A Titanic ma is szedi áldozatait – Mit tanulhatunk a Titan tengeralattjáró katasztrófájából?

Újabb 24 óra telt el, és nem jött semmi hír. Napokig vártuk lélegzetvisszafojtva a nagy bejelentést, hogy megtalálták az elveszett kalandorokat, de hiába. „Hogyhogy nincs benne nyomkövető?”, „Hogyhogy a 21. században eltűnhet egy ilyen masina?”, „Hogyhogy nem lehet belülről kinyitni?” Megannyi kérdés, amit feltettünk egymásnak a munkahelyen, a boltban, a vacsoránál Rio de Janeirótól kezdve Párizson át egészen Budapestig. Az egész világ figyelte, ahogy a mentőcsapatok versenyt futnak az idővel, és mind abban reménykedtünk, hogy megtalálják a szerencsétlenül járt utazókat. 

A bőrünk alá kúszott az a feszítő érzés, hogy van a világon öt ember, akik most az emberiség kollektív rémálmát élik meg, élve eltemetve az óceánban, egy úszó koporsóba zárva. 

Bár hosszú ideig ez a szorongató kép járt a fejünkben, számolgattuk, hogy mennyi levegője maradhatott az expedíció résztvevőinek, azóta kiderült, hogy az utazás hamarabb tragédiába fordult, mint hittük. A hajó már ereszkedés közben másodpercek alatt összeroppant a tengervíz nyomása alatt. 

Kép

Kép: Profimedia

A Wall Street Journal nemrég arról cikkezett, hogy az amerikai haditengerészet szenzorrendszere már akkor érzékelhette a robbanásra emlékeztető anomáliát, amikor a Titannal megszakadt a kapcsolat. A fedélzeten öten utaztak: Shahzada Dawood pakisztáni üzletember és fia, Suleman Dawood; Hamish Harding brit üzletember, pilóta és űrturista; Paul-Henri Nargeolet francia búvár és Titanic-szakértő; valamint Stockton Rush, az OceanGate Expeditions vállalatnak az alapító-vezérigazgatója.

100 ezer euró egy életre szóló gyomorgörcsért

„Képzeljünk el egy néhány méter hosszú fémcsövet, aminek padlója egy fémlemez. Nem tudsz felállni. Nem tudsz letérdelni. Mindenki egymás mellett vagy egymás tetején ül” – mondta Arthur Loibl, az expedíció korábbi résztvevője, aki maga is úgy fogalmazott, hogy 100 ezer eurót fizetett egy életre szóló gyomorgörcsért. 

Loibl 2021-ben merült a Titannal. „Az első tengeralattjáró nem működött, majd 1600 méteren meg kellett szakítani egy merülést. Az én küldetésem volt az ötödik, de mi is csak öt óra késéssel mentünk a vízbe, mert gondok voltak az elektromossággal” – emlékszik vissza az expedíció napjára a Bild hasábjain Loibl. A férfi arról is beszélt, amikor egy stabilizáló elem eltört süllyedés közben, és azt kábelkötegelővel rögzítették vissza. Három amerikai utas állítólag lemondta a kalandot, amikor meglátták a kapszulát. „Ez már akkor is öngyilkos küldetés volt” – tette hozzá Loibl.
Mi vesz rá valakit, hogy önként beszálljon egy ilyen nyomasztó helyre, hogy a zavaros vízben megnézzen egy bomló víz alatti temetőt? – kérdezik sokan. 
Erre a kérdésre nekünk, átlagembereknek nehéz megtalálni a választ. Egyszerűen vannak, akik kivágynak a „bolyból”, akik olyan tapasztalatokhoz akarnak jutni, amilyenekhez senki más: akár olyan áron is, hogy alá kell írniuk egy nyilatkozatot arról, hogy a kalandjuk fatális véget érhet. A Titanic című nagysikerű film rendezője, James Cameron 1995-ben készített felvételeket a roncsnál az alkotásához egy orosz tengeralattjáróról. „Cameron azt mondta, szemtanúja lenni annak, amit az emberek még soha nem láttak, jobb, mint a vörös szőnyeges csillogás” és „felfedezőként nincs nagyobb álom annál, mint látni azt, amit emberi szem még nem látott” – idézi a HVG a filmest. 

De vajon a Titan utasai tisztában voltak azzal, hogy mekkora kockázatot vállalnak?

Az OceanGate nevű cég 2017 óta szervez zavartalanul tengeralattjárós utakat a legendás hajóhoz, fejenként nagyjából 85 millió forintos áron.  Most azonban a nemzetközi érdeklődés nyomán néhány napon belül méretes csontvázak kezdtek kihullani a szekrényből. A The New York Times oknyomozó anyaga szerint már öt éve hangot adtak a Titánnal kapcsolatos kétségeiknek a szakértők, hiszen az OceanGate soha nem engedélyeztette a tengeralattjárót olyan tengerészeti szervezetekkel, mint az American Bureau of Shipping (ABS), a DNV vagy a Lloyd’s Register. A vállalat egyik igazgatója is további teszteket sürgetett, mert úgy gondolta, azt a merülési mélységet, ahol a Titanic roncsa fekszik, nem biztos, hogy kibírja a minitengeralattjáró. Később az iparág képviselői közös levélben fordultak a vállalatvezető Stockton Rushoz – aki szintén életét vesztette a balesetben –, hogy az expedíciónak nem lesz jó vége. Az is kiderült, hogy az ablak, ahol az utasok kinézhettek, csak 1300 méterig volt hitelesítve, holott a Titanic roncsa 3800 m mélyen fekszik. 
Sokan nem értjük, hogyan lehetséges, hogy olyan programokat hirdetnek laikusoknak, amelyek ilyen magas kockázatokkal járnak. 

A Titanic és a Titan pusztulásának legnagyobb tanulsága, hogy az elsüllyeszthetetlennek tűnő hajók is elsüllyedhetnek, még a 21. században is. A Titan tragédiája talán a mélytengeri merülés új korszakát hozza el, amelyben a szabályok mindenkire vonatkoznak, és megóvják a laikusokat attól, hogy mások álmainak áldozatává váljanak. 

A várakozással töltött szörnyű napok ugyanakkor az emberiségbe vetett hitet is erősítik. A példátlan nemzetközi összefogás, a kutatásba ölt pénz, szakértelem, emberi erőforrás, az álmatlanul töltött órák, hogy öt ember életét megmentsék, mind bizonyítja, hogy nem mondunk le egymásról, amíg van remény. Erre jelenlegi tudásunk szerint semmilyen más faj nem képes a miénken kívül.