Börtön elől a francia idegenlégióba és vissza – a magyar Ludovic Maquet története

Ha tízes skálán kellene elhelyezni, mennyire hasonlított a légió valósága Rejtő Jenő regényeihez és a fejedben élő képhez, hány pontot adnál?

Nem könnyű, talán egy gyenge ötöst.

Az nem olyan rossz.

Hát, az első időszakban lehet inkább kettes vagy hármas. Utána sem a körülmények változtak, inkább csak az elvárásaim. Az hittem, kimegyek, pár hónap kiképzés után meg én leszek a Rambo. (nevet) Dzsungel vagy sivatag, jöhet minden, esővizet iszok, kukacokat eszem, gallyakból házat építek. Ehhez képest, amikor megérkeztem a kiképzőezredhez 1995 januárjában, óriási csalódás volt, mennyire rendezett minden. Gyönyörű pázsit, makulátlan épületek, még a kövek is fehérre festve.

Mi a baj ezzel?

Nem értettem, hogy lesz ilyen körülmények között kemény katona belőlem. Pár évvel korábban sorkatonaként két évet lehúztam a csehszlovák hadseregben a határőrségnél, 1987 és ’89 között őriztük a vasfüggönyt. Állandó riadókészültségben éltünk, ha kellett, pizsamában rohantunk ki a riasztáshoz, itt meg az ember köveket festeget, meg élre vasalt egyenruhában csikkeket gyűjt a kaszárnya körül. Eleinte nagyon furcsa volt. Utólag értettem meg, ennek is oka van.

Le kell kötni a légióst, különben hülyeségeket csinál. Ha ehhez az kell, hogy körömollóval nyírja a pázsitot, hát legyen.

Ezzel együtt a négyhónapos alapkiképzés alatt összkomfortos körülmények között éltünk. A legnagyobb bajom a francia konyha volt.

Nem bírod a hollandi mártást?

Nehezen viseltem, hogy nincs normális reggeli. Tojásrántotta, kolbász meg szalonna helyett croissant-t meg vajat, dzsemet ettünk. Egy haszna volt, szaladtak le rólam a kilók.

Mikor kezdted úgy érezni, végre azt kapod, amiért jelentkeztél a légióba?

Az első misszió idején. Nem nagyképűsködni akarok, nem arról van szó, hogy ne lett volna kemény a kiképzés, de mindig sportos gyerek voltam, huszonévesen nem okozott gondot felvenni a tempót. A mentális része már keményebb volt. Minden kiképzés alapja, hogy meg kell törni az egyén akaratát, csak így lehet kemény katona belőle. Annak, akinek a kiképzés fizikai része még plusz gondot okoz a mentális kihívások mellé, sokkal nehezebb volt a dolga. Ezzel együtt nem nagyon dobják ki az embert, legfeljebb a négyhónapos alapkiképzés végén nem írod alá a szerződést. Első körben öt évre szól. Ez nem azt jelenti, hogy az alapkiképzés után másnap visznek is harcolni, manapság simán elképzelhető, hogy öt évig a lőtéren kívül még csak puskaport sem szagol az ember. A kilencvenes évek közepén ez még nem így volt.

Az alapkiképzés után pár héttel, 1995 októberében minket Jugoszláviába vezényeltek. Fontos a dátum! Mentünk a sűrűjébe, Mostarba.

Nagyon kellemetlen volt. Jött az ősz, fűtetlen sátrakban aludtunk a Neretva mellett, nappal homokzsákokat töltöttünk, este meg, ha nem kellett járőrözni, iszogattunk a kantinban. A szerbekkel meglepően jól ki lehetett jönni, a bosnyákokkal nehezebb volt.

Kép

Lajos egy ex-jugoszláviai mesterlövész gyakorlaton 1999-ben – Fotó: Makky Lajos

Ezt követően jött Elefántcsontpart, Dzsibuti, Gabon, Új-Kaledónia. Az átlagember a térképen sem találja meg mindegyiket.

