Mozgásra születtünk, vagy a mozgás csupán eszköz – amit lehet jól használni?

Amit a futás ad 

Különböző motivációkkal, különböző stílusban és különböző elvárásokkal futunk. Vannak, akik szeretnék legyőzni önmagukat, mások szeretnének egészségesebbek, vékonyabbak vagy fiatalosabbak lenni. Egyesek versenyre készülnek, mások csak kedvtelésből futnak. Vannak, akik tudományosan edzenek, és az okosóra által mért adatok alapján határozzák meg a következő futásukat, és vannak, akik az érzéseikre hagyatkoznak, és úgy futnak, ahogy jólesik.  

Ez az aktív mozgás eleinte többnyire inkább kínok forrása, a fájdalmak a tüdőben, a torokban, a lábban, a gyomorban és egyéb váratlan helyeken jelentkezhetnek olyan erővel, amely messze meghaladja a mozgás által kiváltott kellemes érzéseket. De ha nem adjuk fel, néhány edzés után már nemcsak fájdalmak, légszomj és kimerültség uralja tapasztalatainkat, hanem megérezzük az előnyöket is. Hiszen a sport segít leküzdeni a napközbeni stresszt, alkalmat teremt az élmények átgondolására, vagy éppen arra, hogy tartósan koncentráljunk egyetlen problémára. 

A táv teljesítése, a jóleső kifáradás, a testünk teherbírásának megtapasztalása örömforrássá teszi a rendszeres testedzést. 

Fejlődik az állóképesség, a mentális kitartás és a monotóniatűrés, mindez kitolja a határainkat, ami pedig sikerélményhez juttat. A legtöbb futó beszámol arról, hogy a táv teljesítése után mellészegődik egy jóleső érzés, amely azt üzeni számára, hogy ma is tett valamit magáért. Ezzel együtt gyakran megérkezik a kontroll érzése is, amely segít távoltartani az egészséggel és a jólléttel kapcsolatos szorongásokat és aggodalmakat. A kompetencia megélése hozzásegíthet, hogy más életterületeinken is elkezdjünk hinni abban, hogy képesek vagyunk véghezvinni, amit elterveztünk.  

A lélek kisimul, és a feszültségek egy része köddé válik, ez az érzés nem hazudik, hiszen a sport valóban fittebbé tesz, és hozzájárul ahhoz, hogy az időskorunkat is jobb egészségben tölthessük, képesek legyünk ellátni magunkat, és kapcsolatainkban is könnyedebben, otthonosabban mozogjunk. Például az unokák utáni szaladgálásban is részt tudunk venni. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A mozgás eszköz 

Érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy mi a fő motivációnk és célunk, amikor futni indulunk? A kérdésre választ keresve nemcsak jobban megismerhetjük önmagunkat, hanem tudatosíthatjuk, hogy milyen kapcsolat van a futásunk és a belső élményeink között. A futásról a legtöbben elmondják, hogy segít kiszakadni a mindennapok feszültségeiből, ám nem mindegy, hogy miként szeretnénk ezt elérni. Amíg a mozgás hozzájárul az élményeink, és ezáltal a belső valóságunk nagyobb fokú megéléséhez, addig jó irányba futunk. Segít az is, ha a futást arra használjuk, hogy közben átéljük mindazokat a pozitív érzelmeket, amelyek a természetben töltött idővel, a komfortzónánk legyőzésével és az energiáink felszabadulásával járnak. 

Amikor azonban az érzelmeink elnyomása, a halogatás, a problémák és a fájdalmak tompítása kerül előtérbe, akkor könnyen előfordulhat, hogy az edzés elkezd valaminek a helyébe lépni, ami valójában eltávolít bennünket a számunkra fontos értékektől. A futás által megélt sikerek ugyanis adhatnak egy olyan hamis illúziót, hogy haladunk az életben, miközben valójában csak elfordítjuk a tekintetünket a kiüresedett kapcsolatainktól vagy a hivatásunkban és az életünk más fontos területein megélt elakadásoktól. Ha egészséges és teljes életet szeretnénk élni, akkor nagyon fontos, hogy beépítsük a mozgást az életünkbe. 

Valójában azonban nem „mozgásra születtünk”, hanem kapcsolódni és szeretni. A mozgás nem cél, hanem eszköz.

Futunk valami elől? 

Érdemes vigyázni arra, hogy a kapcsolati szükségleteinkből fakadó hiányokat ne a mozgással igyekezzünk kompenzálni. Ha mégis rendszeresen élünk ezzel az eszközzel, akkor ez már nemcsak pillanatnyi könnyebbséget jelent, hanem a jelzőfunkciókat ellátó érzelmek távolabbra helyezését is. Így a kezdetben csupán belső békét teremtő fizikai aktivitás által némi távolság keletkezhet a felek között. 

Családterápiás folyamatokban többször találkozunk például azzal a jelenséggel, hogy a konfliktuskerülésre hajlamos fél elképesztő fizikai teljesítményt ér el a napi munka és a családi élet mellett. A párkapcsolatban jelentkező feszültségét nem a kapcsolatában jeleníti meg, hanem úgymond a futással lerendezi magában. Ez olyan jól sikerülhet, hogy végül a felek éveken át elhallgatják a fájdalmaikat, nem vesznek tudomást a köztük lévő ellentétekről, miközben azok feszültségeit a legapróbb viták során is átélik, emiatt pedig eltávolodnak egymástól. A kérdés: Milyen árat fizetünk a futásért, illetve a szeretteink milyen árat fizetnek érte? A futás hozzáad, vagy inkább elvesz az életünkből? 

