Mert megérdemled! – Az áldozathibáztatás anatómiája
Tavaly novemberben Debrecenben egy kisgyermekes anya partidrog áldozata lett. Erre a történetre sokan felkapják a fejüket: „Miért ment olyan helyre, ahol kétes alakok drogot adhatnak neki? Miért nem a gyerekével törődött, ahelyett, hogy bulizni ment? Biztosan azért került a drog az italába, mert nem figyelt eléggé.” Katona Katalin szexuálpszichológus segítségével tárjuk fel az áldozathibáztatás okait, és csak remélhetjük, hogy viselkedésünk tudatosításával segíthetünk elejét venni a hibás gondolatok és mondatok megfogalmazódásának, amelyek az ítélkező felek számára pajzsként, az áldozatok számára viszont fegyverként működnek.
„Nagyon feszített időszak állt a hátunk mögött – kezdi Erika, a harmincas anyuka, aki egy négyéves kisfiút nevel a férjével Debrecenben. – Megengedtünk magunknak egy lazább estét. Egy debreceni bárba ültünk be egy pohár fehérborra, a fiunkat addig a nagyihoz vittük. Csocsóztunk, és odajött hozzánk egy fiatal férfi – nevezzük Árpinak –, akinek az édesanyja a családi vállalkozásunk alkalmazásában áll. Csatlakozott hozzánk, beszélgettünk, és kérdezte, hogy innék-e még valamit? Mivel szinte egyáltalán nem szoktam alkoholt fogyasztani, kedvesen visszautasítottam az ajánlatát. Majd egy barátnőm lépett oda hozzánk, és amíg a férjemmel vele beszélgettünk, Árpi hozott még egy italt nekem. Amikor visszafordultunk az asztal felé, rögtön mondtam, hogy ezt az újabb adag bort már nem fogom meginni, mert az előző pohár még félig volt. Miután azt megittam, úgy gondoltam, így biztosan nem lehet baj.
Lett baj
Ennyire emlékszem az estéből. A többit a férjem mesélte: egyik percről a másikra indokolatlanul jó kedvem lett, mindenen hangosan nevettem. Furcsállta a hirtelen hangulatváltozásomat, de eleinte saját magának is azzal magyarázta a viselkedésemet, hogy végül is ezért jöttünk, hogy jó kedvem legyen. 15 perc múlva szóltam, hogy rosszul érzem magam, szeretnék szabad levegőre menni. Várakoztunk néhány percet a bár előtt, de még pocsékabbul éreztem magam. Gábor leültetett egy padra, akkor már hánytam. A férjem nem értette, mitől lettem ennyire rosszul.
Amikor tárcsázta a mentő számát, a padon ülve elájultam, és az arccsontom a betonjárdának ütődött. A férjem minden lehetséges módszerrel próbált felébreszteni, sikertelenül.
Halálra rémült, de stabil oldalfekvésbe helyezett. A mentősök a vizsgálat után közölték vele, hogy a felesége nem az alkohol miatt került ebbe az állapotba, ez drog hatása, azonban nem végeztek vérvizsgálatot. Hogy miért nem kérte Gábor a vizsgálatot? Mert sokkhatás alatt állt az eszméletlen felesége mellett. Azt mondták, stabil az állapotom, ha Gábor tud rám figyelni éjszaka, hogy ne hányjak fekve, hazavisz a mentőautó. A szüleim és a férjem egész éjszaka mellettem voltak, és figyelték, hogy lélegzem-e.
A másnap
Reggel meglepődtem, hogy nem az otthonunkban, hanem a szüleimnél ébredek. Nem fájt a fejem, de a tükörbe nézve ledöbbentem, hogy egy hatalmas, véraláfutásos kék folt van az arcomon. Miért pont velem történt ez? Úgy érzem, valamiféle erőszaknak estem áldozatul, hiszen akaratomon kívül kerültem drog hatása alá, és gyakorlatilag öntudatlan állapotban töltöttem egy estét az életemből – mondja Erika, miközben a könnyeivel és a szégyennel küzd, amit érez. – Árpi unokatestvére, aki a szomszédunkban lakik, nevetve kérdezte, hogy ki kellett-e mosni a gyomromat, mert Árpi elmondása szerint annyit ittam előző este. Ezt sok ismerősének elmesélte, akik kifejezték sajnálatukat a szüleimnek, hogy hová jutottam. Nem mertem utcára menni, amíg el nem múlt a hatalmas folt a szemem alól. Úgy éreztem, a saját arcom gúnyolódik rajtam, és üvölti a szégyenemet az embereknek.”