Ezek az élmények örökre velem maradnak. Volt, ahol fegyveres konfliktusba csöppentünk, máshol csak katonai jelenlétet biztosítottunk. A kettő nagyon nem ugyanaz. Az utóbbinál szinte olyan, mintha az ezred laktanyájában élnénk, csak nem Franciaországban, hanem valahol Gabonban mondjuk. Délelőtt sport és kiképzés, délután egy kis szieszta, aztán megint sport. Este ki lehet menni a városba, egészen addig, míg ki nem tör a balhé. Sajnos előbb-utóbb kitör. (nevet) Ez Új-Kaledóniában volt tipikus egyébként, nagydarab polinéz srácok nem egyszer szerették volna megmutatni, ki az úr a szigetükön. A fegyveres konfliktus már nem ilyen. Ott homokzsákokból épült bunkerben vagy páncélautók tetején alszol, állandó készültségben. Egy előnye van: a katonai formaságok már nem olyan fontosak. Senkit nem érdekel, milyen az egyenruhád, előírásszerűen tisztelegsz-e. Az egy jóval szabadabb élet. Meg persze jóval veszélyesebb is…

Nem csinálsz belőle titkot, mint Rejtő regényhősei, te is a börtön helyett választottad az idegenlégiót.

Nincs miért titkolnom. A ’90-es évek elején Dunaszerdahely a szlovákiai szervezett bűnözés egyik központja volt. Volt egy szállítmányozó cégem, mit szépítsem, belekeveredtem egy csalási kísérletbe.

A tárgyalások során szabadlábon védekezhettem, de jöttek a telefonok édesanyámékhoz, hogy ha sokat beszélek a bíróságon, megjárhatom.

Aki ismeri a dunaszerdahelyi maffiavilágot, pontosan tudja, ez nem üres fenyegetés volt akkoriban. Már akkor fontolgattam, ha megúszom a börtönt, ha nem, egy időre lelépek. 1993-ban aztán négy évet kaptam.

Hogyan lett a lelépésből idegenlégió?

Kamaszfejjel sokat olvastam róla, de azt sem tudtam, létezik-e egyáltalán, vagy ez csak valami kamu. Ne feledjük, bőven az internet előtt vagyunk, nem volt hol utánanézni. Aztán az előzetesben volt egy szlovák srác, akiről kiderült, lehúzott pár évet a légióban. Olyan respektje volt, hogy ha csak csúnyán nézett, a többi fogvatartott rögtön csendben maradt. Mondtam magamban, ez komoly ember lehet! (nevet) Végül száz nap után szabadultam, sokáig úgy volt, megúszom a börtönt. Az ügyvéd folyton hitegetett, már csak egy kis idő, meg még egy kis pénz, és rendben leszünk. Aztán amikor kiderült, hogy nem leszünk, akkor egy munkaajánlat után kimentem Németországba. Nem voltam körözés alatt, így simán átengedtek a határon. Végül kaptam négy év letöltendőt, de én akkor már nem voltam Szlovákiában. Magyarországra jöttem, édesanyámék is ideutaztak, elköszöntem a családtól, majd a francia nagykövetségen kaptam egy papirost rajta a légió toborzóirodájának címével.

Nem néztek rád furcsán a konzulátuson?

Dehogy! Azokban az években szerintem naponta jöttek fiatal gyerekek olyan fejjel, mint én. (nevet) Alig beszéltem valamit franciául, mondtam a posztoló francia rendőrnek, hogy „légió, légió”, elmosolyodott, és a kezembe adott egy cetlit, rajta egy címmel.

Sok hasonló fiatallal találkoztál?

Rengeteg magyar volt, a mi századunkban kábé minden tizedik srác.

Volt köztük egy-két rovott múltú, mint én, de nagy részük teljesen hétköznapi srác volt. Nekik volt nehezebb. A kilencvenes években sok magyar jött, majd lépett le. Járta egy vicc a légióban: „Hogyan köszön egymásnak két magyar?” „Szia, te mikor szöksz meg?!” Ez azért sokat elárul.

