Együtt rajzolják szebbre a világot – Csenge és Márk, a hittel alkotó házaspár
Közel járok a Városligeti fasor „templomos” részéhez, mégis meglep az égig ható harangzúgás, ahogy felérek a másodikra. Ez véget vet a csendes játékomnak, ahogyan minden lépésnél mondogatom a fiatal képzőművész házaspár nevét, akikhez igyekszem: Hangay Csenge és Martinecz Márk – játékos, zenélő neveiket szerettem meg először, mielőtt beléptem a közös alkotóterükbe. Hatalmas vásznak, kisebb tusrajzok és kerámia lófejek közt ülünk le beszélgetni a művészi pálya indulásáról és kettejük összefonódásáról.
Gyerekségek
Nem magukkal kezdik, azoknak a gyerekeknek a munkáit mutatják először, akik nemrég még betöltötték a műtermet. Őket Márk és Csenge heti kétszer tanítja rajzolni. Arról beszélnek, melyik gyerek miért zseniális, mit szeretnek a képeiken – közben lassan kiderítem, hogy az egész rajzszakkör azért jött létre, mert Márknak feltűnt, hogy a rajzolni szerető, tehetséges gyerekeknek a közeli iskolában megszűnt a rendszeres lehetőségük a fejlődésre, és nem szerette volna, hogy elkallódjanak. „Az én pályám is valahogy úgy indult, hogy az általános iskolában nagyon szerettem rajzolni – persze főleg állatokat és oldalról, mert csak úgy sikerült” – mondja.
Márk gyerekként édesanyja, Martinecz Márta népi iparművész fazekas szakkörében sokat segített a kisebbeknek. Miközben erről mesél, én a kávéscsészémet veszem komolyabban szemügyre – ez is Márk munkája. Csenge egy emberfejet mintázó kancsóból tölt vizet, s közben újabb és újabb formájú bögrék kerülnek elő. Sárkányos kínálótálból szemezgetem az áfonyát, a sarokban pedig lófejforma kancsó készül. Arra gondoltam, Márk pályaválasztását, művészetét ezek a gyerekkori élmények határozták meg – de kiábrándít.
„A kerámiához az egyetemi évek (Magyar Képzőművészeti Egyetem – a szerk.) alatt kerültem igazán közel, a fazekas szakkör inkább olyan volt számomra annak idején, mint a zenetanulás. Le tudtam játszani, amit a kottában láttam, de nem sikerült személyes viszonyt kialakítanom a hangszerrel.”
Csenge tusrajzait nézve filmszerűen elevenednek meg előttem a gyerekkor emlékei.
Megtudom, hogy bár Budapesten nőtt fel, de anyai ágon gyökerei Sárospatakig nyúlnak vissza. Újszászy Kálmán református teológus dédapa egykori háza, a kert gyümölcsfái, a dombra felfutó földút, fiatalkorának meghatározó helyszínei rajzolódnak ki a falakon függő képein. Olyan világot épített a tus segítségével, ahová magam is szívesen elbújnék a felnőtt élet terhei elől.
Lassan összefonódó utak
A két fiatal közös története egy rajzszakkörön kezdett íródni, amelyet Kőszegváry Kálmán vezetett. A 17 éves fiatalok más-más úton kerültek ide, de a rajzolás öröme heti kétszer-háromszor is összehozta őket ezután. Csenge a gimnáziumi rajztanára jóvoltából került kapcsolatba a szakkörrel. Saját bevallása szerint jó szem kellett ahhoz, hogy éppen őt küldjék a kerületi rajzversenyre, hiszen abban az időben javarészt a mangák világában merült el.
Márkot az vonzotta az alkotáshoz, hogy a számára nehezebben verbalizálható dolgokat, mint a természet sokszínű szépsége vagy a szenvedés, de akár csak az érzéseket az általa legkedvesebb nyelven egyre pontosabban jelenítse meg. Az MS mester rajzkörben eltöltött évek során Csenge látótere nem csak a művészet tekintetében tágult ki.
Azt is ebben a szakkörben vette észre, hogy vannak olyan fiatalok, akiknek az életében hétköznapokra hatóan jelen van az istenhit – egy volt közülük Márk.
A gimnázium után Csenge életében egy időre megszűnt a rajzolás folytonossága. Úgy érezte, hogy a barátai tehetségesebbek és elhivatottabbak nála, ezért az egyetemi évei alatt az útkeresés a pedagógia irányába vitte tovább. Mosolyogva mondja: „Az angol–orosz tanári szak hat éve kellett ahhoz, hogy eljussak a hivatásom felfedezéséhez, csak épp nem az osztályteremben kötöttem ki, hanem a festőállvány előtt.”
