„Egyre elveszettebbnek érzem a kisgyerekeseket” – Az Otthon Segítünk Alapítvány elakadó családokat támogat
Minél nagyobb városban, minél magasabb házban élünk, annál kevesebb a kapcsolódásunk a környezetünkhöz, a szomszédainkhoz. Biztonságos falakat építünk magunk köré, ahogy mindenki más is. Ezek a falak az elmúlt időszakban talán még vastagabbak lettek. A tradicionális kisközösségek felbomlanak, rohanunk, de közben ki sem tesszük a lábunkat otthonról, házhoz rendelünk, neten ismerkedünk, csetszobákban beszélgetünk, még a társadalmi viták is gyakran kommentfolyamokban zajlanak. Az elszigeteltség erősen érinti a családokat is: egyedül kell megküzdeni a családdá válással, a napi rutinszerzéssel, a betegségekkel és elakadásokkal, a párkapcsolati krízisekkel, miközben a fiatal szülők azt gondolják, hogy másoknál talán minden gördülékenyen megy. Mert nem látunk a falak mögé. Az Otthon Segítünk Alapítvány (OSA) bekopog az ajtón, kinyitva ezzel a bizalom és a kapcsolódások lehetőségét. Az alapítvány vezetőjével, Hegedüs Rékával, a szervezet önkéntesével, Progl Helgával és egy támogatott családdal, Tomasovszki Beátával, Haltrich Tamással beszélgettem.
Az Otthon Segítünk Alapítvány 2001-ben jött létre az angliai Home Start mintájára. Az országos szervezet helyi szolgálataiban szakemberek által felkészített önkéntesek, akik maguk is szülők, heti rendszerességgel, átlagosan 3-6 hónapig nyújtanak segítséget a hozzájuk forduló kisgyermekes családoknak a mindennapi tevékenységekben. A cél a szülők támogatása, megerősítése, hogy a családok életében felmerülő normatív krízishelyzetek könnyebben elviselhetőek legyenek.
– Hogy találkoztatok, hogyan indult a kapcsolatotok az alapítvánnyal?
Tamás: Az utcán sétáltunk, Beának be kellett mennie a drogériába, és addig én az ikrekkel kint játszottam. Megállt pár járókelő, megcsodálták őket, és kérdezgetni kezdtek, hogy hogyan bírjuk a mindennapok kihívásait. Szóba jöttek a nehézségek, és az egyik hölgy ismerte az alapítványt, mert neki is segítettek korábban. Az ő személyes ajánlása, jó élménye volt, ami miatt bizalommal fordultunk az alapítványhoz.
Beus: Akkor pont egy nagyon nehéz időszakot éltünk. Tamás dolgozott, én otthon voltam egyedül a gyerekekkel, a nagyszülők szintén dolgoztak. Nem volt meg a rutinunk, és nehezen éltük meg a mindennapokban felmerülő problémákat. Így találkoztunk Rékával és Helgával.
– Milyen változásokat hozott az életetekbe ez a heti két találkozás?
Beus: Helga jött kedden, Réka szerdán két-három órára, és nekem ez a megváltást jelentette. Játszottak a lányokkal, én pedig rengeteget tanultam tőlük. Például hogy ne stresszeljek, hogy miket engedjek el. Ha látták, hogy nagyon fáradt vagyok, csak annyit mondtak, hogy üljek, pihenjek, ne csináljak semmit. Volt, hogy a házimunkába is besegítettek, de sokszor „csak” beszélgettünk. A lányok pedig imádták őket, az első perctől kezdve.
Helga: Önkéntesként van benned segítő szándék, hiszen ezért vagy ott, és ezeknek a látogatásoknak a lényege a jelenléted, az odafordulásod. Mikor egy család kéri a segítségünket, már egy fontos lépésen túl van, de a konkrét helyzetekben, az otthonában együtt egy idegennel az azért mégis új helyzet. Beának is meg kellett tanulnia, hogy merjen kérni, kérdezni, hogy kimondja, amit szeretne, hiszen én azért vagyok itt, hogy segítsek. Amikor ez a bizalom család és önkéntes között kialakul, a kényelmetlen érzés, feszengés teljesen eltűnik.
Beus: Az egész ott kezdődik, hogy nagyon nehéz kérni, kérdezni, sokszor családtagoktól is. Mert alkalmatlannak, bizonytalannak vagy tájékozatlannak tűnhetsz. Nekem Helga és Réka nagyon sokat segítettek abban, hogy kérjek, kérdezzek.
