Utolsóként kapta meg a gyermekbénulást Magyarországon – „Nálam a »megszoksz vagy megszöksz«-ből az utóbbi nem jött szóba”

Miként tudsz ilyen elégedett lenni a helyzeteddel, és hitet sugározni a környezetedben? Mindig ilyen voltál?

Közel sem. Tízéves koromig nagyon sokszor lázadoztam a helyzetem miatt, csak nálam a „megszoksz vagy megszöksz”-ből az utóbbi nem jött szóba. Három ujjal nem nagyon vagy a magad ura, kiszolgáltatva fekszel, és próbálod jelezni, kommunikálni, hogy mire lenne szükséged. Majd vársz, vársz és vársz...

Hogyan kerültél ebbe a helyzetbe? Hiszen egészségesen születtél 1958. szeptember 13-án.

A Heine–Medin-kór, vagyis a járványos gyermekbénulás 1911-ről hullámokban már jelen volt Magyarországon, 1931-ben okozta az első nagy járványt. Sok megbetegedés történt 1954-ben is, bár ezt a politika sokáig igyekezett eltussolni. A legerőteljesebb hullám 1957-ben söpört végig, ami után már beindultak az oltások, de 1959-ben még egy hullám elért minket. A legnagyobb veszélyt az olyan kisgyerekekre jelentette, mint én is voltam. Szüleimnek is azt mondták az orvosok, hogy vállaljanak másik gyereket, mert én nem biztos, hogy megélem a holnapot. Az akkor használatos oltószert Jonas Salk fejlesztette ki, és Magyarországon sokáig nem lehetett beszerezni, emellett rémhírterjesztés miatt sokan féltek beoltatni a gyereküket, illetve ez a vakcina tényleg csak 70 százalékban nyújtott védettséget, azt is csak rövid ideig.

Én megkaptam az oltást, sajnos mégis beteg lettem.

Utánam már a Sabin-cseppet kapták, kapják többszöri ismétléssel, és azóta nincsenek ilyen megbetegedések.

Kép

Jobbra: Iván még egészséges négy hónapos babaként; balra lent: gyerekként édesapjával és nagymamájával
- A fotók Szánti Iván tulajdonai

Vagyis te vagy az utolsó, aki elkapta ezt a betegséget. Hogyan fogadtad el mindezt?

Kiskoromban nehezen, de mint mondtam, nem volt más lehetőségem. Ehhez jött még, hogy a szüleim a húgommal kimentek Amerikába szerencsét próbálni. Én pedig itt maradtam, sokáig reménykedve, hogy visszajönnek. A nagyapámék néha meglátogattak, de elég magányos voltam. Szerencsére volt egy szerzetes nővér, aki több plébánián is buzdított fiatalokat, hogy jöjjenek fel a Baba utcai intézménybe, ahol én is tartózkodtam a Heine–Medin kóros légzésbénultak között, akiket nem nagyon látogattak. Nekik köszönhetően nagyon sok barátom lett, és bár reformátusnak kereszteltek, általuk tértem meg, és lettem katolikus. Persze voltak, akik csak ideig-óráig jártak hozzánk, és elvesztésük, elmaradásuk fájt, de mindig jöttek újak. Rendszeresen járt hozzánk egy fiatal lány is, aki a hitről, a Bibliáról beszélt többünknek. Ő bátorított, hogy érettségi után menjek teológiára. A hitem sokat segített a veszteségek feldolgozásában.

Emlékszem, amikor megismertelek, és még többen voltatok a Baba utcában, olyan szép karácsonyi műsort tartottatok nekünk, ami sokszor megadta nekem a karácsonyi alaphangulatot.

Igen, én is szerettem. Sajnos sokan elmentek, meghaltak azóta. De aztán kezdtetek visszajárni a gyerekeitekkel pásztorjátékozni, énekelni. Mostanra már csak hárman vagyunk. Sajnos néhány éve elég hirtelen kiköltöztettek minket ide, a Korányiba (Országos Korányi Pulmonológiai Intézet – a szerk.), ami ugyan felújított épület, és szép erdős területen van, de mindentől távol. A kék buszokra az én nyújtott elektromos székemmel nem férek fel, mert bár alacsony padlójúak, túl szűk a mozgássérülteknek kijelölt hely. A Volánbusz pedig nem vesz fel, mondván, veszélyes, pedig már mindent megmozgattam. Az elektromos kocsimmal ezen az egyszer egysávos úton pedig még a rendőr is megbüntethet, ha feltartom a forgalmat, a kátyúkról és a büdösről nem is beszélve.

