Elveszett a viccmesélés vagy csak átalakult? – Népszerű stand-uposokkal kerestük a választ

Egy értelmiségi férfi súlyos beteg barátját érkezett meglátogatni. Amikor annak felesége közölte, hogy a férje „eltávozott”, a vendég visszakérdezett: „Ha visszatér, átadná neki, hogy itt jártam?” Ez a szakállas vicc a világ legelső fennmaradt viccgyűjteményéből, az összesen 265 viccet tartalmazó Philogelos (A nevetés szerelmese) című kötetből származik, amely becslések szerint a IV. század környékén jelent meg. De a mai, Facebook-üzenőfalas kommentelésnek is megvolt már az ennél is korábbi, ókori elődje: Pompeii városának falait például a korabeli lakosok telefirkálták egymásnak címzett nyers beszólásokkal. Ilyenekkel: „Epaphra, te kopasz vagy”, hogy a szexuális tartalmú üzengetésekre és annak taglalására, hogy ki kivel mikor mit csinált, most ne térjünk ki.

Egyre ritkábban megy be a fickó a kocsmába

A poénok, humorosnak szánt szösszenetek formátuma a modern időkre gyökeresen átalakult, a tartalmuk viszont nem változott annyit, hogy amit évszázadokkal ezelőtt viccként sütöttek el, arról ne ismernénk fel ma is, hogy tréfa lehetett.

Legfeljebb nem nevetünk rajta, mert mai ízléssel már nem „talál be” nálunk.

A görög filozófus, Khrüszipposz állítólag a saját korában halálra nevette magát, miközben azt nézte, egy részeg szamár hogyan próbál megenni egy fügét. Vajon ugyanő ugyanezt a jelenetet YouTube-videóban vagy Instagram-sztoriban miként fogadta volna? Az elmúlt két évtizedben különösen sok változáson ment keresztül életünk minden szegmense, miért pont a vicceink – és azok csatornái – maradtak volna érintetlenek? Az biztos, hogy egyre kevesebb poén indul olyasfajta felvezetéssel, mint mondjuk harminc éve, hogy „bemegy egy fickó a kocsmába...”

Az internet, pláne az okostelefon a viccmesélés metódusát is megváltoztatta. Azokon a helyeken, ahol egy kicsit megállt az idő – autentikus falusi presszókban például – még működhetnek a régi formátumok, de minél türelmetlenebbül élünk, annál inkább az internetes mémekhez fordulunk. Elizabeth Bruenig Pulitzer-díjra jelölt újságíró fogalmazott úgy, hogy a mémek „egy olvashatatlan világ hangulataival és érzelmeivel képesek játszani. A művészet és az irodalom szürreális és abszurd műfajainak olyan frissítéséhez hasonlíthatók, amelyek a 20. század viharos elejét jellemezték”. Pedig a mémek ugyanazon kritériumoknak felelnek meg, mint a mesélt viccek: könnyen felismerhetők, az ember környezetéhez szabhatók. De tovább is mennek: megosztási sebességük minden korábbit meghaladó, és mindegyik ilyen kép szabadon továbbkölthetővé is alakul, még ezer újabb poén épülhet rájuk.

A mémeknek világunk megértésében legalább akkora szerepük van, mint a Wikipédiának.

Kovács András Péter: A színpadi mesélés nincs veszélyben

A még újabb formákról már népszerű stand-uposunk, Kovács András Péter mesél helyettem. „Én azt látom, hogy a viccek szerepét ma már nem is annyira a mémek, mint a Reels videók, a Facebookon, Instagramon, TikTokon terjedő, legfeljebb félperces videók vették át. Ma már az állókép is kevés, a rövidebb mozgóképes tartalom lett a vicc, mesélés helyett ezeket osztjuk meg. Néhány éve rengeteg energiát öltünk rövid televíziós kisfilmek szerkesztésébe, ma már ezek a telefonnal felvett, hirtelen ötletből születő nyúlfarknyi tartalmak ugyanolyan vagy nagyobb hatásfokot, pláne nézettséget érnek el. Én ebben nem vagyok jó, amit tudomásul is veszek. Képtelen vagyok telefonnal a TikTokra olyan szkeccseket rögtönözni, amiket aztán 300 ezren megnéznek. Nem mindennel tudok lépést tartani, de nem is kell, mert tőlem elsősorban még mindig azt várják, hogy kiálljak a színpadra, és meséljek. Ez – hogy élőben beszélünk mások előtt – pedig annyira ősi emberi műfaj, hogy nem érzem veszélyben.”

A humorista szerint van közös is a régi viccekben és az említett kisvideókban. A terjesztésük módja például ugyanaz: a városilegenda-szerű kézen-közön való továbbadás, ma már nehéz is megállapítani a legtöbb videóról, hogy ki az eredeti szerzőjük, mégis ugyanúgy ismerik őket az emberek, mint egy-egy jó viccet. Az igény, amely ezeket életre hívja, is hasonló lehet, mint a viccek esetében, csak a hordozó lett más, véli Kovács András Péter „KAP”, aki gyermekei humoráról is elgondolkodik. „Ők az okostelefonos őrületből eddig kimaradtak. Egyelőre ugyanúgy az iskolában hallják ugyanazokat a vicceket, amiket én is annak idején. És én nagy türelemmel meg is hallgatom tőlük ezeket. Egyébként családilag igyekszünk jó humorérzéket – vagy inkább jó ízlést a humor iránt – nevelni beléjük.”

