A tehetség egyfajta deviancia: csodálatos és veszélyes lehetőség is

Kit tekinthetünk tehetséges gyermeknek? Melyek a tehetség kritériumai?

A tehetséget sokszor a képességgel azonosítják, ám sokkal inkább fejlődési potenciált, lehetőséget jelent. Olyan belső hajtóerő, amely már kisgyermekkorban arra ösztönzi az embert, hogy fejlődjön, többet akarjon elérni, változást idézzen elő maga körül. A tehetséges személy nem azt mérlegeli, hogy meg lehet-e valósítani valamit, hanem hogy hogyan. Másképp működik, mint a társai, önálló, öntörvényű, és a saját útját járja. Azt is véghezviszi, amire mások azt mondják, lehetetlen, mert ott van benne a belső hajtóerő. Ám tehetségesnek lenni nem is olyan egyszerű dolog, mint sokan gondolják, mert a tehetség egyfajta deviancia, amely rengeteg küszködéssel jár mind a gyermek, mind a szülők számára, és komoly lelkierőt igényel tőlük.

A tehetséggondozás fő feladata, hogy ezt a belső hajtóerőt segítse kibontakozni, és jó irányba terelje, ugyanis a tehetséges ember mindenképp fog valamit tenni, csak az a kérdés, hogy a társadalomért vagy ellene.

Ezek szerint nem igaz a mondás, hogy minden gyermek tehetséges valamiben?

Ha így volna, nem lenne értelme a tehetség szót használni. A populáció 20–25 százaléka rendelkezik valamilyen mértékben ezzel a személyiségjeggyel, belső hajtóerővel. A többi gyermeknek is vannak jó képességei, de attól még nem számítanak tehetségesnek. A család és a környezet feladata, hogy ha valamiben ez megmutatkozik, akkor abban támogassa a gyermeket. Ha nem, akkor ahhoz segítse hozzá, hogy megtalálja azt, amiben jó. Nem kell feltétlen tehetségutat kívánni a gyermeknek, mert az igencsak rögös és áldozatokkal teli, de lehetőséget kell nyújtani neki a saját útja megtalálásához.

Minek van nagyobb szerepe a tehetség kibontakozásában, a genetikai adottságnak vagy a környezeti hatásoknak?

Nem úgy születik a gyermek, hogy már tehetséges. Hanem azzal a lehetőséggel, belső hajtóerővel jön a világra, hogy azzá válhat a környezettel, világgal való interakciójának köszönhetően. Ezért óriási felelőssége van a szülőknek, pedagógusoknak abban, hogy olyan környezetet biztosítsanak a gyermek számára, amelyben ki tud bontakozni a tehetség. Fontos kiemelni, hogy a hátrányos helyzetű családokban ugyanannyi ilyen hajlamú gyermek születik, csak nekik kevesebb a lehetőségük a fejlődésre, mert nem kapják meg azokat az ingereket, amelyekre szükségük lenne.

Mi történik ezekkel a gyermekekkel, akikben ott van a belső hajtóerő, de nincs mellettük támogató környezet?

A belső hajtóerő olyan, mint egy természeti erő. Ha a környezet nem képes megerősíteni, táplálni, akkor óriási feszültség alakul ki a gyermekben, amely önpusztító tevékenységhez vagy antiszociális magatartáshoz vezethet. Jó példák erre a nagy maffiózók, akik a bennük lakozó hajtóerőt a társadalom javára is fordíthatták volna, ha kaptak volna hozzá gyermekkorban megfelelő támogatást. Épp ezért a tehetséggondozás nem úri huncutság, hanem a társadalom védelmét is szolgálja.

Az óvodák, iskolák, sőt az egész társadalom szomjazza a tehetségeseket, szeretnek velük kérkedni, ám mindazt, ami ezzel a devianciával járhat, sokan nehezen tolerálják, és gyakran problémásnak titulálják ezeket a gyerekeket.   

Ahogyan már említettem, a tehetséges gyermekek nem úgy működnek, mint a többiek. Jellemző rájuk az eltérő idegrendszeri fejlődés, amely hiperaktivitással, figyelemzavarral, tanulási vagy autizmus spektrumzavarral is párosulhat. Ám a tehetséges gyermekek is igen sokfélék.

Vannak az úgynevezett megtartó tehetségek, akik magukba szívják, fenntartják, illetve továbbfejlesztik azt a tudást, kultúrát, amelyet a más típusú tehetségek létrehoznak.

Nekik kevésbé vannak viselkedésbeli problémáik. Ők az iskolák, tehetséggondozó programok, tanulmányi versenyek nagyszerű alanyai. Velük ellentétben az alkotó tehetségek deviánsak, egészen másképp fejlődnek, és más utat járnak be, mint a többiek, ők a „furi” gyerekek. Sokszor nehéz kijönni velük és megérteni őket, állandó problémájuk van a beilleszkedéssel, mégis valami egészen újat, nagyszerűt képesek alkotni, amely alapjaiban változtatja meg a kultúrát, a világot. Belőlük bármi lehet attól függően, hogy mekkora és milyen támogatást kapnak tehetségük kibontakozásához. 

