy a hajnalka virága őrzi összetekeredve a titkát. Miféle újra és újra teremtődő titkok kelnek benne, gondolta. Honnan jönnek, és hogyan férnek meg az egymásnak ellentmondó érzések. Amelyek – milyen öntudatlan történés ez az emberben – testi erejét is életre hívják. Hisz feszül a combja, keményen szorít a karja, simogató ujjai már lágyak, de válla, nyaka fáj, ellenáll, nem engedi készenlétben várakozó izmait elernyedni. Nem ért semmit. Nem vette észre azt sem, mikor felejtette el ellenőrizni magát, mikor süllyedt öntudata mélyére minden kérdés és kétely, ellentét és összefonódás. A takaró alatt lágy meleg volt, puha biztonság, selymes tapintású, hűvösen izzó forróság.
A sütő már melegedett. Kezében üres volt a tál, a formában elhelyezkedett, belenyomult a mintázatba az illatos tészta. Nem tudta megállni, belemerítette az ujját az édes lágyságba és bekapta. Gyerekkorának titkon várt élvezete volt a nyalakodás, ha segített süteményt kavarni, ami a tál alján maradt az az övé volt. A férfi még álmosan, mezítláb állt a konyhakövön, csodálkozó szemekkel nézte az asztalt, rajta a sütésre váró tálat.
– Kuglóf, szerdán?
Bólintott és kinyitotta a sütőt. Megcsapta a forróság, betolta a rácsra a teli kuglóf formát, phü-phü-phü, megköpködte. Mosolygott magában, elképzelte, ahogy majd kifordítja a tálból ha kész, ott illatozik előttük, megterít, kiviszi a teraszra, akkor már átdereng a kora reggeli nap a diófa lombján. Ott kint önti majd rá a forró csokoládét, tetejére szórja a maradék diót…
Becsukta a sütő ajtaját és ahogy felegyenesedett, minden porcikájában érezte, most, most át fogja ölelni a férfi. Milyen jó lesz nekidőlni az álomtól még meleg testnek gondolta hálásan, belesimulni az ölelésbe, elnyugodni kicsit, szótlanul üzenni, hogy neki akart örömöt szerezni, hogy ő és a kuglóf most egyek, övéi már, hogy nincs más, nem tudott mást, mint odaadni az időt, ezt a szerda hajnalt, a vaníliás illatot, az édes falatokat, nyomukban az emléket, hogy majd az ízekkel együtt visszajöjjenek az éjszaka szolgáló és uraló vágyai. Ahogy mindig visszajönnek, pedig néha fél, hogy egyszer csak elmaradnak örökre.
Állt kicsit, várt, úgy maradt háttal a csukott sütő előtt. A férfi nyújtózott, aztán feltette a teavizet. Kenyeret vágott, de nem tette még be a kenyérpirítóba. A sütő ajtajához hajolt, aztán fölnézett, kacsintott.
– Ez finom lesz…!
Kiment a fürdőszobába. Hallotta, ahogy megengedi a vizet.
Hosszú perceknek kellett eltelnie, míg ott a sütő előtt megmozdult. A csalódás végighullámzott a testén, vissza kellett nyelni a könnyeit, érezte, elsírja magát, ha azonnal nem csinál valamit. Most mindjárt.
Az asztal tele volt morzsával. Lesöpörte. Partvist fogott, összehúzta a konyhakövön. Félrehúzta a szemetet és megállt. Állt hallgatagon. Végigment a sötét előszobán. Még mindig nem tudta, mit csináljon. Tovább akart menni, szellőztetni a hálóba. Aztán mégis benyitott a fürdőszobába. A víz már nem zubogott. A férfi a tükör előtt állt, borotválkozott. Már beszappanozta az arcát. Mögé került és átölelte. Lábujjhegyre állt, kikukucskált a válla fölött, a tükörben ott látta mindkettőjüket. A férfi hátranyúlt, két tenyerével magához húzta, cinkosan, pajzán mozdulattal átfogta a fenekét. Nevetett. Nevetett ő is.
Ölelték egymást, az asszony kacagott, így érte utol kacagva, a zokogás.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>