Kép

Kovács András Péter, Badár Sándor és Aranyosi Péter – Fotók forrása: Wikipédia

Badár Sándor: Az internet magányos, a vicc társas műfaj

KAP kollégája, Badár Sándor kitart a viccmesélés létjogosultsága mellett, de a világ felgyorsulását ezen a téren is érzékeli.

„Azoknak a vicceknek a végét, amiket szépen – négy, öt, hat mondatban is – felépítünk, hogy legyen csattanójuk, a mai kor embere már nemigen várja ki, az ilyenekkel nehezebb nevettetni.”

„És ez nemcsak a fiatalokra igaz, hanem mindenkire a rohanó 21. században. Talán ezért gondolják úgy sokan, hogy leértékelődtek a viccek, pedig szerintem a jó viccekre ma is igény van. Szinte minden viccnek van régebbi alapja, és létezik egy csomó úgynevezett vándorvicc, amik témáról témára vándorolnak, de a poénjuk hasonló. Úgy tapasztalom, mindig van hozzájuk »szűz« hallgató, aki nélkül nem lehetne elsütni. Persze Antal Imrék már nincsenek, ő több mint tízezer viccet tudott...”

A szentesi származású előadó azt mondja, ő is legalább negyven éve foglalkozik viccekkel, de képtelen megunni őket, és még mindig hall újakat. Szerinte bárhol, ahol a humor felüti fejét – baráti társaságban, munkahelyen, kocsmában – „krónikusan” jelen van a viccmesélés, és reméli, sosem megy ki a divatból. „Az internet abban más, hogy – bár nem tűnik annak, mégis – magányos műfaj. Elég figyelni, a metrón hányan böngészik magukba fordulva a telefonjukat, lökdösik arrébb TikTokon, Instagramon a sztorikat. A viccmesélés viszont társas műfaj, egy mesélő meg egy alany is kell hozzá. Lehet vicckönyvet olvasgatni, de az sosem lesz olyan izgalmas, mint átélni a poén csattanását. Akinek mondom, az várja, várja, majd együtt nevetünk – ő magán a viccen, én meg azon, ahogy beüt.”

Aranyosi Péter: Ma már nem jellemző a sorok között olvasás

A borsodi humor – mert ilyen is létezik – közkedvelt képviselője, Aranyosi Péter szerint régen is volt karikatúra, csak most a karikatúra mozog, ezt hívják TikTok-videónak. „A vicceket pedig ma már inkább elmutogatják egymásnak a kocsmában az emberek a klasszikus mesélés helyett.

TikTokon persze az is megy, hogy a férj meg a feleség évődik fél percben, tulajdonképp eljátszanak egy viccet. És a mémekben is sokszor a klasszikus viccek élnek tovább.

Most kaptam egy olyat, hogy »A nőkkel keményen kell bánni.« A szöveg mellett egy bajszos, kalapos, kovbojtípusú kemény legény áll, hozzá kisbetűvel odaírva: »A többit mindjárt elmondom, csak elmosogatok«. Ez képen is átjön, de egy jó vénájú ember videóban is meg tudja csinálni viccesre. Persze a mi időnkben még mindenki viccet mesélt, sőt Hofi Géza meg Markos–Nádas műsorát adtuk elő egymásnak. Akkor erre volt lehetőség.”

A történelemtanár végzettségű stand-upos egy másik jellemző tendenciára is rávilágít. „Mivel romlik a közönség szövegértése – egy kutatás szerint a magyar dolgozók fele funkcionális analfabéta –, már nem írhatok négy és fél soros felvezetést egy poénhoz. A Kékfogú Harald dán és norvég királyról szóló anyagomat sem mondom már, mert idővel túl bonyolultnak bizonyult, és a krikett nevű játékról is el kell magyaráznom, mi az. De úgy van rendjén, hogy a viccek akkor élnek, ha a maguk korához mérjük őket. Az sem elfogadható számomra, ha ma Amerikában lebontják George Washington szobrát, mert 1790-ben rabszolgatartó volt. Nem ítélhetjük meg mai világnézettel egy teljesen más kor történelmi személyiségét, ahogy egy régi viccet sem! Ma már a humorérzék is más. A gyerekeim nem tudnak úgy a sorok között olvasni, ahogy mi, mert nekünk az akkori világban ezt meg kellett tanulnunk. Ma is létezik a jelenség, de a jobbaknak és a bátrabbaknak ma nem kell a sorok között beszélniük.”

A direkt poénok, az egy-két mondatos viccek tehát ma is megélnek, ha az általuk parodizált jelenség vagy karakter a korszellemünk része.

Hogy egy személyes kedvenccel zárjak: amíg például tudjuk, ki Chuck Norris, addig jó eséllyel derülünk azon, hogy ő egyszer lenyugtatott egy mérgesgombát, szóra bírta a Csendes-óceánt, lábnyomot hagyott kezével a homokban, és kétszer járt Budán kutyavásáron.