Gyerekként kéregetnie kellett, most Csodanő Díjat kapott az anyaközösség alapítója – „Beleszerelmesedtünk a futásba, de inkább a közösségbe”

Olvastam egy rövid bemutatkozást rólad a díj kapcsán, amelyben azt írod, hogy gyermekotthonban nevelkedtél. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

Tizenkét éves koromtól 25 éves koromig gyermekotthonban éltem. Hivatalosan 18 éves korig lehet ott maradni, de ha valaki nappali tagozaton végzi a tanulmányait, akkor 25 éves korig még utógondozottként ott maradhat.

Elvesztetted a szüleidet, azért kerültél be? 

Igazság szerint már benn éltem, amikor elvesztettem őket. Sajnos nem tudtak megfelelő életkörülményeket teremteni nekünk. Meghalt egy kistestvérem, és ezt nem tudták feldolgozni. Mindketten az alkoholhoz nyúltak, onnantól kezdve nem tudták kontrollálni a saját életüket. Ötödikes koromig tizenegy különböző általános iskolába jártam. Nem is tudom lépésről lépésre beazonosítani, honnan hova mentem. Nincsen emlékképem arról, hogy fogom az iskolatáskát, és elkezdem az első évemet. Semmire sem emlékszem. 

Később két évig az utcán laktunk. Először egy autóba költöztünk, aztán lépcsőházakban, pályaudvarokon, ismerősöknél aludtunk.

A szembe szomszéd néni észrevette, hogy nem megfelelő életkörülmények között élünk, szólt a gyámügynek, és kiemeltek minket a családból. 

Nagyon haragudtam akkor azokra, akik kiemeltek, mert annak ellenére, hogy nélkülöztünk, kéregetnünk kellett – akár ruhát, akár élelmet –, biztonságot adott, hogy a szüleimmel vagyok. Gyerekként úgy éltem meg, hogy ez a normális. Amikor én és a két öcsém bekerültünk az otthonba, a szüleink ugyanúgy folytatták a romboló életvitelt, ez vezetett a halálukhoz. A harmincas éveik végén hunytak el, én akkor 17, illetve 19 éves voltam. 

Milyen volt az élet állami gondozottként?

Hála Istennek, nagyon jó gyermekotthonba kerültem, a 11. kerületi Aga utcába. Ott megtapasztaltam, hogy nem az a normális, ahol eddig voltam, hanem ahol meleg étel van, leülünk együtt, közösen eszünk, ahol foglalkoznak velem. Sok lehetőséget kaptunk akár zenetanulás, akár sport terén. Rájöttem, hogy ha jó a magaviseletem, jól tanulok, akkor velem példálóznak. Nagyon szerencsésnek érzem magam, jó nevelőim voltak, jó közösségben nevelkedtem. Nekem ez csak hozzátett az életemhez. 

Azért úgy sejtem, korán felnőtté kellett válnod.

Nagyon sok édesanyával vagyok kapcsolatban itt a kerületben, és tőlük szoktam hallani, hogy leleményesebb vagyok az átlagnál, mert én ezt megtanultam. Akármennyire megtehetem most, hogy bizonyos dolgokat megvegyek magamnak, belém ivódott, honnan indultam, honnan jöttem. 

Bennem van, hogy értékeljem a dolgokat, az emberi kapcsolatokat, viszonozzam azt a szeretetet, amit a gyermekotthonban kaptam. 

Igen, fel kellett nőnöm nagyon hamar, és valószínűleg emiatt is vagyok szociálisan érzékeny. Ezt próbálom a tanítványaimnak és a saját gyerekeimnek is átadni. 

Nem láttál pozitív szülői mintát. Volt benned dac, hogy te mást szeretnél az élettől?

Nem tudom, szerintem tudatosan is ellenálltam. A bandázásokban soha nem vettem részt, a tanulásra, a minőségi kapcsolatokra koncentráltam. Amikor jó jegyet vittem, mindig megjutalmaztak, ha vendégek jöttek a gyermekotthonba, mindig én voltam az, akivel büszkélkedhetett az otthon. Tudtam, hogy nincsen családi hátterem, így csak magamra számíthatok.