Réka: Sokat gondolkodtam azon, mennyire nehéz megfogni azt, hogy mi történik, amikor segítőként bekerülsz egy családba. Néha vasalsz egy keveset, de valójában nem csinálsz semmi extrát, csak jelen vagy. A teljes figyelmeddel és a tapasztalatoddal, a kapcsolat pedig ennek tükrében változik, mélyül. Önkéntesként sem könnyű egy idegen családba bekerülni, idő kell az egymásra hangolódáshoz, megtalálni, hogy hol a te helyed a rendszerben, mert onnantól valamilyen szinten része vagy a családnak.
Sokszor a beszélgetés is hatalmas segítség tud lenni egy anyukának, aki hirtelen az ideje nagy részét felnőtt társaság nélkül tölti.
Szülőtársi segítség ez, azokban az élethelyzetekben, amik nem igényelnek semmi extra tudást, nagy beavatkozást, egyszerűen csak egy tapasztaltabb szülő támogató odafordulását, magabiztos jelenlétét.
– Gyakran érzem azt, hogy kisgyerekes családoknál az alapvető elakadást a magány, magadra utaltság és a felelősség jelenti.
Helga: Ha valaki jön, és azt mondja, ne izgulj, jól csinálod, az rengeteget tud jelenteni.
Beus: Igen, megjelentetek, és azt mondtátok, hogy jó ez így. Óriási könnyebbséget jelentett megengedni magamnak, hogy az érzéseim között egyszerre helye van a szomorúságnak és a nagyon nagy boldogságnak, és ez így rendben van.
Tamás: És nemcsak a gyerekek körül segítettetek, hanem tudtunk a párkapcsolatunk nehézségéről is beszélni, arról, hogy ebben a kisgyerekes élethelyzetben mennyi kihívás nehezedik kettőnkre. És hogy ez el fog múlni.
Réka:
Az a különlegessége ennek a kapcsolatnak, hogy felnőttként megjelensz egy családnál, behívnak, kíváncsiak rád, de még sincs ott a rokoni kapcsolatok érzelmi túltelítettsége, nincs elvárás, megfelelés egyik oldalról sem.
Beus: És a perspektíva is más, amiből a problémákat szemlélitek. Anyukámék megoldása mindenre az volt, hogy gyertek, költözzetek ide. Nem értették, hogy ehelyett rutinokat, eszközöket kell keresnünk, amik működővé teszik a saját rendszerünket.
– Nehéz lehet elbúcsúzni, miután pár hónapig részesei voltatok egymás életének.
Beus: Nekem nagyon nehéz volt az elengedés. Mi nagyon hamar megtaláltuk a közös pontokat. Helgával a német nyelv és a színházőrület, Rékával a könyvek kapcsán. Egy darabig még vártam az SMS-eket, hogy reggel hányra érkeznek, amikor vége lett a hat hónapnak.
Helga: Nem is akar az ember erre lezárásként tekinteni, írunk egymásnak időről időre, hogy tudjuk, mi van a másikkal.
Beus: És küldjük a gyerekekről a fotókat.
– Helga, mit kapsz a segítői tevékenységtől? Miért jelentkezik valaki önkéntesnek?
Helga: Segíteni jó. Sokszor kérdezik tőlem, hogy most tényleg elmegyek-e a három gyermekem mellől egy másik családhoz. Pedig ez teljesen más feltöltődés. Várakozva mész mindig egy újabb családhoz, és nagyszerű érzés belecsöppenni, és érezni, hogy bíznak benned. Aztán később már nagyon készülsz a találkozásokra. Máshogy, más érzésekkel, más felelősséggel vagy ilyenkor jelen. A tudásodat, a tapasztalatodat hozod magaddal, az itt van, de eközben segítőként mégiscsak háttérbe helyezed magadat.
Réka: Rengeteg motivációja van annak, hogy ki miért megy el segíteni. Volt olyan segítőnk, aki a kicsi gyerekei mellé megszervezte a gyerekvigyázást, és elment önkénteskedni. Ő alapvetően felnőtt kapcsolatra vágyott, arra, hogy szülőként támogathasson egy nála kevésbé tapasztalt szülőt.
– Hogyan csapódik le a társadalomban ez az önkéntes, segítő tevékenység, amit az alapítványnál végeztek?
