„Az orángutánnál éreztem, hogy érti: segíteni vagyok mellette” – Dr. Sós Endre évtizedek óta felel az állatkerti állatok egészségéért

Több mint negyedszázada áll az állatok szolgálatában a Fővárosi Állat- és Növénykertben. Hogy sikerült épp itt munkát találnia annak idején?

Mindig is szerettem az állatokat, az állatfajok közül különösen a madarakat. Kilencéves koromtól madarászom, beléptem a Madártani Egyesületbe, és jártam madarász táborba is. Gimnázium közepén elkezdett érdekelni, hogyan működik az állati test, úgy gondoltam, jó volna az orvoslást és az állatszeretetet kombinálni, így jelentkeztem az Állatorvosi Egyetemre. Az pedig, hogy vadállatokkal szeretnék foglalkozni, szinte automatikusan jött. Mindig is jobban érdekeltek a vadállatok, mint a háziállatok. Az egyetem elején jelentkeztem a budapesti állatkertbe önkéntesnek, s mondtam, hogy szeretnék rendszeresen bejárni. Ezt követően mindenféle konstrukcióban dolgoztam itt, voltam például egyéni vállalkozó is, és 2000-től vagyok a Fővárosi Állat- és Növénykert alkalmazottja.

Fel tudja idézni az első esetét kezdő orvosként?

Sok emlék összefolyik már, így inkább egy-két vicces történetet emelnék ki.

Kezdetben nem voltam elég óvatos, és emiatt egy gibbon megragadta a kabátom, megpróbált berántani magához.

De olyan is előfordult, hogy kezdő orvosként nem találtam el a fúvócsővel egy nyugalmi állapotban lévő kenguru hátsó fertályát, noha elég méretes volt neki...

Hogy néz ki egy napja?

Nem mondanám, hogy unatkozunk. Minden nap más, de ami állandó, az a reggeli megbeszélés, amikor megtárgyaljuk a napi teendőket, lebonyolítjuk a vizitet, körbemegyünk az állatházakban, és elvégezzük a folyamatban lévő kezeléseket. Egyes állatokat meg kell röntgenezni, vért kell venni tőlük, ezenkívül minden napra jut legalább egy sürgős, klinikai eset. Ha van egy kis időm, akkor arra a temérdek e-mailre válaszolok, amelyek a postafiókomba érkeznek nap mint nap, de van, hogy oktatok, vagy épp az Európai Állatkerti és Vadállatorvosok Szövetségének elnöki teendőit látom el.

A Fővárosi Állat- és Növénykert kiemelten foglalkozik a veszélyeztetett állatfajok fogságban való tenyésztésével, szaporításával, s fontos szerepet vállal a hazai és a nemzetközi természetvédelemben is: naponta ellátunk mentett állatokat, és különböző természetvédelmi programok állategészségügyi ellátását szolgáltatjuk. Tavaly rekordszámú állatot fogadtunk, közel 2600-at. Mindent megadunk az állatoknak, hogy a környezetük hasonlítson ahhoz, amely a természetes élőhelyükön előfordul.

A több tonnás állatok operációját – például az elefántokét – hogyan kivitelezik?

A klinikára, azaz rendelői körülmények közé 250–300 kilogrammos állatot tudunk csak behozni, ilyen súlyú például a zebra, egy nagymacska, vagy egy felnőtt gorilla. Az elefántokat és a zsiráfokat saját helyükön, az istállóikban látjuk el, habár pont elefántot és zsiráfot viszonylag ritkán kell műteni.

Pár éve sikeresen megoldottuk több zsiráfunk, köztük egy nőstény állkapocsműtétjét, amely során csontsebész volt a segítségünkre. Szalmabálákkal béleltük ki az istállót, hogy a zsiráfot rá tudjuk fektetni.

Egyébként zsiráfok esetében az altatás nagyon veszélyes, de szerencsére az említett esetekben semmiféle komplikáció merült fel.

A legtöbb ember fél valamilyen állattól. Az ön esetében hogy van ez? Van esetleg olyan állat, amelytől egyenesen iszonyodik?

Szerencsére nincs olyan állat, amelytől iszonyodnék vagy félnék. Minden állatot szívlelek, és úgy vélem, az állatokat éppúgy tisztelni kell, mint embertársainkat. A békákat például kifejezetten szeretem.

Került már munka közben veszélyes helyzetbe?

Szerencsére nem sokszor. Előfordult párszor, hogy rosszul mértünk fel egy-egy szituációt, és nagyobb baleset is lehetett volna belőle. Elsősorban azt kellett magamban tudatosítani, hogy ritka az a helyzet, amikor az állat felfogja, hogy az ő érdekében tevékenykedünk.

Mi volt a legmeghatóbb pillanat eddigi pályafutása során?

