Sikerült-e felszámolni a testszégyenítést, szépségeszmény-e még a karcsúság?

A testideálok sokat változtak az emberiség története során. Egyes korszakokban a nők esetében a dús idomok voltak népszerűek, mert jólétet és termékenységet, bővérű karaktert sugalltak. Más társadalmi korszakokban a vékony testalkat számított előkelőnek és divatosnak. A 20. századtól a kerekded formák a közvélekedésben már nem a jólétet, és legtöbbször nem is a szépséget szimbolizálják. 

Az 1960-as években Twiggy, az őzikeszemű, androgün alkatú modell megjelenésével, az 1990–2000 közötti időszakban pedig a heroin chic (sápadt bőr, karikás szemek, soványság) trendjének elterjedésével az extrém vékonyság vált az áhított alkattá. Ez az eszmény sokáig a médiában és a filmalkotásokban is elsőbbséget élvezett, az ideálistól eltérő testek sokszor inkább kritika és gúny tárgyaiként szolgáltak. A mindennapi életet még ma is meghatározza a soványság szépségeszménye. Éppen ezért jöttek létre olyan mozgalmak, amelyek a marginalizált testalkatok elfogadására ösztönöznek. 

Twiggy – Forrás: Profimedia - Red Dot

Mit jelent a testpozitivitás és a testsemlegesség? 

A testpozitivitás mozgalma azt hirdeti, hogy mindenkinek joga van szeretni a testét annak méretétől, bőre színétől, nemétől és fizikai képességeitől függetlenül. 

Bár sokáig nem nyert akkora teret a médiában, mint napjainkban, a mozgalom egészen régen, az 1960-as évek végén jött létre. 1969-ben Bill Fabrey-t, egy fiatal New York-i mérnököt egyre inkább bosszantotta, hogy a feleségét sok bántás, negatív megkülönböztetés éri a túlsúlya miatt. A témában talált egy néhány évvel korábbi cikket, amelyből másolatokat készített, és szétosztotta az ismerősei között. Így jött létre a NAAFA, magyarul a túlsúlyosak elfogadását elősegítő szövetség. Szinte ezzel párhuzamosan Kaliforniában egy feminista csoport indított el hasonló mozgalmat, amelyet Fat Liberation (a túlsúlyosak felszabadítása) névre kereszteltek. 

A testpozitivitás fogalmát nem használták még a ’90-es években sem, de az aktivisták már a televízióban és felvonulásokon próbálták hirdetni a céljaikat. Bár a 2000-es években az internet elterjedésével az online zaklatások még célpontba vették az ideálistól eltérő testalkatokat, például a Tumblr, a Facebook vagy az Instagram már az önkifejezésre és egymás támogatására is új tereket biztosított. Egyre több inlfuenszer kezdett el önelfogadásra ösztönző tartalmat készíteni. Ebben az időszakban kezdték a testpozitivitás terminust is széles körben használni.

A testsemlegesség fogalma 2015 környékén bukkant fel, a köztudatba viszont 2016-ban robbant be igazán, amikor Anne Poirier, egy testképre szakosodott coach workshopokat indított a témában. A mozgalom a testpozitivitással szemben nem tartja mindig reálisnak, hogy szeressük a testünket, hanem annak egyszerű elfogadását célozza meg. 

A testsemlegesség mozgalma arra ösztönöz, hogy anélkül létezzünk a testünkben, hogy bármiféle ítéletet alkotnánk róla, és ne a külső megjelenésünk álljon életünk középpontjában. 

A testsemlegességet sokan realisztikusabbnak és hosszú távon célravezetőbbnek tartják, mint a testpozitivitást, illetve utóbbit gyakran éri az a kritika, hogy támogatja az egészségre káros túlsúlyt is. 

Kép

Illusztráció forrása: Freepik

Bridget Jones és társai

Ha visszagondolunk a 2001-es Bridget Jones naplójának főszereplőjére, kifejezetten duciként emlegeti őt a könyv és a film is. Mai szemmel visszanézve azonban egy formás, teljesen egészséges testalkatú nőt láthatunk. A 2005 és 2014 között futó Így jártam anyátokkal című sorozat hemzseg a testszégyenítésre alapozó poénoktól, a Jóbarátokban (1994–2004) pedig visszatérően élcelődnek Monica tinédzserkori túlsúlyával. Ezek már akkor is biztosan többekben rossz érzést keltettek, társadalmilag mégis elfogadottak voltak, és az említettek sikerfilmekké vagy -sorozatokká válhattak. 

