A sárból jött, de drágakövek gurultak ki a torkán – Louis Armstrong a Beatlest is lepipálta

Mezítláb, de vigyorogva

Olyan körülmények közé született 1901-ben New Orleansban, hogy tényleg a sárból kellett kiragyognia. Louis Armstrong édesanyja az a 16 éves Mary Ann Albert volt, akit párja, Willie Armstrong néhány héttel a gyermek születése után elhagyott. Louis-t első éveiben nagyanyja, Josephine Armstrong nevelte, aki mosónőként dolgozott fehér családoknál, szerény bevételéből etetni is nehezen tudta az unokáját. A kis Louisnak nem voltak játékai, ruhája is alig, általában mezítláb járt. Az iskolába és a templomba azonban mindig eljutott. 

Édesanyja és édesapja egy időre újra összejöttek, és megszületett kislányuk, Beatrice – ám a kapcsolatuk megint nem tartott sokáig. Louis hatévesen költözött vissza egyedülálló édesanyjához, aki veszélyes környéken, a Storyville nevű vörös lámpás negyedben élt. Armstrong később sem tudta biztosan, édesanyja szexmunkás volt-e – valószínűleg legalább „másodállásban” igen –, csak azt, hogy amíg anyja nem volt otthon, neki kellett vigyáznia a húgára. 

A fiú már hétévesen dolgozott: újságot és zöldségeket árult, vagy az utcán énekelt egy baráti társasággal. A csapatban mindenkinek volt művészneve – őt „Satchelmouth”-nak, Táskaszájúnak becézték, ebből maradt meg felnőttkorára a „Satchmo” beceneve, ami jellegzetesen széles vigyorára utalt. Ezzel a vigyorral és az énekléssel annyi zsebpénzt gyűjtött, hogy vásárolhatott magának egy használt kornettet, a trombitához hasonló rézfúvós hangszert.

Autodidakta módon tanult meg zenélni, miközben 11 évesen abbahagyta az iskolát, hogy teljes munkaidőben a család egyik eltartója legyen, ahogy ez akkoriban a szegényeknél megszokott volt. 

Kapcsolatba került helyi zenészekkel, összebarátkozott a város egyik legismertebb trombitásával, Bunk Johnsonnal is, aki dalokat és új technikákat tanított neki, s a fellépésein maga mellé vette.

Fiúbörtönből a színpadokra

1912 szilveszterén történt egy incidens, amely megváltoztatta Louis Armstrong életét: a vadóc kölyök a szilveszteri utcai ünnepségen egy kezébe került pisztollyal a levegőbe lőtt. Bevitték a rendőrségre, egy éjszakát a cellában töltött. Másnap a bíróság határozatlan időre a Colored Waif nevű, kimondottan feketéknek fenntartott nevelőintézetbe utalta, amivel még jól járt, tekintve, hogy akkoriban a kiskorú fekete bűnelkövetőket sokszor felnőtt börtönökbe helyezték. 
Ezt az otthont egy korábbi katona, Jones kapitány vezette, aki – amellett, hogy szigorú fegyelmet tartott – szinte apaként karolta fel és térítette helyes útra még a látszólag esélytelen fekete fiatalokat is. Armstrong később ezt mondta a helyről: „Biztosan ez volt a legnagyszerűbb dolog, ami valaha történt velem. Én és a zene az otthonban házasodtunk össze... A hely sokkal inkább tűnt egészségügyi központnak vagy bentlakásos iskolának, mint fiúbörtönnek.”  

A srác alig várta, hogy csatlakozzon a helyi fúvószenekarhoz, noha Peter Davis zenei igazgató kezdetben vonakodott odavenni a fegyveres ballépése miatt. Armstrong végül meggyőzte őt, s végigjárta a szamárlétrát: először a kórusban énekelt, majd különféle más hangszereken játszott, mire övé lehetett a kornett. Kitartóan és felelősségteljesen dolgozott, zenekarvezető lett, Davisnek pedig nagy szerepe volt abban, hogy a fiú képzett muzsikussá válhatott. 

1914-ben, 18 hónap után hazatért anyjához, ahol ismét beállt robotolni: napközben szenet szállított, éjszakánként viszont zenét hallgatott a helyi tánctermekben, klubokban, és Joe „King” Oliver kornettjátékostól vett leckéket. Az első világháború kitörése után sok muzsikus északra költözött New Orleansból – ahol például a vörös lámpás negyedben tengerészeket gyilkoltak meg –, így Armstrong előtt megnyílt a lehetőség, hogy helyi zenészként az első sorba lépjen.

Kép

Armstrong fiatalon – Forrás: Rawpixel

A világ legnagyobb trombitása

1918-ra ismertté vált helyi zenei körökben, s még abban az évben feleségül vette Daisy Parkert, akiről tudta, hogy prostituált, mégis beleszeretett. Sokáig nem éltek együtt, Armstrong ugyanis egy folyami hajó zenekarának tagja lett, amellyel fel-alá utazott a Mississippin, Fate Marable karmester ekkor tanította meg kottát olvasni. A fiatal férfi azonban már a saját útját és stílusát kereste, ezért 1921-ben kilépett a zenekarból és – a házasságából is. 

Chicagóban King Oliver hívására csatlakozott a Creole Jazz Band-hez, ahol megismerte második feleségét, a képzett memphisi dzsessz-zongorista Lil Hardint. A szerelem tartósabbnak és Armstrong karrierjére is jó hatásúnak bizonyult, a nő ugyanis besegített férje menedzselésébe, akit így hamarosan már „a világ legnagyobb trombitásaként” emlegették. Ők ketten stúdiózenekart is alapítottak Louis Armstrong and His Hot Five néven. 
Lemezeiken már hallható Armstrong reszelős éneke, mintha kavicsok – vagy inkább drágakövek – gurulnának ki a torkán. 

