Kibontatlan csomók az életemben
„Rohadt csomók” – fakadtam ki aznap már legalább negyedjére. Ott vannak mindenütt. A hajadban, a babák haján, a díszpárnák rojtjain, random lógó fonalakon a lakásban, az összes befőttesgumin és lényegében mindenen, amit éppen használni szeretnél. Olyan, mintha egy hatalmas, vicces kedvű pókkal élnénk együtt; mi, a legyek, állandóan fennakadva és néha végérvényesen belegabalyodva a hálóba. Három gyermekkel, egy hat-, egy három- és egy lassan egyévessel, elvesztettem az időérzékemet. Van egy naptár kitéve a polcra, megszokásból lapozok minden reggel, de a számoknak, hónapneveknek számomra elveszett a jelentése. Én csomóról csomóra élek. Amíg egyet megoldok, valahol, a legváratlanabb helyen keletkezik három új.
A hét elején két gyermekem kapott volna oltást, ha az egyikük nem kap hisztériás rohamot a tű látványától annyira, hogy a doktornő feladja a próbálkozást. A másik csemete combja viszont a szuri miatt egy merő görcs lett, a nap további részében teljesen hozzám volt kötve. Másnap már boldogan futkosott, felém se nézve. Némelyik csomó oldódik magától is.
„BAH-csomópont” – mondta be a hangosbemondó, és már kecmeregtünk is le babakocsistól. Illetve a művelet elakadt, mert a háromévesem legalább húsz csomóval kötötte ki magát a kapaszkodóhoz, amíg nem rá figyeltem. Még két megállóba telt a teljes szabadulás. Némelyik csomó egész mulatságos.
„Nyamvadt csomók” – nyögtem bele a fazékba még aznap este a rántást kevergetve, miközben a lányom az iskolatáskájából pakolta ki az agyonázott könyveket. Rosszul csukta be a kulacsot, a víz befolyt az átkozott nejlon védőfóliák alá, amelyeket egy héttel korábban éjszakába nyúlóan ragasztgattam fel. Éljen a környezettudatosság. A könyveket kiteregettük lakásszerte. Aztán szárítás céljából egy rácsra helyeztük az elektromos főzőlap fölé, mert reggel még nedvesek voltak. Pár perccel később fogtam a parázsló lapokat: „Elégettük a gyerek könyveit” – néztem a férjemre a zokogó elsős feje fölött.
Délután bekopogtam a szomszéd nénihez. Ő nehezebb csomókkal küzd nálam. Vittem egy tányér levest, aztán már rohantam is a gyermekekért a különböző intézményekbe, hogy megtudjam, utolért bennünket minden gyerekes család rémálma: a fejtetű.
A ragacsos szerektől csomós hajat órákon keresztül fésülgettem. A férjemmel farkasszemet néztünk: a többórányi pluszmunkát már nehezen bírta el az amúgy is túlterhelt rendszerünk. Érezhetően feszült lett közöttünk a viszony. Nem volt energiánk finoman fejtegetni a fonalakat, Nagy Sándor kardja előbb került elő.
Néztem a lányomat, ahogy elmélyülten hajol egy köteg színes fonal fölé. Font. Karkötőket gyártott csomózással. Bonyolult mintákat, sűrűn, egyre szebben. Aztán valahogy átment igazi nagy hancúrozásba az este. Az egész család egy nagy kupac volt. Azt sem lehetett látni, melyik kéz, láb kihez tartozik. Van, amit nem kell kibontani. Némelyik csomó úgy szép, ahogy van.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Mi, hogy ne nyomkodjam a gombokat? Na, ne legyél már ideges!” – Egy kisiskolás gyerek kalandjai az állásinterjún
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