A bántalmazás normalizálása
Sajnos gyakran hamarabb hisznek egy abuzív szülőnek, mint egy bántalmazott gyermeknek – mondván, a felnőtt jobban tudja, mit beszél –, egy bántalmazó férjnek, mint egy szubmisszív feleségnek – hiszen „senki nem nézi ki a Bélából”, hogy olyat csinál.
„Kezdjük az elején: mi vezethet odáig, hogy valaki feljogosítva érzi magát arra, hogy másokat bántson? Jelenlegi társadalmunkban sajnos gyakran találkozunk a bántalmazás normalizálásával.
Hajlamosak vagyunk felmenteni az erőszakos szomszédot, hogy csak indulatkezelési problémája van, miközben halljuk, hogy csattan a pofon a gyerek arcán.
Az, hogy az egyre terjedő pszichológiai ismeretek segítségével sokszor már tisztában vagyunk vele, hogy minden viselkedési problémának van eredője, ez még nem mentesíti az elkövetőt” – magyarázza a pszichológus.
Kinek a hibája?
„A kísérletet, amely rendkívül hatásosan mutatja be az áldozatválasztás mechanizmusát, egy börtönben végezték el – avat be Katona Katalin. – Olyan férfiaknak mutattak képeket és videókat, akiket szexuális erőszakért ítéltek el. Ki kellett választaniuk, hogy kit támadnának meg. Érdekes módon nem azokat a nőket választották ki, akik hivalkodóan, kihívóan voltak felöltözve, hanem azokat, akiknek a ruházatuk, a testtartásuk, a mimikájuk azt sugallta, hogy sérülékenyek, alárendelődők, kiszolgáltatottak. A metakommunikáció tökéletesen tükrözi a mentális állapotot, amelyet tudat alatt mindannyian egyértelműen felismerünk, és ezt a képességet az erőszaktevők is birtokolják. Volt egy kiállítás, amely a világ több országában is turnézott, ezen olyan nők ruháit állították ki, akik erőszak áldozatai lettek az utcán, a családban vagy akárhol. Pontosan ugyanolyan szetteket mutattak be, amelyet az áldozatok az elkövetés idején viseltek. Erre azért volt szükség, hogy megmutassák az embereknek, hogy milyenek a valódi áldozatok.
Ezek nem szegecses bőrszerkók és rövid szoknyák voltak, hanem pizsama, melegítő, egyszerű póló, teljesen hétköznapi, otthon viselt ruhák.
Ez is mutatja, hogy az erőszakolások nagy része otthon történik, vagy olyan személyek esnek áldozatul, akik – az elkövető szempontjából – valószínűsíthetően a legkisebb ellenállást fogják kifejteni. És az nem azért lesz, mert ők szeretnének belemenni abba a helyzetbe, mert kihívóan viselkednek, vagy kiprovokálják. Hanem mert látszik rajtuk, hogy nem tudnak majd védekezni, lebénulnak a helyzetben.
Sajnos általános és hibás vélekedés az, hogy minden esetben két bűnös van: az elkövető és az áldozat. Nem győzzük elégszer elmondani, hogy az erőszak, az abúzus egyetlen ember felelőssége: csak az elkövetőé. Nem kell a múltba, a szülőkre, a nehéz életre mutogatni, ha az elkövetőkről beszélünk, és ezzel párhuzamosan az áldozat felelősségét vizsgálni, mert az biztos, hogy neki nincs döntési lehetősége a helyzetben. Az egyetlen, aki dönt, az az elkövető” – hangsúlyozza a pszichológus. A szakértő arra is rámutat, hogy az emberekben felvetődő áldozathibáztató tévhitek alapvetően két okra vezethetők vissza: az első az igazságos világba vetett hit. Ez azt jelenti, hogy a jó emberekkel jó dolgok, a rossz emberekkel rossz dolgok történnek. Sajnálatos módon, ha elhinnénk, hogy ez hamis állítás, úgy összeomlana a saját hitrendszerünk, amely védelmez bennünket.
Hiszen mi is jó emberek vagyunk, ezek szerint velünk is történhetnének rossz dolgok? Na ne!