Egyik legnépszerűbb felvételükön, a Heebie Jeebies címűn spontán módon belekezdett egy improvizációs éneklésbe, amely során a szövegeket gyorsan, szaggatottan előadott szótagokra, „vakszövegre” cserélte, szinte extázisban utánozva a hangszerek hangjait. 

Ezt az éneklési stílust – amit scat-éneklésnek nevezünk – nem ő találta fel, előtte is a fekete folklór része volt, de hozzájárult a népszerűségéhez. 

Közben váltott a lágyabb kornettről a díszesebb hangú trombitára. Hírnevét New Yorkban, majd Los Angelesben öregbítette tovább, s már filmekben is megjelent – élete során több mint harmincban. Volt egy újabb ütközése a törvénnyel: marihuána birtoklásáért felfüggesztett börtönre ítélték, az akkoriban enyhének számító ítéletben egyesek szerint annak is szerepe volt, hogy az őt lefülelő rendőrök is rajongtak a muzsikájáért. Így a világválság ellenére 1931–35 között az USA-ban és Európában is turnézhatott, 1932-ben még V. György angol királynak is külön előadást tartott.

Egyszer lázadt fel, de akkor nagyon

„Satchmo”-nak része volt a swing műfaj felemelkedésében, maga is alapított egy swing-együttest, amellyel bekerült a zenei mainstreambe. 1938-as válása után még kétszer nősült: előbb egy régi szerelmét, Alpha Smith-t, majd a Cotton Club táncosát, Lucille Wilsont vette el. A második világháború alatt gyakran fellépett katonai bázisokon és kórházakban, s Lucille révén a New York állambeli Queensben talált állandó otthonra. Új zenekara, a Louis Armstrong and the All-Stars New Orleans-i stílusú dzsesszt játszott, és Japánban, sőt Afrikában is turnézott. 

Ösztönös tehetsége és vitathatatlan sikere ellenére a személyisége megosztotta az amerikaiakat. Egyes elemzők előadásmódját a fekete kultúra ünneplésének tekintették, mások viszont felvetették, hogy túljátszott mozgása és mimikája a régi dél fehér urainak „fekete bohóc” iránti igényét elégíti ki. Ami biztos: ő maga több akart lenni, mint zenész, szórakoztatni született. „Sosem próbáltam bizonyítani semmit, csak jó műsort akartam adni” – mondta. 

Kép

Louis Armstrong 1941-ben, egy New York-i fellépésen – Forrás: Profimedia

Egy alkalommal, 1957-ben hangsúlyosan fellépett a faji megkülönböztetés ellen, amikor az arkansasi Little Rock-ban egy integrált iskolába érkező fekete diákokat gyűlölködő fehér tiltakozók fenyegették, támadták. 

Akkoriban az USA híres zenészeket – feketéket, fehéreket együtt – küldött a tengerentúlra koncertezni az amerikai demokrácia szimbólumaként, Armstrong viszont megtagadta, hogy fellépjen a Szovjetunióban, tiltakozásul Eisenhower elnök ellen, aki nem állt ki az említett diákok mellett.

Az elnök végül fegyveres erőket vezényelt Little Rockba, hogy helyreálljon a rend, amihez Armstrong fellépésének is köze volt, őt mégis tovább kritizálta a fekete közösség is. Egy részük az eset kapcsán a már megszerzett jogait féltette, más a még harcosabb jogvédő magatartást hiányolta a zenésztől. 

A férfi, aki legyőzte a Beatlest 

Mivel röviddel ezt követően egészségi állapota romlani kezdett, és 1959-ben egy olaszországi turnén szívrohamot kapott, többé nem állt bele hasonló csatákba. Igaz, felépülése után az orvosok figyelmeztetése ellenére visszatért a gyakori élő fellépésekhez. 1964-ben, legnagyobb dobásaként a slágerlisták élére került Hello, Dolly című dalával, amely 14 egymást követő hétre még a Beatlest is letaszította az első helyről. 
Halhatatlanságát alábbi megjegyzésével vetítette előre: „Egy csomó »macska« másolja a Mona Lisát, de az emberek még mindig sorba állnak, hogy megnézzék az eredetit.” A macska szót állítólag ő kezdte el a divatos társadalmi életet élő, városi playboyokra használni. Azt vallotta, hogy minden zene népzene, a saját műfajáról pedig így elmélkedett: „Mi az a dzsessz? Ember, ha kérdezned kell, sosem tudod meg! Vannak, akiknek, ha nem tudják, nem magyarázhatod el. Ha nem lenne dzsessz, nem létezne rock and roll.” És ha nem lett volna Louis Armstrong, talán a dzsessz sem születik meg. 

Ami szintén kuriózum: ő az első fekete dzsessz-zenész, akinek az életét nemcsak filmekből, hanem a saját maga által írt önéletrajzból is megismerhetjük.  

Története végére az az 1971-ben bekövetkezett újabb szívroham tett pontot, amely ha nem is azonnal bizonyult végzetesnek, pár hónapon belül a halálához vezetett. Temetését az egész USA-ban közvetítették, ravatalánál 25 ezren emlékeztek rá.

Források: 
https://artsedge.kennedy-center.org/exploring/louis/scrapbook/bio/bio_detail.html   
https://wcelebrity.com/louis-armstrong-height-weight-age-biography-husband-more/  
https://assignmentpoint.com/biography-of-louis-armstrong/  
https://www.thoughtco.com/louis-armstrong-1779822  
https://musicianguide.com/biographies/1608000974/Louis-Armstrong.html