Hogyan segíthet át a nehézségeken a hit és az Istennel való kapcsolat?

Hat a hit?

Az emberben élő istenhit titokzatos, viszont számos jellemzője és hatása mérhető. A kutatások ellentmondanak az állításnak, amely szerint a hívők a vallás által mintegy kábítószeres révületben gondolattalanul és gondtalanul lebegnek át az életen. Az erős hittel rendelkező személyeket egyszerre jellemzi spirituális látásmód, jelentős és sokszor külső tényezőkkel nem magyarázható biztonság- és reményérzet, ugyanakkor elvitathatatlan realitásérzék és a kilátástalannak tűnő helyzetek ötletes megváltoztatására irányuló képesség. A hit támogatja a megküzdést a kedvezőtlen helyzetekkel, és segít megnyugvást találni a megváltoztathatatlan veszteségek idején. Ugyanakkor

az erős hit nem jár automatikusan belső békével, hiszen az elfogadáshoz vezető rögös utat mindannyiunknak végig kell járni.

A hit mértéke és tartalma az életünk során változhat. A hívő ember tudatosan figyelheti magában a hit kiterjedését és erejét, felismerheti a hitfogyatkozást, és küzdhet a hitért. A nehézségekkel megküzdésben, belső munkában segíthet, ha tudatosan keressük a kapcsolatot saját magunkkal, Istennel és a közösséggel.

Kapcsolódás saját magunkhoz

A saját magunkkal való találkozás azt is jelenti, hogy odafigyelünk a fizikai szükségletek lehetőség szerinti kielégítésére, így például a pihenésre, a táplálkozásra és a testmozgásra. A nehézségek idején ezek a területek több-kevesebb hiányt mutatnak. Ugyanakkor a lelki szükségleteinkre is érdemes figyelmet fordítanunk. A veszteségek és a nehézségek idején a belső világunkban általában nem a felhőtlen boldogsággal, hanem haraggal, csalódottsággal, bánattal, félelemmel vagy elhagyatottsággal találkozunk. Ezeket a nehéz érzéseket igyekszünk elkerülni, kontrollálni vagy megszüntetni, amit tovább erősít az a hiedelem, hogy egy jó kereszténynek nem lehetnek negatív érzései és gondolatai. Ezeket azonban nem lehet egyszerűen kitörölni, vagy kedvesebb, kellemesebb, esetleg hívő emberhez méltóbb késztetésekre és érzésekre cserélni. Ráadásul ha minden energiánkat a negatívnak címkézett gondolat vagy érzés megszüntetésére irányítjuk, akkor egyre inkább az tölti ki a figyelmünket, és a feszültség, a szorongás és a bűntudat érzése fokozatosan elhatalmasodik rajtunk. A menekülés vagy küzdelem helyett érdemes megengedni magunknak a teljes belső valóságunkkal való találkozást, miközben megfigyeljük és elfogadjuk mindazt, ami bennünk zajlik.

Érdemes emlékeztetni magunkat, hogy a felbukkanó gondolat csupán egy gondolat, nem több, és nem kevesebb.

A szabad döntésünkön múlik, hogy az érzéseink, a késztetéseink és a gondolataink határozzák meg a cselekedetünket, és végső soron az életünk irányát, vagy azok a célok és értékek, amelyek mentén elköteleződtünk. Ilyen szempontból az Istennel való szoros kapcsolatunk alapja, hogy minél inkább egységben legyünk saját magunkkal, tisztán lássuk a számunkra fontos értékeket és az életünk célját. Így válunk képessé arra, hogy meghozzuk azokat a mindennapi apró döntéseket, amelyekben jelen lehet az összes érzésünk és gondolatunk, de a fő irányvonal mégis a választott értékeinkhez igazodik.

Kapcsolódás Istenhez

A keresztény hitben az Istennel való mély és szoros kapcsolat, illetve ennek átélése alapvető fontosságú. Egy vizsgálat során a kutatók arra a kérdésre keresték a választ, hogy a résztvevők számára a hit inkább vélekedések rendszerét, gyülekezeti tagságot, kapcsolatot vagy az élet értelmének a megtalálását jelenti? A válaszadók 51 százaléka elsősorban kapcsolatként éli meg a hitét.

Az Isten és ember közötti kapcsolatban egy tökéletes fél kínálja a szeretetkapcsolatot egy tökéletlen emberi féllel. Ezért a kapcsolat emberi oldalán keletkező belső tartalmakra ugyanazok a törvények érvényesek, mint minden emberi kapcsolatra.

Emberi természetünkből következik, hogy az Istennel való viszonyunkban is megélhetünk nehéz érzéseket, ami gyakran együtt jár a bűntudattal, hiszen sokan azt tanultuk meg, hogy az Isten mindig jó és mindig szeret.

Felületes értelmezés szerint ezzel nem összeegyeztethető, hogy haragudjunk az Istenre. Éger Csaba pszichológust kérdeztem erről, aki elmondta, hogy ha nem mondjuk ki az érzéseinket, az nem változtat a belső megélésünk valóságán, viszont eltávolíthat bennünket az Istennel való kapcsolattól. Hiszen a valódi kapcsolatban úgy kerülhetünk közel a másikhoz, hogy feltárjuk előtte a legbelsőbb érzéseinket, akkor is, amikor az nehéz és fájdalmas.