Önbüntetés? 

A futás mögötti motivációt tovább kutatva, vannak, akik azt is felismerik, hogy egy sor önbüntető gondolat áll a mozgás hátterében: „Undorító vagyok.” „Túl sokat ettem, amit le kell mozognom.” Amikor azért edzünk, hogy elégessük a kalóriát vagy kompenzáljunk egy étkezést, akkor könnyű belesodródni abba, hogy az elvégzett mozgás valójában nem segíti a testi-lelki harmónia megteremtését, hiszen a bűntudat és a kényszer határozza meg a tetteinket. A futást ilyenkor valójában önostorozó gondolataink elnyomására használjuk. Érdemes ilyenkor feltárni ezeknek a gondolatoknak a hátterét, és a fájdalmas érzések kerülése helyett az örömkeresésre fókuszálni. 

Ennek a folyamatnak része az is, hogy tudatosan tisztelettel fordulunk a testünk felé, és felhagyunk a testünket bántó megjegyzésekkel. 

Ezen a ponton elérkezünk ahhoz a kérdéshez, hogy miként ösztönözzük magunkat testmozgás közben. Vannak, akik folyton a még hátralévő távot méregetik magukban, tehát fejben a célba érkezés vágyott pillanatára összpontosítanak. Vannak, akik inkább negatívan ösztönzik, tehát becsmérlik magukat, mondván, hogy „lusta vagy, húzzál bele!”. Ez rövid távon talán hatékony eszköz, ellenben hosszabb távon szinte biztosan nem az. Ha valamilyen erőkifejtéshez önbántalmazásból próbálunk erőt meríteni, valójában saját magunktól vonjuk el a kedvet és az energiát. Ezért érdemesebb saját magunkat biztatni, és közben együtt is érezni magunkkal. Ez talán első hallásra mesterkéltnek tűnik, de érdemes kipróbálni. 

A tervezett táv elején általában jól megy a futás, ezt élvezzük, és öntudatlanul is elégedettséget érzünk, ez ösztönöz és lelkesít. A táv vége felé már kínnal teli lehet minden megtett méter, de ekkor magunk, illetve a környezet szidalmazása vagy a néma szenvedés helyett megpróbálhatjuk, hogy megdicsérjük magunkat, elismerjük, amit elértünk, biztatjuk, bátorítjuk magunkat, pont, mintha egy lelkes edző állna mellettünk. 

Ha tudunk őszinték lenni, és hinni a saját képességeinkben, akkor úgy érezhetjük, mintha tapsoló és éljenző nézők sorfala előtt húznánk el. 

Később az élet egyéb helyzeteiben is jelentős erőforrássá válhat, ha képesek vagyunk hitelesen biztatni magunkat, és tudjuk gyakorolni az önegyüttérzést is.  

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

A testet nem megtörni kell, hanem kommunikálni vele 

A futás életünkben való folyamatos fenntartásáért elgondolkozhatunk a miért mellett azon is, mit is tekintünk valójában sikernek. Ha egy éven át hetente kétszer lefutok egy adott távot? Esetleg már az is eredmény, ha ma este jobban alszom? Talán teljes életmódváltásra törekszem, és ennek részeként rendszeresen akarok futni? Vagy a lelkemben dúló érzésekre keresek valamilyen gyorsan ható gyógyírt? Természetesen elfogadható az is, ha csak egy homályos vágyat követünk a „majd meglátom, mire vagyok képes” alapján. A konkrét célok elérése azonban erőteljesebb és ösztönzőbb visszajelzést ad. 

Mindeközben nem lehet út a test kizsákmányolása, tehát figyelni kell a jelzéseire. A fájdalmat nem azért érezteti velünk, hogy bosszantson, hanem azért, mert ezzel információt közöl. A testet nem megtörni kell, hogy engedelmesen szolgáljon, hanem bele kell nőni, meg kell ismerni, és partnerként kell kommunikálni vele. Érdemes apró lépésekben fejlődni, kihívást jelentő, de nem túlterhelő vagy irreális célt meghatározni. Abban talán minden futó egyetért, hogy bármennyire határozottak is az elképzeléseink, itt tényleg nem egyetlen táv elérése vagy egy verseny lefutása a cél, hanem maga az út: sok-sok éven át (meg)tartó kedvtelés, amelynek számos előnyös mentális, fizikai, sőt akár spirituális eredménye lehet az egyén számára.

Nagyobb megmérettetésekre készülve hasznos lehet, ha fejben is készülünk. Ennek részeként érdemes lehet átgondolni: Milyen okból és milyen céllal sportolok? Mi a siker fokmérője számomra? Mit szeretnék elérni általa magam és a családom számára? 

Izgalmas szempont még, hogy miként kapcsolódtak családunk előző nemzedékei a sportoláshoz.

Fontosnak tartották, vagy félvállról vették, esetleg ellenségesen viszonyultak hozzá? Milyen gondolatokat és hiedelmeket örököltem a testmozgással kapcsolatban? Hogyan élem meg ezt én? Mit szeretnék átadni ebből a következő nemzedéknek? 

Sokan vannak, akik arról számolnak be, hogy számukra a futás nem kielégítő, nem elég izgalmas, és egyszerűen nem tudják megszeretni. A futás erőltetése helyett érdemes megtalálni azt a sportágat, amelyben a kezdeti ráhangolódási időszak után megérezhetők a mozgás adta pozitív érzetek és hatások.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.