Ha Erika italába drogot tettek, akkor biztosan csinált valamit, ami okot adott erre. Ezzel tartjuk magunkat egy optimista illúzióban, amelyben elhisszük, hogy nekünk nem eshet bántódásunk. Könnyebb olyan dolgokat mondani, hogy: utolérte őt a sorsa, beteljesült a karmája, mint a saját kiszolgáltatottságunkkal találkozni. A másik a kontroll fogalma. Szeretjük azt gondolni, hogy az életünk az ellenőrzésünk alatt zajlik, és csak olyan dolgok történhetnek meg velünk, amelyeket mi megengedünk, elősegítünk, vagy egyenesen akarunk. Tehát ha az áldozatot az előző hiedelem mentén jó embernek tartjuk, másként kell megóvnunk az igazságos világba vetett hitünket, keresünk valami hihető okot a történtekre: úgy volt öltözve, úgy viselkedett, vagy igazából akarta. Ezekkel a saját lelki egyensúlyunkat igyekszünk visszaállítani.
Feloldozás
„Mit vétettünk, hogy a fiamnak és a családomnak így, összetört arccal és lélekkel kell látniuk? Azon kapom magam, hogy próbálok újra és újra visszaemlékezni, megpróbálom kitalálni, hogyan kerülhettem volna el ezt a helyzetet. Félek társaságba menni, ostobának, kijátszhatónak, átverhetőnek érzem magam, és nagyon nehezen tudok koncentrálni a napi teendőimre” – meséli szomorúan Erika.
„Amíg nyomozóként dolgoztam, tapasztaltam, hogy az áldozatokban nagyon erős bűntudat munkál – nyugtázza Katona Katalin. – Nehezen beszélnek, és ha megszólalnak, azt kutatják, mit rontottak el, hol hibáztak, hogy ilyen helyzetbe kerültek.
Tudják, hogy olyan dolog történt velük, ami fölött nem volt befolyásuk, és a társadalom ítélkezik felettük. Szorongás, szomorúság és pánik uralkodik el az életükön.
Ez az eset alapjaiban rendítette meg Erika emberekbe vetett bizalmát. A feldolgozás folyamatában az a legfontosabb, hogy tudatosítsuk az áldozatokban, hogy nem hibáztatjuk őket. Ne kérdőjelezzük meg, amit elmesélnek, ha már eljutottak arra a szintre, hogy beszélni tudnak róla. A traumák feldolgozása ugyanis eltér a hétköznapi események agyi feldolgozásától. A traumatikus események sok elemét meghatározatlan időre a tudattalanba zárjuk, mert túl fájdalmas lenne egészében szembenézni a történtekkel.
Ezért sokszor csak a hangok, szagok, érzések, az elzárt régiókból felszínre kerülő emlékdarabok kísértik az áldozatokat. Hogy eljussanak addig, hogy az esemény minél több részletét tudatos szintre hozzák, ahhoz rengeteg énerőre van szükség. Az emberek pedig azt kérdezik: miért most jött elő ezzel? Ha évekkel ezelőtt történt, akkor kellett volna szólni! Most biztosan valami érdeke fűződik hozzá, hogy a régi sérelmekkel előhozakodjon. Az ilyen áldozathibáztató mondatokkal csak azt érjük el, hogy a sértett még jobban bezárkózzon, rosszul érezze magát.
És vigyázzunk, mert minden egyes ilyen mondattal megerősítjük az elkövetőben azt a tévhitet, hogy nem is olyan nagy baj, amit elkövetett, hiszen a társadalom tagjai az áldozatot kérdőjelezik meg, nem őt!
Ha a jövőben ilyesmivel találkozunk, már tisztában leszünk a lelki és neurológiai hátterével, ezért bátran világosítsuk fel a többieket, hogy az ilyen minősítő mondatok miként hatnak az elkövetői és az áldozati oldalra. Az áldozatoknak a feldolgozás folyamatában rengeteget segíthet a támogató családi és baráti háttér, a szakemberek és a sorstárs támogató csoportok, az áldozatsegítő központok” – mondja a pszichológus.
Ebben az esetben nem sikerült bizonyítani, hogy Árpi volt az elkövető, de az elmúlt hónapokban két debreceni szabadidős közterületről is kitiltották vélhetően tudatmódostó szerek terjesztése miatt, és eljárás indult ellene.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>