Hogyan döntöttél a tanári pálya mellett? 

Amikor benn laktam a gyermekotthonban, mindenképp nevelő szerettem volna lenni. Az volt a vágyam, hogy egy kis csoportot nevelgessek mindaddig, amíg ki nem repülnek. Középiskola után elvégeztem a tanítóképzőt, és utána kerestem az utam, de végül teljesen máshol, a kereskedelemben helyezkedtem el. Amikor az első gyerekem megszületett, utána kezdtem pedagógusként dolgozni, először egy családi napköziben, majd tanítóként iskolában. De mindig ott volt bennem, hogy szeretnék gyermekotthonban dolgozni, kerestem a lehetőséget.

Mire lediplomáztam, teljesen megváltozott a gyerekösszetétel a gyermekotthonokban. Az igazgató azt mondta, hogy szerinte ez már nem az én lelkivilágomnak való, nem úgy működik, mint régen, óvni akart. Azt mondták, sok esetben idősebb gyerekek kerülnek be, akiket már nem igazán lehet formálni. Illetve később, amikor megszülettek a gyerekeim, már nem tudtam volna például bent éjszakázni. Jelenleg a 17. kerületben, a Zrínyi Miklós Általános Iskolában tanítóként dolgozom, és munkaközösség-vezető vagyok.

Kép

Vajda-Sikos Klaudia a Csodanő Díjjal – Fotó: Véghné Prepok Tímea

A 17. kerületben hoztad létre a Sportolj Ma-Ma csoportot. Milyen céllal? 

Világéletemben sportoltam, de amikor megszületik egy kisbaba, egy anya nem tud  elmenni sportolni, mert szervezést igényel, hogy ki vigyáz a gyerekre. 

Itt nálunk, a kerületben van egy bicikliút, úgy tudtam megoldani a sportolást, hogy babakocsival kimentem futni. 

A futás nem az én világom, de úgy voltam vele, hogy nem baj, létrehozok egy csoportot, buzdítom az édesanyákat, és hátha valaki csatlakozik hozzám. Na, hát így vagyunk most már háromszázan a Fuss babakocsival XVII. kerület – Sportolj Ma-Ma csoportban, amelyet hat éve, a második gyermekem születésekor alapítottam. 

Persze a sportolás is lényeges volt, de a legfontosabb mégis az, hogy megosztottuk egymással a problémáinkat, és rájöttünk arra, hogy itt lakunk egymástól egy-két utcányira, s tudunk segíteni egymáson: akár, ha épp hiányzik a konyhánkból valami, vagy tudunk vigyázni egymás gyerekeire. Kibeszéltük a gondjainkat, és ha nem is oldódtak meg, legalább tudtuk, hogy a másik is ugyanebben a helyzetben van. Nem vagyunk egyedül, itt vagyunk egymásnak. 

Amikor elkezdett nőni a létszám, írtam különböző cégeknek, hogy ha lehetséges, támogassanak minket. Így figyelt fel ránk a Fuss Babakocsival Egyesület, akiktől speciális babakocsikat kaptunk, ezeket ingyenesen tudtuk szétosztani a futások idejére. 

Beleszerelmesedtünk a futásba, de inkább a közösségbe. 

Szerinted hiányoznak a hasonló anyaközösségek Magyarországon?

Nagyon nagy szükség van ilyen közösségekre. Sok édesanya azt hiszi, elég erős ahhoz, hogy megbirkózzon a problémával, közben meg nem. Ilyen esetekben egy beszélgetés is nagy segítség lehet. A mai napig én vagyok a csoport adminja, de minden édesanya posztol a napi sportos tevékenységéről, ezzel motiválva a többieket. Minden évben körbefutjuk a Balatont az Ultrabalatonon – persze nem babakocsival. Öt éve ez már hagyomány nálunk. Hétvégén kiszabadulunk, és megyünk együtt kisbusszal, de sok más futóversenyre is járunk. 

„A jó cselekedetek és a minőségi emberi kapcsolatok megszállottja vagyok” – vallod magadról. Jól tudom, hogy gyűjtéseket is szervezel? 

