„Ott ült velem szemben a történelem” – A kolozsvári Csibi László a kisebbségi magyarokról készít dokumentumfilmeket
A székelyudvarhelyi születésű Csibi László nem készült filmes pályára, sokáig a helyi színházban dolgozott, először mint díszítő, majd kellékes, hangosító és világosító. 31 évesen kezdte el a Babeş-Bolyai Tudományegyetem filmes képzését. A nagyvárosi lét és a filmrendezés teljesen magával ragadta. Ma már öt dokumentumfilmmel, számos szakmai díjjal és legújabban saját kötettel is büszkélkedhet. A BBTE Magyar Film és Média Intézet vezetőjeként, valamint a Kolozsvár Filmműhely alapítójaként fiatalokat tanít a filmezés fortélyaira.
A filmes szakma előtt a színházi világban mozogtál. Hogyan kerültél a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz?
Tulajdonképpen a szomszédomnak köszönhetem, akit így is hívtunk, hogy Szomszéd. A kilencvenes évek közepén ő segített az akkoriban még befogadó intézetként működő udvarhelyi Művelődési Ház egyetlen technikusának előkészülni egy-egy előadásra. Sokszor unt egyedül menni a kultúrházig, és egyszer megkérdezte, hogy nem tartanék-e vele. 16 éves lehettem, és nagyon élveztem, hogy ott lehetek a színpad közelében, beláthatok a kulisszák mögé. Egy idő után a kultúrházban mindenki tudta, hogy ki az a Csibi gyerek, sőt, az épület 1997-es felújítási munkálataiban már komolyan foglalkoztattak. 1998-ban elmentem kötelező sorkatonai szolgálatra, ez idő alatt jött létre a Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhely Táncműhely, ide toboroztak technikusokat. Miután leszereltem, halottak napján, világításkor a temetőben castingoltak le, és másnap már mehettem is a színházba dolgozni. Először díszítő voltam, utána kellékes, majd hangosító, az évek során tehát végigjártam a szamárlétrát.
Hogy jött képbe a filmezés?
Ezt egy szerencsés találkozás szülte. András Lórántnak, aki 2009-ben az Udvarhely Táncműhelynél rendezett egy előadást, egyszer poénból készítettem egy videót az egyik próbára. Ez annyira megtetszett neki, hogy beletette az előadásba, utána pedig jött a különféle kérésekkel, hogy tudnék-e ilyen és olyan felvételt készíteni neki. Még ha nem is tudtam, mondtam, hogy megpróbálom. A végén alkotótárs lettem, és az Argentina Express című táncszínházi előadásunk tele volt vetítésekkel.
Lóri kibillentett abból a kisvárosi kényelemből, amelybe bele voltam süppedve. A székely makacsságommal és konokságommal bizonyítani akartam neki, hogy tovább merek innen lépni.
Így jött a gondolat, hogy elmegyek Kolozsvárra elvégezni egy filmes képzést.
31 éves voltál, amikor felvételiztél a Babeş-Bolyai Tudományegyetem filmszakjára. A színházi munkáid, illetve az életkorod mennyit segített abban, hogy megtaláld a helyed a filmes közegben?
Valahol hasznomra vált, hogy tíz évet a színpad szélén üldögéltem, és betekintést nyertem sokféle műhelymunkába. Az életkorom is előnyt adott, hiszen minél tapasztaltabb vagy, annál könnyebben tudsz az élet dolgairól filmes nyelven fogalmazni. 31 évesen nagyobb élettapasztalattal választottam ezt a hivatást, és úgy érzem, hogy a generációs különbségek ellenére jól be tudtam illeszkedni a fiatal egyetemi csapatba. Elvégeztem az alap- és mesterképzést, utána a doktorit, és evidenssé vált, hogy nem fogok visszaköltözni Udvarhelyre. A záróvizsgám A kastély árnyékában című dokumentumfilm volt, amelyben a falubelieket megszólaltatva próbáltam a bonchidai kastély elmúlt 100 évét, illetve a Bánffyak történetét rekonstruálni. Ennek kedvező visszhangja volt Romániában és Magyarországon is, a film sikere további ajtókat nyitott nekem.
Mielőtt elmerültél volna a dokumentumfilm-készítésben, televízióknál dolgoztál.
Igen, külsősként dolgoztam a közszolgálati tévé kolozsvári stúdiójának és a Digi24-nek is. Előbbinél nagy előny volt, hogy ismertem a színházi társulatokat, hiszen ezzel összefüggésben volt a munkám is: másfél évig az azóta megszűnt Pulzus című műsornak készítettem főképp erdélyi magyar társulatok színházi és táncelőadásairól képes beszámolókat, riportokat. Később a Digi24-nél hat évet dolgoztam, itt vágó voltam. És mivel a meleg vágószobából nem kellett futkorásznom bilincsbe vert polgármesterek és tanácselnökök után (ami a romániai hírtelevíziók kedvenc témája volt egy időben), megmaradt a kedvem, hogy munka után filmezni menjek. A televíziós operatőrködést mindig kerültem, meggyőződésem, hogy az kiégette volna a kreativitásomat.
Hogyan kezdődött a dokumentumfilmes korszakod?
Abban az időben, amikor a filmes képzésen voltam, olyan telefonjaink voltak, amelyeken a kígyós játékkal lehetett szórakozni, videókat viszont azokkal nem lehetett rögzíteni.
Körülményes volt akkor filmezni ahhoz képest, hogy ma miket lehet készíteni egy-egy digitális eszközzel.
