Így látják az elmúlt 30 évet a rendszerváltás körül érettségizettek – „Jobban értékeljük a sikert, ha van benne egy kis szenvedés”

Mi történt az elmúlt 30 évben azokkal, akik 1990 táján végezték el a középiskolát? Erre a kérdésre keresi a választ, és minden idetartozó háttértörténetre kíváncsi a Mathias Corvinus Collegium (MCC) „Integet a múlt – Ilyenek voltunk: 30 év kérdőíve” című kutatása, amely az interneten is kitölthető. Az ötletgazdák szerint egy-egy osztálytalálkozó jellegű beszélgetés sokkal több információt adhat az emberi sorsokról, mint bármely politikai elemzés, gazdasági adatsor. A hétköznapi történeteket keresik, ilyenekkel az MCC legutóbbi rendezvényén Wolf Kati énekesnő, Skrabski Fruzsina újságíró és Csapodi Zoltán, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium igazgatója szolgált. Tőlük idézünk.

MCC
Kép: Mathias Corvinus Collegium / kepmas.hu

Másképp lehetett világgá menni

A rendszerváltást követően erre-arra kanyargó egyéni sorsok nyilván már abban is eltértek, hogy ki honnan, milyen családból indult. „Édesapám zeneszerző, zongorista, így ő már 1990 előtt is járta a világot” – kezdi Wolf Kati. „Egyszer a két bátyám közül az egyiknek le kellett rajzolnia a suliban, hogy mi történik otthon, amikor apukánk hazaérkezik. Ebből ugye sok minden kiderülhetett az egyes családokról. Nos, ő egy nyitott csomagtartójú kocsit rajzolt, amelyből Milka csoki és narancs került elő. Úgyhogy mi nem a hétköznapi rendszerváltás előtti család voltunk, ám a szüleinktől elcsípett mondatokból éreztük, hogy van, amiről szabad más előtt beszélnünk, de olyan is, amiről nem.”

Skrabski Fruzsina arra emlékszik, hogy a szülei elvből nem vettek otthonra televíziót, csak, amikor már a rendszerváltás utáni első szabadon választott országgyűlést lehetett követni benne. Ő pedig szombatonként a Moszkva térre járt a barátaival találkozni, este ott gyülekeztek. Az is összetarthatta szerinte az akkori fiatalokat, hogy nem voltak akkora anyagi különbségek a családok között, mint ma. Fruzsina édesanyja a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetét vezette, ugyanakkor hét testvére közül az egyetlen fiú vízvezetékszerelőnek állt, s mindegyiküknek megbecsült helye volt a népes famíliában.

Ma a feleségem elvárja a gyerekeinktől, hogy mindennap jelezzék, ha valahova távoznak, én meg arra emlékszem, hogy a tesóm egyszer csak eldöntötte, világgá megy, és ezt a szüleink elfogadták, sőt, neki is indult.”

 – idézi fel Csapodi Zoltán. „Egy hónap múlva nem tudott felszállni Portugáliában egy hajóra, akkor láttuk viszont. Ha tehát elmentünk otthonról, amíg haza nem értünk, nem kellett semmiről beszámolnunk. Volt, hogy hetekig Odesszában tartózkodtam, a barátnőm pedig Angliában, és vagy tudták kapcsolni őt a szálloda portájáról telefonon, vagy nem; vagy megérkezett hozzá, amit postán küldtem neki, vagy nem. Édesapám távközlési szakember volt, így mi vezetékes telefont ingyen kaptunk volna, mégsem kértünk soha. Előbb lett mobiltelefonunk a kilencvenes évek közepén. Ehhez képest ma alap a Viber, a többi alkalmazás nevét pedig ki sem tudom ejteni. Az interneten még életemben nem kommentáltam – bocsánat, kommenteltem – semmit, és szerintem nem is fogok.”

Bocs, szőke herceg!

Ezzel máris a ’90-ben végzett és a ma felnőttkorba lépő generáció közötti különbségeknél vagyunk. Wolf Kati felidézi, hogy aki régen lemezt szeretett volna készíteni, az bement a rádió épületébe, mert ott nyüzsgött mindenki, aki számított. Édesapja oldalán ő is gyakran megtapasztalta az aula varázsát. A mai fiataloknak szerinte pont azért nehezebb, mert nincsenek ilyen igazodási pontok – úgy tűnik, minden elérhető, épp ezért mindent meg is szeretnének kapni, de ez csak keveseknek sikerülhet. „Amikor megvettem életem első okostelefonját, azt hittem, a szabadságomat vásároltam meg vele. Gondoltam, mostantól, ha más vezet, az anyósülésről intézhetem az ügyeimet, mindenre válaszolok, kinyílik a világ. Ehelyett be lettem zárva ebbe a kis dobozba, intravénásan hozzákötve.”

„Anno, ha nem mentél el egy randevúra, odalett a szőke herceg, ma meg tíz perccel utána ráírsz, hogy »bocsánat!«.”