Ugyanakkor már ebben az időszakban is készültek az önelfogadásra buzdító művek: a Shrek (2001) például szembement a Szépség és a szörnyeteg narratívájával, és a végén nem a szörny változott herceggé, hanem a hercegnő ogrévé. A Család kicsi kincse (2006) a kislányoknak szervezett szépségversennyel pedig rávilágít a gyermekkortól belénk táplált, sokszor elérhetetlen szépségideálokra. 

Az elmúlt években abban változott sokat a közfelfogás, hogy a mások külsején élcelődő történetelemek már-már elképzelhetetlennek tűnnek a legtöbb mainstream alkotásban. 

A 2010-es évektől kezdve a közösségi médiában sok aktivista és plus size modell lépett színre (az utóbbira példa Ashley Graham), illetve a filmekben és sorozatokban is egyre több különböző test tűnt fel. A témáról gondolkodók szerint nem mindegy, hogy ez az ábrázolás milyen módon történik. Még mindig gyakori az a jelenség, hogy egy teltebb karakter cselekménye szinte csak akörül forog, hogyan néz ki. A szakértők azt is fontosnak tartják, hogy a filmek mutassák be, mik a túlsúllyal létezés tapasztalatai, de több olyan alkotást szorgalmaznak, ahol egy plus size szereplő ugyanolyan történetszálat kap, mint karcsúbb társai. Ez a törekvés már inkább a testsemlegesség célkitűzéséhez áll közelebb. 

Kép

Ashley Graham plus size modell – Forrás: Profimedia - Red Dot

Egy túlsúlyos lány, aki hirtelen karcsúnak látja magát

A testpozitivást középpontba helyező példa a közelmúltból a 2018-as Túl szexi lány című film. A történet elején Renee, egy átlagos, enyhén túlsúlyos, önbizalomhiányos fiatal nő edzőtermi balesetet szenved, beveri a fejét. Amikor magához tér, egy teljesen új, karcsúbb külsővel látja magát, miközben a környezetében mindenki más ugyanolyannak észleli, mint előtte. A tükörben látott kép hatására sokkal magabiztosabb lesz, és olyan lehetőségek nyílnak meg előtte, amelyeket korábban gátoltak a saját bizonytalanságai. 
Bár a főszereplőnek csak annak hatására nő meg az önbizalma, hogy a társadalom által meghatározott szépségideál szerint látja magát, a film azt az üzenetet közvetíti, hogy a magabiztosság belülről fakad, nem a külsővel kapcsolatos elvárásoknak való megfelelésből.

A testsemlegességet hirdető karakterek és történetek azért kevésbé megfoghatók, mert nem a külső megjelenésükre helyeződik a hangsúly. Mégis lehet példákat találni rájuk, akár a 2000-es évek első feléből is. A 2006 és 2008 közötti High School Musical-filmekben Martha ugyan plus size volt, ennek ellenére a pompomlánycsapat kapitánya lett, és az iskola zenés előadásaiban is táncolt. A meglepő fordulat az ő történetében nem az, hogy a testméretei ellenére táncolni akar, hanem az, hogy a klikkesedés miatt „stréberként” nem számítottak tőle erre a szenvedélyre. A súlya azonban szóba sem kerül. 

Hol tartanak ma ezek a mozgalmak? 

Annak ellenére, hogy egyre nagyobb teret nyer a testpozitivitás, testsemlegesség, a szinte elérhetetlen testalkatok trendivé avatása még mindig jelen van a köztudatban (ilyen volt az elmúlt években a Kardashianek extrém homokóraalakja is). A közösségi média elterjedésével még nagyobb mennyiségben zúdul a fiatalokra az önmaguk megítélését befolyásoló tartalom. A Facebook belső kutatása alapján háromból egy lány testképére negatívan hat az Instagram használata.

Sokan azt a kritikát is megfogalmazzák a testpozitivitással szemben, hogy a terminust kisajátították maguknak a vékony, világos bőrű celebek és influenszerek, vagyis pontosan azok, akik jelenleg is megfelelnek a szépségideálnak. 

A testszégyenítés továbbra is jelen van a társadalomban, mind a nagyobb, mind a kisebb méretű emberek felé (bár az előbbieket általában több hátrány éri a kinézetük miatt). Érdemi változás még nem feltétlenül következett be a testek sokféleségének elfogadása terén, az említett mozgalmak azonban – ha kis lépésekben is, de – segíthetik az előítéletek csökkenését és az elfogadóbbá válást mind másokkal, mind önmagunkkal szemben.