Kép

Új-Kaledóniában, vitorlaszerkesztés közben, egy 2007-es fotón – Forrás: Makky Lajos

A történet elejéről most ugorjunk a végére! 19 évet húztál le a légióban, 2013-tól 2019-ig civilként éltél, majd jött a börtön. Megint.

A sztorihoz hozzá kell tenni, hogy én az idegenlégióban megkaptam a francia állampolgárságot, volt francia nevem, francia útlevelem, tudtam mozogni. Utazgattam elég sokat, kirándulni jártunk a nejemmel, úgy, hogy közben 2011 óta, tehát még szolgáló légiósként érvényes schengeni elfogatóparancs volt ellenem. Akkorra jutott eszébe a szlovák államnak, 18 év után, hogy nekem azt a négy évet csak le kellene töltenem. Amikor 2019-ben lekapcsoltak, Magyarországon éltünk, Budapestről tartottunk a munkahelyemre, Görögországba. A macedón–görög határon egyszer csak félreállították a kocsit. Akkor már tudtam, ennyi volt, amúgy is tisztában voltam vele, csak idő kérdése, hogy elcsípjenek. Nem mondom, hogy vártam, de készültem rá.

Hogy jutunk el a görög–macedón határtól odáig, hogy mi most egy szép családi ház nappalijában beszélgetünk az életedről, itt van előttünk egy általad írt könyv, és szabad emberként élheted az életed?

Döcögősen! (nevet) Fél évig voltam különböző görög börtönökben, mire kiadtak Szlovákiának.

Képzeljünk el egy balkáni börtönt, és a fejünkben megjelenő képet szorozzuk meg tízzel! Elképesztő körülmények között éltünk, főleg afrikai és közel-keleti illegális bevándorlókkal, illetve rengeteg csótánnyal.

Egy szerencsém volt, hogy mindenkivel tudtam beszélgetni, kivel franciául, kivel angolul, a szlovák nyelvtudásom miatt kicsit oroszul is pötyögtem. 27 év után tértem vissza Szlovákiába, igaz, nem önszántamból, hanem három rendőr társaságában. Egy pozsonyi börtönben kezdtem meg a büntetésem, ahonnan aztán tavaly nyáron jó magaviselet miatt szabadultam. Időközben az egy év felfüggesztettem is letelt.

Hiányzik a légió?

Jó kérdés. Őszintén szólva csalódtam az idegenlégióban. Nem a 19 év alatt, amit ott lehúztam. Utána. Engem francia állampolgárként zártak börtönbe Szlovákiában, azt vártam volna, hogy a légió utánam nyúl. Közbenjár értem. Ehhez képest, amikor a francia konzulátusról eljöttek utánam a pozsonyi börtönbe, mert kértem, hogy hozzanak már valami olvasnivalót, behoztak pár darab 4–5 éves francia magazint. Mit mondjak erre?!

Kép

Djiboutiban, egy Sniper-tanfolyamon – Fotó: Makky Lajos

Így utólag ezek szerint nem is olyan nagy baj, hogy akkor lekapcsoltak a görög–macedón határon?

Azt hiszem, nem. Nem lehetett volna örökké úgy élni, hogy a visszapillantó tükröt nézem. Hidd el, nem volt könnyű együtt élni ezzel, tiszta paranoiás lettem, ha sokáig jött utánam egy autó, inkább mentem még egy kört a legközelebbi körforgalomban. Talán, ha elmegyek Európából, de ugye itt a család...

Bármilyen furcsán hangzik, jókor jött az elfogásom. Addigra megvolt a francia nyugdíjam, nem volt már banki hitelem, ennek így kellett történnie.

Minden egyes útlevélellenőrzésnél megkönnyebbülést éreztem, megint megúsztam, de amikor elkaptak, úgy voltam vele, na, jó, ezen is túl vagyunk! Lássuk, mi következik!

Például írsz egy könyvet.

Például! (nevet) Annyi hazugságot, féligazságot és csúsztatást olvastam és láttam a légióról az elmúlt lassan harminc évben, úgy éreztem, muszáj elmondanom a valóságot. Erről szól ez a könyv. A valóságról.