„A szülők félelmei megalapozottak, az óvoda sok esetben nem készít fel az iskolára”

Magam is tanári szakon végeztem, és abban a hiszemben voltam, hogy az óvodák megvalósítják az előkészítést az iskolára.
Évente több ezer kisgyereket látunk el kollégáimmal, és én magam is rendszeresen végzek felméréseket a szülők kérésére. Az a tapasztalatom, hogy míg számos más országban az oktatási rendszer tartalmaz valamilyen zsiliprendszert – iskolaelőkészítő évet vagy 0. évfolyamot –, addig a hazai közoktatás felépítésében hiányzik egy fontos lépcsőfok. 
Az óvodákban a nagy létszámú csoportok, a szakképzett fejlesztőpedagógusok és gyógypedagógusok hiánya, valamint kapacitásproblémák miatt sokszor nincs idő az iskolát előkészítő gyakorlatokra. Meglátásom szerint az iskolaérettségi vizsgálatokra is túl későn kerül sor: ha a gyermeknél elakadás áll fenn, és a szülők maguk nem azonosítják a problémát, vagy tagadásban vannak, akkor bizony lehet, hogy az utolsó utáni pillanatban érkezik a segítség.
A mai gyerekek ráadásul mások, mint amilyenek mi voltunk. Ingergazdagabb környezetben nőnek fel, szinte digitális írástudással jönnek a világra. Másként gondolkoznak, másként látják a világot, és máshogy konstruálják a valóságot, az oktatási rendszer azonban keveset változott.

Lehetséges, hogy a mai sokféle fejlődésvonalú gyerekhez már más, modernebb eszközökre van szükség? Vagy az iskolai követelmények húztak el annyira, hogy az óvodai felkészítés azzal már nem tud lépést tartani?
A gyerekek alapszükségletei ugyanolyanok, mint régen: figyelemre és odafigyelésre, halló fülekre, támogató-megerősítő mondatokra, biztonságra és szeretetre van szükségük az egészséges fejlődéshez. Még csak azt sem gondolom, hogy több ilyen-olyan nehézséggel, vagy fejlődési rendellenességgel együttélő gyermek lenne a világban, mint néhány évtizeddel ezelőtt. 

Egyszerűen annyi történt, hogy míg régen a viselkedészavaros, tanulási nehézségekkel vagy beilleszkedési zavarokkal élő gyerekeket általánosságban csak rossz gyereknek hívták, ma már differenciálunk, és társadalmi szinten is képesek vagyunk felismerni, hogy a gyerekek semmiképp sem rosszak, legfeljebb mások. 

Az a helyzet, hogy míg az óvoda sok esetben nem tanít meg a helyes testtartásra, a feladattudatra és feladattartásra, a hangképzésre és tiszta beszédre, a monotóniatűrésre, az íráselőkészítésre vagy éppen a kezdőhangok felismerésére, addig ezt a tudást az elsős tanító néni már elvárja. Sőt, számtalanszor előfordul, hogy a huszonöt–harminc fős első osztályban az éppen csak hatévesek majdnem nyolcévesekkel kezdik meg a tanévet. Gondoljunk csak bele! Ebben az életkorban még néhány hónap életkori különbség is sok idő, nemhogy két év! Az Áthidaló Iskola Előkészítő Program úgy segíti a gyerekeket – és a családokat –, hogy mire a kicsik iskolába mennek, már fel legyenek készülve a negyvenöt perces tanórák támasztotta kihívásokra. Képesek legyenek számolni, legyen mennyiségfogalmuk, tudják, hogyan kell helyesen megfogni a ceruzát. Nem varázsolunk, csak biztonságos közeget teremtünk, és segítünk a gyerekeknek megerősödni, hogy bátran és ügyesebben léphessék át az iskola kapuját.

Azon is gondolkodtam, hogy talán épp a gyerekek egyre alkalmatlanabbak arra, hogy a viszonylag poroszos iskolarendszernek megfeleljenek?
Szerintem ez a lehető legrosszabb megközelítési mód, és szomorúnak találom, hogy ez a mai magyar közgondolkodásban még mindig egy érvényes nézőpont. Az észt gyerekek kilencre járnak iskolába, és általában már három-öt órával később otthon vannak a családjukkal. A finn gyerekek táskájába néhány füzeten és ceruzán kívül csak egy tablet kerül. A svéd és norvég gyerekek esőben, télben, fagyban is kint vannak a jó levegőn, az amerikai gyerekek pedig dönthetnek arról, mi érdekli őket. És hogy mi a közös bennük? Hogy mindegyik iskolarendszerben vannak általános érvényű be- és kimeneti pontok, válaszutak, de meghagyják a szabadságot a gyerek személyiségének, választásainak és érdeklődésének. Ma már semmi szükség arra, hogy a gyerekek ezer évszámot tudjanak vagy fejből kenjék-vágják a képleteket, mert ezeket az információkat egy három másodperces böngészőhasználattal bárki bármikor megszerezheti. 

A felnőttkori élet sikereihez sokkal inkább tudatosságnövelésre, önismeretre, projektalapú szemléletre, asszertív kommunikációra, proaktivitásra, élményekre, tapasztalatokra, értő olvasásra lenne szükség, amelyeket a hazai iskolarendszer még csak fel sem kínál, nemhogy bátorítana. 