E-mail-romantika és találkozás a présgép mellett
A fiatal művészek története tíz év alatt vált közössé. Csengében fokozatosan leomlottak a hívőkről kialakított sztereotípiák, de Isten felé akkor tette csak meg az első igazi lépést, amikor újrakezdett alkotói útján megrekedt. Így emlékszik: „Nem tudtam, hogyan kell imádkozni, csak a Miatyánkat mondtam el. Először mint egy tananyagot. Másodjára már mint biztatást. Harmadjára mint megerősítést.” Amikor úgy érezte, hogy négy hónap után újra tud rajzolni, nemcsak a rajzait küldte el Márknak, hanem arról a változásról is beszámolt, ami benne végbement. Csengét személyes istenélménye arra késztette, hogy az alkotáshoz fűződő viszonyát is újragondolja. Márk ebből az időszakból arra emlékszik, hogy szembeszökő volt a harmónia, amikor a számítógépén egymás mellett látta kettejük festményeit.
A karanténidőszak alatt főként e-mailben bontakozó szerelem e pontján Csengének és Márknak már nemcsak közös alkotói alapja és hite, de közös zenéje is volt – bár bevallom, én még nem hallottam huszonéves párról, akiknek a szíve éppen a Dies Irae (Pálúr János orgonaimprovizációja) hallgatásában tudott összefonódni, de ők ilyenek. A felvételt Márk küldte egyébként, és maga is meglepődött, hogy a végítéletet idéző muzsika tetszést aratott. Ahogy Csenge fogalmaz:
„Tízéves ismeretségünk alatt két vonzalmam volt, ami a körülményektől függetlenül újra és újra fellobogott, mint valami erdőtűz: Márk és a művészet.”
„Időről időre együtt rajzoltunk, a présgéppel monotípiát nyomtattunk, vagy éppen festettünk a fasori református templombelsőről, mialatt a kántor (Pálúr János) tanítványa gyakorolt.”
Galériánkat megnyitva beleshetnek a házaspár műhelyébe. A fotókat a kép jobb felső sarokban lévő négyzetre kattintva láthatják. (Az interjú a galéria alatt folytatódik.)
Mindent vagy semmit
Márk egyesélyes jellem: gimnáziumi évei után kizárólag a képzőművészeti egyetemre adta be a jelentkezését, és hosszas várakozás, önvizsgálat után Csenge volt az első komoly szerelem az életében – akivel rögtön azt is tudatta, hogy számára egy út létezik: a házasság. Csengét nem kényeztette el az élet jó példákkal, őt ez a radikális szemlélet kezdetben inkább megriasztotta. Hosszabb lelki munka volt számára, hogy a házasság fogalmát engedje megtisztulni a maga számára.
Egyévnyi jegyesség után kötötték össze az életüket – Istenbe vetett bizalomra alapozva. Márk azt mondta, hogy megfigyelő típus, elég volt számára, amit a tízévnyi ismeretség alatt látott Csengéből, hogy belevágjon élete legnagyobb kalandjába: „Számomra világos volt, hogy ha kapok társat, hozzá azon a módon szeretnék kapcsolódni, ami addig is a legvonzóbb volt, és amit a környezetemben is láttam: ez a házasság.”
„Istent és Márk hitét nem ismerve, a józan eszemre hagyatkozva nem mertem volna igent mondani, pedig a szívem húzott nagyon. Azóta viszont többször jegyeztem meg Márknak, hogy feleannyit se jelentenének a közös élményeink, ha nem házaspárként éljük meg” – teszi hozzá Csenge.
Idén két kiállítása volt a fiatal házaspárnak. Az egyiken közösen rajzolt képsorozatuk is látható. „Tavaly azon gondolkodtunk, hogyan készülhetnénk a húsvétra, hogy ne érjen váratlanul minket az ünnep. Ebből egy játékos hangolódás lett.
Egyikünk választott egy igeszakaszt, és arra elkezdtünk rögtönözni: rajzoltam egy jelet a papírra, aztán Csenge jött, majd megint visszakerült hozzám, és így tovább.
Szabály volt, hogy nem beszélünk közben, tehát egyikünk sem tudta azt rajzolni, ami a másik fejében volt, se azt, ami a sajátjában, mégis jó lett a kép” – vallja Márk. „Azért is kértem, hogy közösen rajzoljunk, mert szükségesnek tartom, hogy a bibliai történetek bevett ábrázolásmódján túllépjünk” – mondja Csenge.
Lefelé a lépcsőn újra a nevekkel játszom, mert meg kell őket jegyezni. Hangay Csenge és Martinecz Márk – épp csak most kezdődött a történetük, most kezdik el szebbre rajzolni a világot.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>