„Az esküvőnkön szinte mindenki széki népviseletben volt” – beszélgetés egy tősgyökeres széki lánnyal

A szülőfalud jól ismert a hagyományairól. Már gyerekként magadba szívtad ezeket a helyi szokásokat?

Igen, mondhatni beleszülettem ebbe. A széki hagyományőrzésre elsősorban a szüleim biztattak és neveltek, akik viszonylag korán elindítottak a néptánc és a népdalok útján. Tízévesen kezdtem el táncolni, édesanyám és édesapám is néptáncol. 

A ruháim nagy részét édesanyámtól örököltem, tőle tanultam meg varrni is. 

A faluközösségben is erősen megmutatkozott a hagyomány iránti szeretet. Amikor elmentünk valahova fellépni a tánccsoporttal, az mindig különleges alkalom volt, élveztük egymás társaságát, az évek során szoros barátságok szövődtek. Bár ma már nem járunk fellépésekre, megmaradt a tagok között a jó kapcsolat, és amikor csak tehetjük, összegyűlünk.

Kolozsvár 60 kilométerre van Széktől, oda jártál tanulni, és most ott is dolgozol. Milyen a viszonyod a kincses városhoz?

Jelenleg Széken élek, innen ingázok Kolozsvárra, a munkahelyemre. A mindennapi utazás nem a kedvencem, de már megszoktam. Nem szeretem a nagyvárosi nyüzsgést, már középiskolásként is alig vártam a hétvégét, hogy hazamehessek Kolozsvárról. Az ismerőseim nagy része a városban maradt, de én az utolsó óra után egyből indultam az állomásra. Én Széken érzem jól magam, itt nőttem fel, itt is tervezek élni. Szerencsés vagyok, mert egy olyan férfihoz mentem hozzá, aki falubeli, és akinek ugyancsak ilyen tervei vannak. Szeretem, hogy itt szinte mindenki ismer mindenkit, így egy kicsit olyan, mintha együtt élnénk az életünket, és nem elszigetelten, mint egy nagyvárosban.

A munkádban is erősen jelen van a közösség, hiszen a Mathias Corvinus Collegium erdélyi csapatában diákokkal foglalkozol, programokat szervezel nekik.

Igen, nagyon szeretek együtt dolgozni a diákokkal, a közelükben lenni. Csaknem három éve dolgozom az MCC-nél, jelenleg a Középiskolás Program erdélyi koordinátorhelyettese vagyok. 

A változatosság, a lendületesség mellett az a legjobb a munkámban, hogy egy közösségért dolgozunk. 

A csapatunkkal folyamatosan arra törekszünk, hogy újat tanítsunk a diákoknak, és olyan képzéseket szervezzünk nekik, amelyek előreviszik őket az életben. Igyekszünk olyan lehetőségeket teremteni, ahol a kolozsvári diák megismerkedhet a székelyföldivel, ugyanakkor találkozhat magyarországi MCC-s diákkal is.

Ez azt jelenti, hogy közel áll a szívedhez az oktatás, a tehetséggondozás?

Így van, olyannyira, hogy azt is el tudom képzelni, hogy a jövőben tanárként dolgozzak, ezért is vagyok jelenleg matematika szakos hallgató, szabadidőmben pedig helyi diákoknak segítek felzárkózni a tantárgyból. Eredetileg az építőmérnöki szakmában gondolkoztam, de rájöttem, hogy interaktívabb módon szeretnék élni, dolgozni, emberek között akarok lenni. Ott a munkám abból állt volna, hogy ülök a gép előtt, és számolok.

A néptánc mennyire maradt az életed része?

Azzal a csoporttal, amelyik a táncnak köszönhetően verődött össze évekkel ezelőtt, szoktunk bálokat szervezni, de ma már egyre kevesebb van belőlük. Viszont a Márton, Pista, János és Zsuzsanna névnapokat még mindig megünnepeljük. Zsuzsanna napján tartunk egy nagyobb táncmulatságot, ez régi hagyomány, ahogy az is, hogy ilyenkor mindenki széki népviseletet ölt magára. Emellett a Zsuzsa nevet viselő lányok és asszonyok kínálással készülnek. Nagyjából éjfél körül a férfiak összefogózkodva eléneklik a Zsuzsanna-köszöntőt, majd mi, akik valamilyen süteménnyel készültünk, körbekínáljuk őket. Jellemzően csörögét, Zsuzsi-kiflit, pánkót szoktunk készíteni.

Kép

A fotót készítette: Moldvai Anikó

A férjedet is a tánccsoportnak köszönhetően ismerted meg?

Nem, ő nem néptáncol. Őt régebbről ismertem, de csak négy éve figyeltünk fel egymásra. A pandémia előtt gyakran lementünk a központba, amit mi csak piacnak nevezünk, hogy összegyűljünk, beszélgessünk, tulajdonképpen itt kezdődött minden. Bár ő olyan családban nőtt fel, ahol kevésbé volt prioritás a hagyományőrzés, mégis nyitott volt arra, hogy széki népviseletben legyen az esküvőnkön.