Kép

Kép: Unplash/Hanny Naibaho

Itt a földön még „tükör által, homályosan látunk”, így Istent is a saját tapasztalatainkon, tudásunkon keresztül igyekszünk megérteni. Az istenkapcsolatot gyakran az általunk ismert közeli kötődési kapcsolatok (szülő-gyermek kapcsolat, szerelmi viszony) mentén értelmezzük és éljük meg. Kaufman szerint az Istent láthatjuk úgy, mint „ideális kötődési figurát”, aki egy gondoskodó és védelmező szülőhöz hasonlóan válaszkész, megbízható és elérhető. Az, hogy a hívő számára az Isten kötődési figuraként jelenik meg, azt is jelenti, hogy nehéz helyzetben biztonságos menedéket jelent számára. Ahogy a gyermek az anyjához fordul támaszért és vigasztalásért, a hívőnek is jó érzést és biztonságot ad az Istennel való kapcsolat. A szorongások közepette biztos bázist jelent, és erőt ad Isten jelenléte. A különböző imamódok, az Istennel való közösség keresése pedig segíthetnek átélni a közelséget, és megtapasztalni az istenkapcsolat erejét.

Ugyanakkor a kutatások nem mindig támasztják alá a fenti megállapításokat. Ennek egyik oka Kirkpatrick szerint az, hogy az Isten belső reprezentációja nemcsak pozitív (például szerető, gondoskodó), hanem negatív (például haragvó, büntető) összetevőket is tartalmazhat. Azonban a keresztény hit szerint ezek a benyomások nem Istenből erednek, hanem az elesettségünkből és a sérüléseinkből következnek. Hívőként hisszük, hogy ha megtesszük az emberileg lehetséges lépéseket a sebeink begyógyítása és Isten felé, akkor Isten is hozzáteszi a maga részét. Sokszor Isten már nagyon sokat is tett gyógyulásunkért, de az állapotunk nem teszi lehetővé ennek meglátását. Később visszatekintve azonban meglátjuk, hogy nem voltunk egyedül, sőt, a legmélyebb kétségbeesés idején voltunk legközelebb Istenhez.

Kapcsolódás a közösséghez, és a gondolati út

Ha az Istennel való kapcsolatról kérdezzük a hívőket, szembeötlő, hogy mennyire sokféle élményről számolnak be. Közös ezekben, hogy sokszor az érzéseiken keresztül tapasztalják meg Isten létét. A beszámolók elemei között megjelenik az érzelmek váratlan változása a belső béke, az elfogadás, a megnyugvás, a vidámság, a megkönnyebbültség, a biztonságérzet, az összekapcsoltság irányába, valamint megjelenhet a belső képekben vagy belső gondolatok útján megélt kommunikáció, illetve valamilyen szokatlan megértés. Az ilyen élményt átélők beszámolnak arról, hogy ezek a megélések váratlanok, akaratlagosan nem befolyásolhatók, tudatosan nem előállíthatók. Ebből következik, hogy az érzelmekre és érzésekre nem figyelő személyek számára nem könnyű ilyen módon megragadni a hit élményszerűségét. Őket gyakran a közösségi lét vagy a gondolati út ragadja meg, és vezeti a hithez.

Vannak, akiknek a rituálék segítenek visszatalálni a hithez. Másoknak az segít, hogy Istent a közösségben, például imaközösségekben vagy valamilyen cél, vagy élethelyzet alapján szerveződő csoportban keresik, ahol mások hite láttán kiszabadulhatnak a belső izoláltságukból.

A másikban élő hit hatással van ránk, megerősít, reményt ad, és ösztönző hatású.

A kisközösségek megbízható támaszt és valódi erőt jelenthetnek, így fontos a hetente, kéthetente történő rendszeres találkozás. A lelkigondozók pedig egyéni segítséget nyújthatnak a lelki élet elakadásaiban.

Sokan számolnak be arról is, hogy csalódnak a hitükben, hiszen egyrészt külső tényezők is hatnak rá, másrészt pedig a hit nem vonható belső kontroll alá. A hit kegyelem, tehetünk érte, táplálhatjuk, de uralni sohasem tudjuk. Ez a felismerés önátadásra sarkall: lehetőség szerint mindent meg kell tennünk a bennünk élő hitért, de semmit sem várhatunk el.

Hit és szenvedés

A hit nem kímél meg bennünket attól, hogy találkozzunk a szenvedéssel. A gyermeki hitre jellemző az illúzió, hogy a hit által majd kevésbé érezzük a fájdalmat, vagy hogy az Istennek tett szívességek révén elkerülhetjük a gyötrelmeket. A felnőtt hit már csalódott ebben az illúzióban, és elfogadja a szenvedés lehetőségét. Ennek útja lehet a szenvedés átkeretezése azáltal, hogy megtaláljuk a szenvedés értelmét vagy célját, ám ez egyáltalán nem könnyű feladat.

A szenvedést sokszor egyszerűen csak elviseljük, és nem sikerül valamilyen magasztosabb megéléssé alakítanunk.

Mégis gyakori tapasztalat, hogy a szenvedés által létrejövő változásigény a fejlődés motorjává válik az alkalmazkodásban, az elfogadásban vagy a megküzdésben.