Elvették Harry Pottert az írójától, J. K. Rowlingtól – megfoszthatjuk-e a műveket a szerzőjüktől?

Ki látta az Egy, kettő, hármat? Molnár Ferenc kevésbé ismert vígjátékáról van szó, amelyből Billy Wilder csinált szenzációs filmet 1961-ben. Bevallom, jobban szeretem, mint híresebb A Pál utcai fiúk című alkotását, mert Nemecsek miatt gyerekként telesírtam a párnámat, noha felnőttként nem tagadom, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású művét írta meg a szerző. Az a Molnár, aki állítólag vállalhatatlan figura volt, egy agresszív, nőverő alkoholista, aki még a gyerekeket is utálta. Az, hogy mennyire jó dolog mindezt cikkekben oldalakon át részletezni olyan széles közönségnek, amelynek tagjai még egy Molnár-könyvet sem vettek a kezükbe, de „már megvan a véleményük” a szerzőről, egy másik írás témája lehetne. 

Ha elkezdjük az alapján megítélni a műveket, hogy mennyire értünk egyet az alkotók nézeteivel vagy életformájával, a művészet élvezete helyett érdemesebb a matekozásban keresni az örömöt. 

Nem kell szeretni Molnár Ferencet, de úgy rajongani a műveiért, kiállítást szervezni az alkotásaiból, zenés darabot írni a történeteiből, a teremtett világából pedig pénzt csinálni, hogy őt nemhogy megpróbáljuk elfelejteni, hanem egyenesen megtagadjuk, kizárjuk és nem létezővé tesszük, mondjuk ki: pofátlanság, a szellemi termék eltulajdonításának új formája. 

Éppen így sajátította ki a Harry Potter-univerzumot a Seattle-i Popkultúra Múzeum, amikor „kitörölt” minden hivatkozást, ami J.K. Rowlingra mutat a szerző művéből rendezett kiállításon. A Daily Mail összefoglalója szerint a múzeum dolgozói úgy gondolják, hogy erre a lépésre az író „rendkívül gyűlöletkeltő és megosztó” nézetei miatt van szükség. Arról, hogy valójában mennyire „gyűlöletkeltők” ezek a nézetek, itt írtunk részletesen. A szerzőt akkor bélyegezték transzfóbnak, amikor 2020 júniusában kiakadt egy cikken, amelyben a nőket „menstruáló egyéneknek” nevezték ahelyett, hogy a „nő” szót használták volna. A posztot követően Rowling ráadásul kijelentette, hogy támogatja azokat, akik transzként azonosítják magukat, de igenis léteznek nők, és nem szabad a nemeket eltörölni. Ezzel olyan gyűlöletcunamit szabadított magára, hogy itt Magyarországon mi csak pislogtunk, és nem is értettük, hogy mi történik.

Azóta Emma Watson, Daniel Radcliffe és Rupert Grint színészek minden alkalmat kihasználnak, hogy megtagadják a „transzfób” Rowlingot. Ők azonban nem Hermione, Harry és Ron, hanem csupán az őket alakító színészek a filmben, a Harry Potter-univerzumban az írónő személye mindig fontosabb lesz, mint ők valaha is, akármennyire jó színészek. 

Mert a griffendéles barátok, a dementorok, Dobbi, a trollok, a Teszlek süveg, a kviddics mind maga J.K. Rowling. A részei, a szellemi termékei, a teremtményei, a világa, akármennyire is nem kívánatos személlyé vált sokak szemében. 

„Ha tetszik, ha nem, a kurátornak joga van dönteni a kiállításról” – írják azok, akik szerint nincs azzal semmi gond, hogy minden hivatkozást kitöröltek a szerzőről egy a művéről készült kiállításban. Ez igaz, de Harry Potter-kiállítást csinálni Rowling nélkül olyan, mint Mickey egér tárlatot szervezni Disney megtagadásának szellemében, vagy A Pál utcai fiúk kiállításon kihúzni Molnár nevét: értelmetlen. Mert ahogy nincs Zsákos Frodó Tolkien nélkül, nincs Vader Nagyúr vagy Ezeréves Sólyom Lucas nélkül, Pandora bolygó Cameron nélkül, vagy a Valkűrök Wagner nélkül, úgy Harry Potter sincs J.K. Rowling nélkül. 

S hogy miért érdekeljen minket Magyarországon az, hogy egy tőlünk mintegy 9 ezer kilométerre lévő városban „eltörölnek-e” egy brit szerzőt? Azért, mert ez egy globális folyamat része, amelyről naivitás azt gondolni, hogy nem érhet el minket. Ez egy újabb szélsőséges eset, amire majd a másik oldalról jön valamilyen szélsőséges válasz, ami ellehetetleníti azt, amire a társadalmunknak a legnagyobb szüksége lenne: a párbeszédet. Amikor kitört a „Meseország mindenkié” botrány, az ismerősi körömben tapasztaltak alapján voltak olyan melegek, akiknek nem tetszettek bizonyos mesék, és emiatt ki lettek közösítve. Ugyanez a helyzet a transz emberekkel is: jó volna meghallgatni azoknak az érintetteknek a véleményét, akik nem a kirekesztő szélsőségeseket, hanem a békés együttélést támogatják, de az ő hangjukat folyton elfojtják.  

Pró-kontra kutatásokra, sokféle kérdést megvitató fórumokra és a genderkérdésekről szóló szakmai vitákra volna szüksége a társadalomnak a „transzfób” és „szivárványos” bélyegzők, valamint egymás eltörlése helyett. 

Sajnos már utóbbira is látunk példákat a hazai közéletben: nagy port kavart nemrég a Psychiatria Hungarica körül kialakult gendercenzúra-botrány, amely végül a főszerkesztő lemondásához vezetett. Jó lenne, ha itthon a cancel culture helyett politikai pártállástól függetlenül mindenki arra törekedne, hogy a párbeszéd és a vita kultúrája erősödjön. Bár a környező országokat látva ez idealista utópiának tűnik csupán.