Az isteni Gondviselés azonban most is velem van: egy kedves baráti családtól kaptam kölcsön egy kerekesszéket is szállítani tudó kisbuszt. Csak sofőrt kell hozzá találnom, és bárhová eljutok.

Hová jutottál el mostanában?

Szilvásváradra, Nyíregyházára, Kerekire, Pátyra vasárnapi misékre, de Pesten belül is sokfelé jártam, járok.

Kép

A szerző nővérével és  Ivánnal a Baba utcában, nem sokkal megismerkedésük után; jobbra: a szerző gyerekei Ivánnal
- A fotók Fogarasiné Pusztai Virág tulajdonai

Szeptemberben voltál 64 éves. A kerekesszékes közlekedés és életmód milyen változásait élted meg a több mint fél évszázad alatt?

Ahhoz, hogy egyáltalán el tudjam hagyni a Baba utcát, meg kellett tanulnom a „békalégzést”, vagyis nyelni a levegőt. Az első elektromos székemet 24 évesen kaptam, a maximális sebessége 6 kilométer per óra volt. Addig csak barátokkal tudtam kimozdulni, és bizony néha elég izzasztó volt nekik az emelkedőkön feltolni. A Baba utcai ház a szívemhez nőtt. A neve Járitz-villa, modern, Bauhaus stílusban épült még a második világháború alatt, de 1950-ben államosították, és a Szent János Kórház Légzésrehabilitációs Osztályaként működött. Nagyon szerettem ott lakni, sok minden közel volt, önállóan is nekiindulhattam bevásárolni.

Hogyan intézted a bevásárlást?

Fejben átgondoltam, mit szeretnék venni, majd kitaláltam, hogy ezt melyik boltban tudom megtenni, és nekiindultam. Volt egy éles hangú dudám, amivel, ha elfoglalták a járdát, helyet kértem magamnak.

Igen, emlékszem, elég erős hangja volt. A boltba is ezzel kértél bebocsátást?

Nem, ott inkább megkértem egy járókelőt, hogy szóljon be.

Mert nem tudtál bejutni?

A nagyobb plázákba bejutottam, de az utcán levő kisboltokban sokszor van/volt lépcső, és ott szólni kellett. Ez nem okozott nekem gondot. Kérni a helyzetemből adódóan nagyon megtanultam, és általában szívesen segítettek. Aztán amikor a kért dolgokat kihozták, elmondtam, hol a pénz, és ők kivették az árát.

Ez elég bizalmi helyzet. Volt, hogy átvertek?

Sajnos igen.

Volt, hogy visszaéltek a helyzetemmel, és nem is ott vettem észre, hanem otthon, amikor már reklamálni sem tudtam visszamenni. De nem ez volt a jellemző.

Általában segítőkészek voltak az emberek.

Te hogyan élted meg az átverős helyzeteket?

Először haraggal, de aztán a hitem mindig hozzásegített a megbocsátáshoz.

Kép

Iván egy vastüdős barátjával és 50 évesen
- A fotók Szánti Iván tulajdonai

Milyen hobbijaid vagy feltöltődési lehetőségeid voltak?

A Baba utcában volt régen egy beteghordó bácsi, aki jól sakkozott. Már régen szerettem volna megtanulni sakkozni, ő pedig a szabadidejében szívesen foglalkozott velem. A hasamon játszottunk, és mindig mondtam, hogy mit lépjen helyettem. Később már számítógépen egyedül is tudtam gyakorolni. Így esett, hogy idővel versenyekre is elkezdtem járni.

Igen, sakkversenyekre néha mi is vittünk téged. Még mit szeretsz csinálni?

Utazni. Persze ez szervezést igényelt a részemről. Meg a segítőknek is én fizettem az útját, de nekem megérte. Már a ’70-es évektől utaztam: az első utam Ausztriába vitt, de jártam Medjugorjében, Csíksomlyón, Taizében, a Benelux-államokban, Németországban, Lengyelországban, Olaszországban. Ott, a dobozban találsz néhány képet is.

Bár nagyon nehéz életed volt, a hited segítségével mégis elégedett ember benyomását kelted, aki reményt tud adni másnak is. Boldog vagy?

Igen, boldog vagyok. Isten szemében minden emberi élet értékes, minden ember számít. Emlékszem, a megismerkedésünk kezdetén is beszélgettünk róla, hogy lehet, én kevesebb talentumot kaptam Istentől, de azt igyekeztem jól kamatoztatni, és másokkal is megosztani.

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-képzésének hallgatója.