A dokumentumfilmes műfaj viszont nagyon közel állt hozzám, mert csak egy kamera kell hozzá, egy jó téma meg az alkotókedvem. Miután párszor megégettem magam, éreztem, hogy nincs türelmem ahhoz, hogy mások felelőtlen ígéreteihez igazodjak. Ráadásul tudom, hogy magamtól számonkérhetem a munkát és a feladatot. Időközben kialakult a munkamódszerem, a ritmusom. De ma már vannak nagyon jó segítőim is, akik nélkül el sem tudom képzelni, hogy filmet készítsek.
Hogyan történik a témaválasztás?
Tudod, vannak dolgok, amelyek érdekelnek, utánanézel, és egyszer csak azt veszed észre, hogy egyre többet kezdesz tudni róluk. Ez így történik nálam is. De van olyan is, hogy valaki rámutat, mint például a Lakitelki Filmszemlén, ahol az Édes Erdély, itt voltunkot vetítettük. Itt az egyik zsűritag állapította meg, hogy a film utolsó mondatával feldobtam magamnak a labdát, hogy bemutassam egy erdélyi holokauszt-túlélő történetét. A Nussbaum 95736 megrendezéséhez fiatalkori olvasmányélményeim is hozzájárultak, amikor pedig adódott egy lehetőség, hogy Kolozsváron bekopoghatok egy olyan embernek az ajtaján, aki mindezt megélte, nem volt kérdés, hogy ebből film lesz-e.
Az első találkozásnál teljesen meg voltam hatódva, hogy ott ül velem szemben a történelem, és én első kézből kérdezhetem.
Három hónapig jártam Nussbaum Lászlóhoz heti rendszerességgel, hogy elmesélje nekem az életét. Csak ezután kezdődött a közös munka.
A legutóbbi filmedet mi vagy ki inspirálta?
Erdélyi Lajos, aki Erdély egyik meghatározó fotóriportere volt, sokat mesélt nekem arról, milyen volt Romániában a sajtóban dolgozni a ‘60-70-es években. Sok anekdotikus történetet hallottam tőle. Ő mondta, hogy ha ilyen fiatal lenne, mint én, akkor elkészítené a filmet, amelynek az lenne a címe, hogy A szocializmus hátsó bejárata. Ő ültette a bogarat a fülembe, bár nem volt nehéz dolga: nekem is megadatott 12 év Ceaușescu korszakából, így megvolt a személyes indíttatás is, hogy a korszak abszurditásairól, a cenzúra és öncenzúra témája kapcsán készítsek egy filmet.
Több alkotásodat is díjazták már. Számodra mi jelenti a legnagyobb elismerést?
Amikor látom, hogy a közönség szereti a filmem, ha érdeklődést vált ki, az a legnagyobb díj. De az is jó érzés, ha a szakma értékeli a munkám, a filmre fordított energiám, de alkotás közben ez nem lehet szempont.
Nemcsak filmezel, hanem tanítasz is…
Igen, ahogy a filmezésre, erre sem készültem. Izgalmakkal teli volt az elmúlt néhány év. Amellett, hogy oktatok, másfél évvel ezelőtt létrehoztuk a BBTE Magyar Film és Média Intézetet, amelynek vezetője lettem, ami rengeteg feladat elé állított. Filmes alkotótáborokat, film- és médianapokat tartottunk, miközben az osztályaink elkezdtek létszámilag is nőni. Utólag is köszönöm a kollégáknak a kitüntetett bizalmat, hogy megválasztottak az intézet vezetőjének.
Az általad alapított Kolozsvár Filmműhelynél középiskolásokkal foglalkozol. Milyen tizenévesekkel együtt dolgozni?
Nagyon jó tréningnek bizonyul. A filmműhely sokat segített abban, hogy megtanuljam, hogyan tudok dolgozni a gyermekekkel, mert más egy egyetemista és más egy középiskolás társasága. Az egyetemistát első pillanattól felnőttként kezeled, a középiskolás még gyerek, szeret rosszalkodni és az idegeidre menni.
Élvezed, hogy ennyi feladatban és projektben veszel részt?
Imádom! Nem tudok csak úgy leülni és pihenni, bár mindig megfogadom, hogy ha elmegyek szabadságra, nem csinálok semmit.
Ez ritkán sikerül. Ráadásul idén mint könyvszerző is debütáltam. A doktori dolgozatom alapján készítettem volna egy dokumentumfilmet Teleki Samu kelet-afrikai expedíciójáról, de a pandémia miatt a projekt elúszott. Viszont a sok munka nem veszett kárba, és most kötet formájában lehet majd olvasni Teleki Samu kelet-afrikai utazásairól: az elmúlt közel egy évtizedben a személyéhez köthető, ismeretlen vagy csak részben feldolgozott dokumentumokat tártam fel (afrikai naplója, levelezései az utazásról), így az expedíciójának egy személyes hangvételű rekonstrukcióját is sikerült elkészíteni, és további, a felfedezőútján készült fényképeket is közöltünk.
Ez nagyszerű, gratulálok! Mi következik ezután?
Két filmem már a tarsolyban van, lesznek filmvetítéseim, A szocializmus hátsó bejáratát mutatjuk be több városban. Filmfesztiválokra megyek, eseményeket szervezünk, és közben ott az egyetemi munkám. A Magyar Film és Média Intézetnél szeretnék még több képzési vonalat elindítani, szóval tervnek nem vagyunk híján.
Szerinted mit adott a személyiségedhez az, hogy kisebbségi magyar létbe születtél?
A kisebbségi lét sokat ad.
Ez egyfajta kihívás, mivel nekünk a többséghez képest mindig túl kell teljesítenünk.
Nem szabad megelégednünk egy bizonyos szinttel, ha érvényesülni szeretnénk. Úgy alakult, hogy a filmjeim is kisebbségi témákat érintenek, ami abból is eredhet, hogy én magam is kisebbség vagyok.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>