Hogyan készültetek a nagy napra?

A hagyományokhoz híven néhány nappal az esküvő előtt eljöttek a családi házhoz a falubeli asszonyok süteményt sütni. 

Serestély Zsuzsi néni elkészítette a pártámat, amelynek kötelező eleme a rozmaring, a kicsi rózsa és az angyalhaj. 

A vőlegénynek és a vőfélyeknek is összeállították a bokrétákat. A polgári szertartást nem aznap tartottuk, hanem egy héttel a nagy nap előtt, de akkor is népviselet volt rajtunk. Édesanyám adta rám a ruhát és az alkalomhoz illő viseletet. Az esküvő napján én és a vőlegényem is népviseletben voltunk, este pedig átöltöztünk, akkor vettem fel a fehér menyasszonyi ruhát.

Hogy nézett ki a szertartás?

A kérésemre szinte mindenki – szülők, barátok, ismerősök – népviseletben volt az esküvőn. 12 vőfélyünk (vőfi) és 10 nyoszolyólányunk (nyüszülány) volt, ők is széki ruhát viseltek. A szokást követve előző este a vőlegényemmel beosztottuk, hogy ki kivel lesz párban, a vőfélyeknek pedig el kellett menniük elkérni a lányokat, ehhez verset kellett mondaniuk. A hagyomány szerint a nászmenet a vőlegényes háztól indult, énekelve és zenés kíséretben vonultak végig az utcán, és jöttek értem, a menyasszonyért. 

Érdekes, hogy amikor a vőlegény megérkezik a nászmenettel a menyasszonyos házhoz, zárt kapuval várják, mivel be kell „kéreztesse” a vőlegény násznagya (kérője) magukat, és ilyenkor mindig egy kis játékos „vita” alakul ki. Ezután bejött a násznép, én egy másik szobában várakoztam, mivel a vőlegényem nem láthatott még. Az a szokás, hogy a kérő előbb egy hajadon lányt, majd egy asszonyt kísér a vőlegény elé, és csak harmadjára viszi a menyasszonyt a párjához, mindezt úgy, hogy közben rímbe szedett verssorokat szaval. 

Ezt követően megvolt a búcsúztató – ez nagyon szép és megható volt számomra. Aztán elmentünk a templomba ugyancsak zenés kísérettel a magunk mögött lévő násznéppel. 

A szertartás után pedig a vőlegényes házhoz vettük az irányt, ahol én is verset mondtam az anyósomnak, hogy fogadjon be magához. 

Utána kezdődött a buli.

Milyen régi szokást követtél még az esküvőn?

Amikor férjhez mentem, akkor volt utoljára befonva a hajam. A hagyomány szerint, amíg valaki lány, addig befont hajjal kell járnia, emellett kendőt is kell viseljen, kivéve akkor, amikor nyoszolyólány, vagy éppen úrvacsorát vesz. Régen úgy volt, hogy az esküvő napján, hajnalban felkontyolták a menyasszonyt, onnantól kezdve pedig kötelezően kontyot kellett viselnie. Nálam ez kicsit másként történt, nem akkor volt a kontyolás, hanem az esküvő utáni héten, vasárnap. Ekkor felkontyolva mentem a templomba először újmenyecskeként, férjem pedig újemberként. Ez is egy kötelező szokás, bár régebben az volt a szabály, hogy esküvő után az újmenyecske egy hétig nem mehetett ki a házból, csak vasárnap délelőtt hagyhatta el azt, amikor elment a templomba. Én ugyan nem maradtam otthon egy hétig, de a hajamat kontyban viseltem az istentiszteletkor.

A templomba is népviseletben mentél?

Igen, a templomba elég gyakran felvesszük a népviseletet, ez is egy régi hagyomány itt Széken. Amikor konfirmáltam, egy éven keresztül minden vasárnap délelőtt és délután székiben mentem templomba a társaimmal együtt. Az idősebbek között szinte mindenki székiben jár a mindennapokban is. Ennek az egyik legjellegzetesebb része a bő, keményített, manguralt ingujj, de említhetném a kendőt (keszkenyőt), a különböző szoknyákat (fersing), kötényeket (ruha), a fillentyűs mellényt (lájbi), a tulipános csizmát, férfiak esetében pedig a kék lájbit vagy a zöld szvettert, szalmakalapot. 

Rendkívül fontos, mikor mit veszünk fel. Például nem mindegy, milyen fernsingben megyünk táncolni, melyikben a templomba, milyen keszkenyőt viselünk a hétköznapokban, s milyet a vasárnapi istentiszteleten. 

Sőt, azt sem szabad összekeverni, hogy éppen délelőtti vagy délutáni templomozásra vesszük fel.

Mik a jövőbeli terveid?

Jelenleg Széken építkezünk a férjemmel, nagyon várjuk, hogy elkészüljön a közös otthonunk. Azt tervezem, hogy nekem is lesz széki szobám, ahogy a családi házban, és elhozom az édesanyám által készített varrottasokat, a meglévő díszes tárgyakat. A hagyományokat pedig továbbra is őrizni fogom, ez már az életem része.