Amikor például lemondunk egy állatról, de mégis felépül, az megható és felemelő érzés, éppúgy, mint amikor sikeresen termékenyítettünk meg mesterségesen egy orrszarvút. Egy másik példa az egyik oroszlánunkhoz kötődik, neki teljesen szétnyílt a füle, de két műtét után szépen rendbejött. Ez is egy olyan szakmai siker volt, amely újabb energiatöltetet adott a csapatunknak.

Kép

Kép: Bagosi Zoltán

Tavalyelőtt egy kerecsensólyommal volt dolgunk, amely hazánkban fokozottan védett madárnak számít. A szülői fészekben az egyik fióka a kirepülési időszakban valamitől megijedhetett, kiesett a fészekből, és eltörte mindkét lábát. Miután bekerült hozzánk, egyik lábába implantátumot helyeztünk, majd, amikor a csont meggyógyult, eltávolítottuk. A másik láb esetében nem volt szükség operációra, csak sínbe tettük, és hosszú hetek után a kerecsensólyom teljesen felépült. Neki persze fogalma sem volt arról, hogy mi segítettünk rajta, de amikor elengedtük, örömmel és meghatódva nyugtáztuk, hogy mindent megtettünk érte.

Hogyan viszonyulnak az állatkerti állatok önhöz és az ápolókhoz?

Leginkább utálnak bennünket, hiszen, ahogy azt a kerecsensólyom esetében is említettem, fogalmuk sincs arról, hogy segíteni akarunk. Csak azt látják, hogy beléjük szúrunk egy tűt, vagy valami kellemetlen dolgot akarunk tőlük. Csupán egyetlen állatkerti állattal találkoztam a pályafutásom alatt, akivel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy megérti, mit miért csinálok vele. Ő Chuij, az orangutánhímünk, akin 2006-ban életmentő hasi műtétet kellett végrehajtani. A műtét másnapján hallgattam a hasát, hogy vannak-e bélhangjai, de ő eltolta a fonendoszkópot.

Elkezdtem neki magyarázni, mint egy gyereknek, hogy segíteni akarok neki, és nem fog fájni. Ezt követően megfogta a kezem, és visszatette a kezem a hasára. Tudta, hogy én azért vagyok ott, hogy segítsek.

Vagyis átszakadt az a bizonyos gát orvos és páciens között. Úgy tudom, önök rendszeresen tréningezik is az állatokat, a tréning azonban ez esetben mást jelent, mint a háziállatot tartók körében.

Ezek pozitív megerősítésen alapuló tréningek, amelyek egyrészt hozzájárulnak az állat jóllétéhez, hiszen új ingerek érik őket, másrészt arra tanítjuk meg őket, hogy különböző vezényszavakra együttműködjenek velünk, például, hogy hagyják, hogy vért vegyünk tőlük, vagy kinyújtsák a lábukat, és még sorolhatnám. Ilyenkor az állat maximálisan elfogad minket partnerként. Ha jól teljesítenek, természetesen megjutalmazzuk őket – ez számukra az egyik fő motiváció.

Ön szerint mi az első és legfontosabb dolog, amit jó, ha egy kisgyereknek megtanítunk, mielőtt állatok közelébe kerül?

Érdemes szülői felügyelettel vagy olyasvalakivel megközelíteni egy állatot, aki jól ismeri azt. Zoológus kollégák szerveznek nálunk állatismereti és állatsimogató programokat. Fontos, hogy a gyerekek minél korábban tanuljanak az állatokról, a velük való kontaktusteremtésről, s hogy megértessük velük, hogy az állatoknak is idő kell ahhoz, hogy feloldódjanak. Ha kiskorban megmutatjuk nekik, hogyan kell megfogni egy nyuszit, hogyan célszerű megsimogatni egy cicát, akkor, úgy vélem, elkerülhetők a balesetek. Egyébként a legtöbb állat egyáltalán nem szereti, ha babusgatják, pontosabban a dolog inkább egyén- és fajfüggő.

A majmok szeretik a testi kontaktust, az orrszarvú imádja, ha az emlőmirigyét vakargatják, a tapírok transzba esnek, ha a fülük mögött vagy a nyakuknál simogatják őket.

A beszélgetés elején említette, hogy az Európai Állatkerti és Vadállatorvosok Szövetségének elnökeként is számos teendője akad napi szinten. Mi a Szövetség célja?

Ez Európa legnagyobb szervezete, amelynek az a fő célja, hogy segítse az állatkerti és a vadállatorvosokat a vadállatok gyógyításában, és konkrét döntéseket hozzon a vadvilág fennmaradása érdekében. Szakmai továbbképzéseket, mentorálási programokat, konferenciákat szervezünk, együttműködünk más nemzetközi szervezetekkel, munkacsoportjaink egy része szakanyagokat hoz létre, de lobbitevékenységet is folytatunk Brüsszelben, ha állatkerteket érintő jogi szabályozást terveznek. 2021-ben választottak elnökké, két évre szól a megbízatásom, és bár sok munkával jár, nagyon izgalmas.