Amikor a gyermekotthonban laktam, bejött egyszer egy család karácsony előtt. Azt mondták az igazgatónak, hogy ők nagyon jómódúak, és van három saját gyerekük, akik, mivel soha nem kellett nélkülözniük, nem tudják, milyen a kis dolgoknak örülni. Kivittek engem meg két társamat magukhoz, ahol ágyba kaptuk a kakaót és a vajas kalácsot reggel. Apró dolgok, amik egy családban természetesek, de nekünk ilyenben nem volt részünk. Az ünnepnapokat sokszor náluk tölthettem, sok mindenben segítettek, a mai napig kapcsolatban vagyunk. Akkor megfogadtam, hogy ha lehetőségem lesz rá, szeretnék én is önzetlenül segíteni másoknak. 

Létrehoztam egy másik privát csoportot, ahol nyolc éven keresztül gyűjtöttünk egy hatgyerekes családnak. Majd ezek a gyerekek felnőttek, ezért most már mindig választunk egy-egy másik családot. Illetve az iskolámat megmozgatva Egy tábla szeretet címmel édességeket – amikre pici üzeneteket ragasztottunk – gyűjtöttünk az Aga utcai gyermekotthonnak, ahol én is nevelkedtem. Idén pedig már egy 17. kerületi gyermekotthon lakói kapták meg az adományt. 

A saját gyerekeimmel – akik 6 és 14 évesek – rendszeresen sütünk-főzünk együtt, kimegyünk a Blaha Lujza térre, és szétosztjuk a hajléktalan emberek között a nekik szánt pici szeretetcsomagot. 

Az édesanyák jelöltek a Carrie Csodanő Díjra? 

Igen, Keszler Mónika, aki ismeri az élettörténetemet.  Az esélytelenek nyugalmával mentem a díjátadóra, már csak azért is, mert amikor Tomkó Bori, a díj alapítója felhívott, hogy írjak magamról három-négy mondatot, én tényleg csak annyit írtam, és amikor megláttam, hogy a többiek részletesen kifejtették a munkásságukat, akkor azt gondoltam, biztosan nem én nyerek. Már azelőtt bőgtem, hogy kimondták volna a nevem, mert egy anya–lánya páros előttem megkapta a díjat, és annyira megható volt az örömük.

Végig az járt a fejemben, hogy én „csak” a dolgomat teszem, ami engem is boldoggá tesz. Odafigyelek másokra, segítek, ahogyan nekem is segítettek. És akkor kimondta a zsűri a nevemet, hogy az ő különdíjazottjuk lettem.

Hétköznapi nők/anyák, akik nem hétköznapi életet élnek. A Carrie Csodanő Díjat 2023-ban a Carrie Magazin tulajdonos-főszerkesztője alapította. Öt kategóriában adták át az elismeréseket május 15-én. „Tanárok, orvosok, a társadalom jobbá tételéért dolgozók, édesanyák, vállalkozó nők, akiknek egy ilyen elismerés talán a világot jelenti. Motivációt, hogy ne adják fel, akkor sem, ha nagyon nehéz” – fogalmazott Tomkó Bori, az alapító. 

Számodra mit jelent az, hogy Hősanya? Ebben a kategóriában szavazta neked a zsűri az első díjat.

Az anyaságon kívül, ami elég sok időt lefoglal, és leterhelő is tud lenni, önzetlenül adni, segíteni, észrevenni a másikat is. Azt, aki rászorul. Ebben talán van egy kis önzőség is részemről, mert ha adok, akkor kapok én is, és ezt imádom. Feltöltöm az édesanyákat azáltal, hogy nyitok nekik egy új lehetőséget arra, hogy kapcsolatokat teremtsenek másokkal, ők pedig visszajeleznek, hogy általam új barátokra tettek szert. A díjátadón egy szép plakettet vehettem át, és sok támogató cégtől kaptunk termékeket, kuponokat. Azóta nyitott szemmel járok, és már most azon gondolkozom, kit fogok jövőre jelölni a díjra.