„Még a ’80-as években elmondtam a suliban, hogy a szüleim szerint nem szabadna elárulnom, hogy hittanra járok. Pár évtizeddel előtte ezért elvitték volna a szüleimet, akkor már nem” – gondolkodik el Skrabski Fruzsina. „Nekünk a rendszerváltás után sokkal több lehetőségünk volt, mint a mostani fiatal generációnak, hiszen minden akkor indult. A felvételi a nagy tévékbe, újságokba: egyik nap olvastad az egyetemen a hirdetést, másnap már képernyőn voltál, mert vadászták az embereket. Csak az nem talált állást, aki nem akart. Akkor még a nyomtatott újságok vezércikke volt „a” vélemény, talán túl nagy nimbusza is lett az újságíróknak, mert ami egyszer le volt írva, abból nem létezett visszaút. Ma egyből beírja a kommentelő, ha helyesírási hibát talál a blogbejegyzésedben, rögtön kapod a visszajelzést, tudsz javítani is, sőt maga a komment is egy újabb téma, ami izgalmas. Más szempontból semminek nincs következménye: sem a kommunista bűnösök, sem a 2006-os rendőrök nem lettek elítélve…”

Azt Csapodi Zoltán is tapasztalja, hogy a fiatalok bizalma csökkent az igazságszolgáltatásban. „Régen és ma is viszem őket bíróságra, amelynek a munkáját valaha óriási tisztelettel figyelték, ma pedig inkább lenézik, a korrupció jut róla eszükbe. Ebben az is szerepet játszhat, hogy az elmúlt 30 évet óriási hullámzás jellemezte úgy az ország Európán belüli pozícióját, mint az államadósságot nézve. Nehéz mihez igazodni.”

„Szent István, Mátyás király vagy Kádár János korszakával szemben, amelyeket jó vagy rossz előjellel, de hosszan lehet elemezni, az elmúlt három évtizedben történelmi léptékkel látszólag alig történt valami.”

„Annak a jelentőségét pedig, ami mégis létrejött – például az új alaptörvény – sokan igyekeznek eltagadni.”

Ha kirúgnak vagy megbuktatnak, akkor is lehetsz boldog

Wolf Kati szerint 1990 előtt volt egy nagy, közösen utálható dolog, ami mentén az emberek többsége egyfelé gondolkodott. Amióta ez elmúlt, nem tud a társadalom közös kiindulópontban megállapodni, minden kétpólusú. A kor technológiai forradalma mindenütt lezajlott, nem magyar sajátosság, itthon viszont a fejekben és a lelkekben az énekesnő szerint nem történt meg a nagy fordulat, ugyanúgy gondolkodunk, mint 30 éve, csak már egy megváltozott világban. Skrabski Fruzsina úgy véli, a munka világában főleg az utóbbi időben azért történtek fontos változások: már nem az a cél, hogy az emberek agyondolgozzák magukat, a minőségi munkaerő hiánya miatt a cégek rákényszerülnek arra, hogy visszaadjanak a munkavállalóknak némi minőségi szabadidőt a robotolás helyett. Szerinte az nem változott, hogy aki kilóg a sorból és eléggé lázadó, az sokszor többre viheti, mint az, aki mindig kitűnő, de csak tanul, és a végén nem igazán tudja, mihez kezdjen az életben. „Ha kirúgnak, ha megbuktatnak, attól még lehetsz boldog és sikeres ember, sőt!” – hangsúlyozza az üzenetet.

„Hosszú ideig nagyon hiányzott a fiatalok nyelvtudása, eszméletlen probléma volt, hogy például nemzetközi versenyeken nem értették, ha a magyar diákok idegen nyelven szólaltak meg, mindig meg kellett ismételniük” – mondja Csapodi Zoltán.

„Most ott tartunk, hogy anyanyelvi szinten beszélnek például angolul, és én külön szeretem a mai fiatal generáció kreativitását!”

„Nekünk még merev rendszerben ment a tanítás, ma én feleltetés helyett kiültethetek két gyereket azzal, hogy »1637 januárja van, te vagy Pázmány Péter, te pedig Esterházy Miklós, beszéljétek át, milyen eredményeket értetek el az országban az elmúlt néhány évtizedben!« Régen ez elképzelhetetlen lett volna.”

S hogy mi hangzana el, ha ez nem „csak” egy gondolatébresztő beszélgetés, hanem valóban egy osztálytalálkozó lenne? Wolf Kati erről így gondolkodik: „Aki rossz passzban van, általában nem is megy el az osztálytalálkozóra. Pedig nagy kérdés, mi számít ma sikernek: biztos, hogy az a sikeres, akinek lett egy villája a Rózsadombon, és Hawaiira jár nyaralni? Lehet, hogy valaki a szülei lakásában él, de más szempontból bejárta a neki fontos utat, például megírta azt a könyvet, amire vágyott. Ő talán kihagyja az osztálytalálkozót, de jól megvan otthon a kutyájával és a polcon a könyvével. Sokan amerikai típusú sikert próbálnak felmutatni a Facebookon, de érezzük, hogy az nem a valóság. A siker sosem fekete vagy fehér, és talán jobban is értékeljük azt a sikert, amiben van egy kis szenvedés is.”

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti