Nem csak DiCaprio és Jennifer Lawrence remeklése miatt kell megnézni a „Ne nézz fel!” című szatírát!

A fiatal doktorandusz, Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence) egy nap felfedez egy üstököst, ami nagy sebességgel a Föld felé tart, és a számítások szerint hat és fél hónapon belül becsapódik bolygónkba, kiirtva annak teljes élővilágát. Kate és csillagászprofesszora, Randall Mindy (Leonardo DiCaprio) azonnal igyekeznek tudatni a közelgő katasztrófát a nyilvánossággal, a megfelelő szervekkel, köztük az elnökkel is (Meryl Streep), de sehol nem akarják őket komolyan venni. Utóbbi mosolyogva közli, hogy neki nincs ideje kihalni pont a választások előtt. A két tudósnak arra is rá kell döbbennie, hogy a 15 perc hírnevet, a lájkokat és a bulvárhíreket piedesztálra emelő modern világban a tudományosan alátámasztott tények egyáltalán nem ütik meg a nézők és hallgatók ingerküszöbét, mi több, képtelenek átjutni a médiazajon.

A Földbe becsapódó üstökös kapcsán felmerülő viták és veszekedések tökéletesen bemutatják azt, ahogyan a való életben a koronavírus-járványhoz és a globális felmelegedéshez viszonyulunk.

Rádöbbenhetünk, hogy az emberek többsége olyannyira rövidlátó, egoista, befolyásolható és kapzsi lény, hogy még a teljes kipusztulás árnyékában sem képesek túllépni az acsarkodáson, és érdemben cselekedni a túlélésért. Az alkotók burkoltan pellengérre állítják Elon Muskot (Mark Rylance) is, akinek filmbeli megfelelője a magát istennek képzelő Peter Isherwell techguru, s aki a Földet sorsára hagyva, elsőként hagyja el a süllyedő hajót milliárdos társaival, s teszi át székhelyét egy másik bolygóra.

Az alkotók a szellemes dialógusokra és a jellemkomikumra is nagy hangsúlyt fektettek: élvezet nézni, ahogy a pánikrohamokkal küzdő, idegösszeroppanás szélén álló, különféle nyugtatókat és antidepresszánst magába tömő DiCaprio által játszott Randall professzorból fokozatosan előbújik az oktondi médiaszereplő.

Lám, van az a pénz és hírnév, amiért egy szakember is hajlandó magából bohócot csinálni!

Jennifer Lawrence hitelesen hozza a világ sorsáért aggódó impulzív gyakornokot. Egyedül ő hajlandó nyíltan kimondani: az emberek elveszítették belső iránytűiket, s a médiából ömlő parasztvakítás miatt képtelenek egymáshoz empátiával közeledni, s egymással érdemben kommunikálni. És valóban: naponta olvassuk a híreket a rettenetes természeti katasztrófákról, a saját bőrünkön érezzük a változást, sőt, a saját szemünkkel látjuk is, mégsem változtatunk a hozzáállásunkon.

A film vége felé már csak kínunkban mosolygunk, szégyenérzetünket pedig erősítik a film utolsó harmadában arcunkba vágott, háborúkról, halálról, életükért küzdő emberekről és állatokról szóló pár másodperces felvételek, amelyekkel a rendező arra késztet, hogy feltegyük a kérdést: érdemlünk még időt ezen a bolygón?