Az arctalanok embertelensége – Kozma Zsuzsa halálának margójára

Kozma Zsuzsa a mozgás és az egészséges életmód elkötelezett művelője és népszerűsítője volt, aki a hegymászásnak is örömmel hódolt: a közösségi oldalán megosztott fotói is arról tanúskodnak, hogy rendszeresen járt a hegyekbe; feltételezhetően rutinos, tapasztalt mászó volt. 

Vajon mi történhetett vele Jordániában? Megcsúszott? Rosszul léphetett? Egy pillanatnyi kihagyás, oda nem figyelés, szerencsétlen véletlen vezetett a tragédiához? 

Költői kérdések sora kavarog a fejemben, és bár nagyon sajnálom a történteket, mégse éreztem úgy, hogy nekem kellene felkutatni a válaszokat. Úgy éreztem, hogy el kell engednem ezt a fájdalmas hírt és vele együtt a mosolygós Zsuzsát.  

Az algoritmus azonban nem hagyta a méltó búcsút: érzékelve, hogy egyszer már rákattintottam a hírre, volt olyan „figyelmes”, és a nap folyamán többször, többféle tálalásban is az orrom alá dörgölte a történetet, szinte „tálcán kínálgatva”, a véleményemet provokálva, a kommentjeimért ácsingózva. 

Szelfizésbe halt bele és zuhant a sziklákra – olvastam a sokadik címváltozatot, amire bevallom, már én is megadtam magam, és górcső alá vettem a kommentszekciót. 

A „minek ment oda, magának köszönheti” típusú mondatok a legenyhébb megjegyzések közé tartoztak: a poszt alatt vadidegenek sora kelt versenyre azért, hogy a közösségi média arctalanságában, ki tudja, honnan kölcsönzött profilok mögé bújva törjön pálcát egy balesetben épp csak elhunyt nő, nem mellesleg kétgyermekes édesanya feje fölött. Pontosan úgy, ahogy például a Covid idején a fotelvirológusok vagy Suhajda Szilárd hegymászónk halálát követően az önjelölt fotelhegymászók „szakértői gárdájának” verdiktjeit olvashattuk, Zsuzsa is megkapta poszthumusz a magáét. 

Minek kellett kimásznia arra a sziklára, miért kellett külön válnia a csoportjától és lemaradnia, hogy még a naplementéről készítsen képeket? Egy szelfi se érhet ennyit– sorakoztatták fel ilyen és ehhez hasonlatos vádpontjaikat. Olyan is akadt, aki szükségét érezte annak, hogy megállapítsa: egy percig sem sajnálja, ha Zsuzsa tényleg egy szelfi miatt zuhant a mélybe. Már ha egyáltalán szelfit készített, fia ugyanis cáfolta, hogy ez történt. De ha így lett volna, és véletlenül lecsúszott a lába, mert elszámította magát vagy egy pillanatra nem figyelt, ez kinek milyen jogalapot adhat arra, hogy egy számára ismeretlen embert – az életútját, a személyiségét lenullázva – nyilvánosan pellengérre állítson? Az vesse az első követ a másikra, akinek még életében egyszer se akadt egy olyan pillanata sem, amikor nem oda koncentrált száz százalékban, ahová épp kellett volna. Csak mondjuk a szerencsén múlt, hogy nem lett nagyobb baja belőle. 

Halkan kérdezem: ha Zsuzsa tényleg egyedül töltötte élete utolsó perceit, akkor ki meri kijelenteni, hogy tudja, mi történt pontosan? Ahhoz pedig hogy jön bárki is, hogy a halálát közlő hírportálok posztjai alatt Darwinért kiáltson, vagy idiótának titulálja a mászót, akit szerinte csak „a fizika büntetett meg”? Balesetben meghalt egy ember, akit a családja gyászol, akinek a fiai szenvednek a virtuális inkvizítorok szavaitól. Az, akinek nincs érdemi és építő jellegű mondanivalója az eset kapcsán, miért nem képes csendben maradni és tovább görgetni?

Hová lett a hozzáértés, az empátia, a könyörület? Hol marad az emberség? 

Persze a kattintásszámot hajszoló hírportálok felelőssége is megkerülhetetlen. Azoké, amelyeknek a vezetői hétről hétre árgus szemekkel és remegő gyomorral lesik a látogatottsági mutatók alakulását, ha pedig „beesést” tapasztalnak, azonnal megy az ukáz a szerkesztőségeknek, hogy vadásszák a kattintásokat. Hiszen erre ugranak az emberek, akiknek az egyre nagyobb információs zajban egyre erősebb inger kell ahhoz, hogy megnyissanak egy cikket – ezt provokálja ki a Szelfizésbe halt bele és zuhant a sziklákra a magyar fitneszedző féle címadás. 

Újságíróként, emberként egyfelől Babits Mihály szavaiba kapaszkodom, aki már a 20. század elején szükségét érezte, hogy az írástudók árulására, felelősségére hívja fel a figyelmet. Másrészt Arany János soraiba, mert hinni akarom, hogy a „legnagyobb cél pedig itt, e föld létben, ember lenni mindég, minden körülményben”.