Vajon mi az oka annak, hogy a magyar gyerekek rendre utolsók között végeznek a szövegértési felméréseken? Miért van az, hogy nem látják összefüggéseiben a történelmet, vagy nem szeretnek olvasni? Mert a mi rendszerünk nem gondolkodásra, összefüggések keresésére, önálló nézőpontok megfogalmazására, önkifejezésre, megértésre és meghallgatásra és egyéni célok kijelölésére buzdít. Szóval nem, nem a gyerekekkel, hanem a közoktatás jelenlegi állapotával vannak komoly bajok.

A szülőkben vajon mennyire merül fel szorongásként, hogy a gyerekük majd nem tud helytállni az iskolában?
A szülők egy jelentős része reális képpel rendelkezik a jelenlegi oktatási helyzet állapotáról, és pontosan látja, hogy a sikeres felnőtt léthez valódi, piacképes tudásra, kommunikációs és kooperációs készségekre, nyitottságra és stabil alapokra van szükség. Ezt szeretnék megadni ahhoz, hogy a gyerekük később boldog életet élhessen. A hazai oktatási rendszer szinte figyelmen kívül hagyja a munkaerőpiaci igényeket és azt a tényt, hogy az „élethosszig tanulás” ma már természetes. Ma már nem ritka, hogy a szakma, amit egy középiskolás tanulni kezd, a hatodév végére már nem létezik vagy nincs rá szükség. A szülők félelmei megalapozottak.

Lehet, hogy ezek a fejlesztések azt a személyes kapcsolatot (sok együttlétet, beszélgetést, közös tevékenységeket) pótolják, amit a szülők nem tudnak megadni a gyerekeiknek, mert nincs rá idejük?
Azt gondolom, hogy a szülők a legritkább esetben vannak távol a gyerekektől azért, hogy ne kelljen velük foglalkozni. 

A szülők többnyire azért dolgoznak, hogy a gyermekük semmiben ne szenvedjen hiányt, cserébe ők maguk szenvednek azért, mert semmire nem jut idejük, és mindennap lemaradnak valamiről a gyerekük életében. 

És ha valaki szándékosan „passzolja le” a gyereket, annak a hátterében sem gonoszság, hanem legtöbbször szülői kiégés, érzelmi-pszichés problémák állnak, amiket a társadalmunknak stigmatizálás helyett komolyan kellene vennie.
Ráadásul fontos szem előtt tartanunk, hogy a szülő nem képzett fejlesztőpedagógus, a gyerekének pedig nem tanára! Egy külső személy, aki nem otthon, hanem egy másik helyszínen foglalkozik a gyerekkel, akinek ez a munkája, és a gyerekhez egészen más jellegű érzelmi kötődése van, sokszor többre megy a csemetével. Nemcsak azért, mert tudja, hogyan csinálja, hanem azért is, mert a gyerekek sok mindennel bepróbálkoznak a szülőnél, ami az oktató esetében fel sem merül.

Kép

Pincz Petra – Forrás: Pincz Petra

Van karitatív része is a képzésnek? 
Az Áthidaló Program pedagógusképzéseibe rendkívül magas a túljelentkezők aránya, a kiválasztási folyamatban azonban hangsúlyos, hogy a leendő oktatók eloszlása az országban egyenletes legyen. (Ennek oka, hogy az oktatóink maguk is vállalkozók, a munkájukkal családokat tartanak el, és nem szeretnénk ellehetetleníteni, nehéz helyzetbe hozni egyiküket sem.) Az oktatóképzésben mindig vannak pro bono helyek. Ezeket olyan leendő Áthidaló oktatók kapják, akik a jövőben várhatóan valamilyen módon hátrányos helyzetű (állami gondozott, szegregált oktatásban részt vevő, mélyszegénységben élő stb.) gyerekekkel dolgoznak majd. Én magam pedig már hét éve dolgozom egy családok átmeneti otthonában, ahol iskolaelőkészítő foglalkozásokat és más fejlesztéseket tartok. 
Rendszeresen szoktunk adományokat gyűjteni, együttműködünk különféle szervezetekkel, kampányolok és hangot adok azoknak a célkitűzéseknek, amiket fontosnak tartok. Akad kollégám, aki a Bátor Tábornak gyűjt, és olyan is, aki helyi kisközösségeket fog össze. 

Mi, áthidalósok nemcsak szakmai minőségre, hanem emberségre is törekszünk.

Volt személyes indíttatásod az előkészítő létrehozására? 
2015 óta tartok iskolaelőkészítő foglalkozásokat, és az elején még szó sem volt franchise rendszerről. Tanító és óvodapedagógus végzettségeim megszerzése után határoztam el, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, mivel már akkor láttam, hogy a nagycsoportból kikerülő gyerekek többsége nem áll készen az első osztályra. 2018-ban indítottam az első képzést azoknak a kollégáimnak, akik már tudták, hogy mivel foglalkozom, és szerettek volna tanulni, együtt dolgozni velem. Legnagyobb meglepetésemre rövid időn belül már több mint 50 szakember csatlakozott hozzánk, mert továbbra is magas szakmai színvonalat képviselve, csapatként akartunk együtt munkálkodni. Ami 2015-ben még személyes indíttatásként indult, és álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer idejutunk, az ma már egy olyan országos hálózat, amelyben ténylegesen csapatmunka zajlik, és képesek vagyunk folyamatosan, egymást és a gyerekeket segítve fejlődni.