Réka: Igyekszem egyre kevésbé használni az önkéntes kifejezést, hiszen mi egyszerűen csak olyan szülők vagyunk, akik segíteni szeretnének az eggyel fiatalabb generáció családjainak, a saját tapasztalatainkat szeretnénk átadni, megerősítést, támogatást, jelenlétet kínálni. Ez egy erősen motivált, a jövőt és a társadalomban a bizalmi kapcsolatokat építő elköteleződés. Ezeknek a kapcsolatoknak a megléte nemcsak nekem, a Beuséknak és Helgának ad sokat, hanem az egész világnak, hiszen ez egy nagyon erős üzenet a jövő generáció számára. Hogy nem maradsz egyedül, hogy nem megyünk el egymás mellett az utcán.
Ugyanakkor fontos az is, hogy az a tudás, amelyet szülőként megszereztünk, milyen sokat ér másnak, nem vész kárba.
Egyre elveszettebbnek érzem a mai kisgyerekeseket, túl sok az információ, az eszköz, az elvárás, sokat ad nekik a jelenlét, a tapasztalat, amit az önkénteseink tudnak nyújtani.
Beus: A világban járva, amikor hazamész a játszótérről, a boltból, a bölcsődéből, rengeteg elvárást, nyomasztó megfelelési kényszert hozol magaddal. Nekem Rékáék segítségével sikerült túllépni az állandó megfelelni akaráson, és mivel a testvéreméknél is akkoriban születtek meg az első gyerekek, amikor nálunk, a tapasztalatokat máris tovább tudtam adni.
– Az önkéntesek milyen segítséget kapnak a tevékenységükhöz?
Réka: A koordinátorainkat százhúsz órában képezzük ki, nagyon komplex önismereti és szakmai tudást kapnak a felkészítésük során, és emellett egy jó csapatot is. Helyi szinten ők tartják a kapcsolatot a családokkal, hozzájuk futnak be a kérések, és ők találják ki, melyik segítő melyik családhoz passzol a legjobban – még erre a személyes szempontra is figyelnek. A családlátogató önkénteseket a koordinátorok toborozzák helyi szinten, és ők is készítik fel őket ötven órában erre a különleges figyelmet és elfogadást igénylő feladatra. A koordinátorok helyi szinten minden hónapban tartanak esetmegbeszélést a saját kis segítőcsapatuknak, miközben ők szintén havonta találkoznak a koordinátortársaikkal. A vállalásuk épp ezért igényel elköteleződést, de cserébe egy jó csapatot, közösséget, elképzeléseket, közösségi programokat, szakmai képzéseket és sok új kompetenciát kapnak, amit remekül vissza tudnak forgatni a saját életükbe. Mostanában egyre többet hangoztatjuk a mentális egészség, a mentális jóllét fontosságát. Ez a segítő munka, amit az alapítványnál végzünk, ehhez rengeteget tud hozzátenni, várjuk hát a csapatunkba mindazokat az anyukákat, apukákat, nagyszülőket, akiknek van heti néhány szabad órájuk és havi egy szombat délelőttjük, és örömmel vállalják fiatal családok látogatását, támogatását. Aki elkezdi csinálni, általában beleszeret és itt marad. Van köztünk, aki a kezdetek óta, közel húsz éve önkénteskedik.
– Réka, másfél éve vetted át az OSA vezetését. Hogy áll most a szervezet?
Réka: Jelenleg nagyjából háromszáz önkéntessel, negyven koordinátorral számolunk. Budapest tizennégy kerületében vagyunk jelen, az országban egyébként elszórtan. Folyamatosan toborzunk. Jó lenne, ha a koordinátorok nem egyedül, hanem kettesével, hármasával dolgoznának, úgy könnyebb lenne osztozni a feladatokon, a vállalásokon, ráadásul mindenki másban ügyes. Az együttműködést, a kölcsönös támogatást, amit a világnak szeretnénk megmutatni, a szervezeten belül is fontos megtapasztalni. Az elmúlt időszak minket is próbára tett, kevesebben lettünk, és mindenki jobban befelé fordult, elszigetelődött, a családok, az önkéntesek egyaránt, sokan elfáradtak, és az idősebbek nehezen mennek vissza a családokhoz. Részben ezért is kell új kapukat nyitnunk, de azért is, mert ma máshogy lehet kapcsolódni a fiatal családokhoz, mint húsz évvel ezelőtt. Szeretnénk közösséget építeni, és szülőcsoportokon, közösségi programokon keresztül is megismertetni és elfogadtatni az alapítvány tevékenységét.
Sokat emlegetjük azt a régi bölcsességet, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell.
A családok körül megüresedett faluközösség helyét próbáljuk megteremteni, azt a tudást, tapasztalatot, támogatást átadni, amit hagyományosan a nagycsalád, a szomszédság, a közösség kínált a fiatal családoknak.
Ez az interjú a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