Van helyük ezeknek a gyermekeknek a normál oktatási rendszerben?

Manapság már alig van gyermek, akinek megfelelő a jelenlegi oktatás. Különösen a fiúk vannak nehéz helyzetben, akik kevésbé konformok, mint a lányok. Az a módszer, hogy átadjuk a tananyagot, majd számonkérjük a diákoktól, hogy megtanulták-e, nem működik. A mai gyerekeket rengeteg inger éri, ami zavarja az idegrendszerük fejlődését, ezért tapasztalatalapú tanulásra és minél több mozgásra lenne szükségük. Csinálniuk kell valamit, mert ha csak ülnek és hallgatnak, szétesik a figyelmük. Gyakori a tehetséggondozásban, hogy összeválogatnak hasonló képességű tehetséges gyermekeket, hogy szárnyaljanak, de lehet, hogy nem ez történik, inkább szétszedik egymást, mert eltérő a fejlődésük és a típusuk. Nem vagyok a kiválogatás híve, de támogatom a gazdagító programokat, amelyek keretében a tehetséges gyermekek, akik egyébként normál iskolába járnak, heti egy-két nap találkozhatnak: kiélhetik magukat a hasonlók között, és olyan dolgokkal foglalkozhatnak, amelyek érdeklik őket. Az ilyen „alkotó napok” alkalmával a tehetséges gyermek kevesebb feszültséget él meg, és az osztálya is fellélegezhet, tulajdonképpen mindenki nyer vele. Fontosnak tartom azt is, hogy minél több szabadidőt biztosítsunk nekik, hogy önmaguk lehessenek, és a saját módjukon fejlődhessenek.

Kép

Fotó: Gyarmathy Éva

Hogyan neveljük gyermekeinket, hogy a „furi” gyerekeket ne közösítsék ki az osztályból, hanem elfogadják különcségüket?

Értessük meg velük, hogy különbözőek vagyunk, van, aki ebben jó, van, aki abban. Ezért is előnyös, ha átlagos osztályba járnak a tehetségesek is, mert így mindenki megéli a természetes sokféleséget. Az iskolában minél több olyan csapatfeladatot kell végeztetni a gyermekekkel, amelyekben megtapasztalják a különbözőség előnyeit, és azt, hogy együtt lehetnek sikeresek. Ilyenkor jobban megismerik egymást, és megértik például, hogy miért jó, ha valaki lassabb, ugyanakkor pontos és precíz.

Milyen idős korban mutatkozik meg, hogy valaki tehetséges?

Már nagyon korán észre lehet venni, ha egy gyermek gyorsabban fejlődik, mint a többi. Ám annak ellenére, hogy valakinek a képességei gyorsabban fejlődnek, nem feltétlen akar többet elérni. Az ilyen gyermeknek viszonylag könnyű élete lesz, mert félgőzzel is érvényesülni tud. A másik típusú tehetséges gyermek mindig többet akar, és többet is tesz, le sem lehet állítani. Az ő szülei szoktak mentegetőzni, hogy nem én tanítottam meg kétévesen olvasni, nem én meséltem neki ilyen dolgokról, magától tette. Mivel ő sokban különbözik a többiektől, és nehezebben illeszkedik be, óriási odafigyelésre van szüksége.

Több lehetőséget kell felkínálni neki, és be kell vonni a felnőtt tevékenységekbe, hogy megtalálja, mi érdekli. Azt, hogy valaki kiemelkedő tehetség, nem kell vizsgálni, anélkül is látható.

Arra kell odafigyelni, vannak-e részképességbeli eltérései, amelyek akadályt jelenthetnek. Ha például egy óvodás gyerek már a szorzással foglalkozik, nem kell tesztelni, hogy elég okos-e, inkább azt kell megnézni, hogy rendben van-e a mozgása, nincs-e lemaradása más területen.

Tudatosítani kell a gyermekben, ha tehetséges?

Egy gyermeknek sem teszünk jót, ha ráakasztjuk a tehetség címkét. Nem kell túldicsérni, hogy milyen tehetséges, okos, ügyes, mert annak fordított hatása lehet. Az erőfeszítéseit ismerjük el, és pozitív megerősítést adjunk neki: „Ha odateszed magad, csodákra vagy képes! Érdemes időt szánnod rá, mert képes vagy rá!”, vagy „Annyi energia van benned, nézzük meg, mit érdemes vele kezdeni!” Rendkívül fontos, mit tükrözünk neki vissza: ha azt, hogy csodabogár, akkor annak fogja látni magát. Míg ha azt, hogy teljesen természetes, hogy más dolog foglalkoztatja, mint a többieket, és ő autonóm lény, aki képes arra, hogy fejlődjön, megváltoztasson dolgokat maga körül, akkor össze fogja tudni egyeztetni vágyait a világgal, és boldog ember lesz.