„Isten a lányomon keresztül mentette meg az életem” – Amikor az örökbe adás is a szeretet megnyilvánulása
17 évesen lettem várandós, még középiskolába jártam. Nem így terveztem, amint megtudtam, csak ültem az autómban és gondolkodtam, most mi legyen… Szinte a templomban nőttem fel, de nem ismertem igazán az Istent, csak annyit tudtam, hogy egy másik élet fejlődik bennem, akit védenem kell. Minden más félelmetes volt: elmondani a szüleimnek, az apjának, akibe nem voltam szerelmes. Nehéz idők voltak, addig könnyű drogokat is használtam. Végül elmondtam a szüleimnek, pedig az akkori Amerikában a lányok – a „jó lányok” – nem eshettek teherbe…
Ismertem fiatalokat, akik éppen ezért az abortuszt választották, de tudtam, hogy én nem tehetem, noha szégyelltem magam. Anyám három napon át, ahányszor meglátott, elsírta magát, és kérte, hogy szabaduljak meg a problémától. Apám pedig azt, hogy minden eshetőséget gondoljak át, mielőtt döntenék. Katolikus iskolába jártam, ahol nem maradhattam, miután kezdett látszani a várandósság, átkerültem a hajadon anyák iskolájába, ahol én voltam a legidősebb… 13 év volt az átlagéletkor. Olyanokkal is beszéltem, akik elvetették, és olyanokkal is, akik megtartották a babájukat. Olyat nem találtam, aki örökbe adta volna. Egyik nap, amikor már nem volt kihez forduljak, elsírtam Istennek a bánatomat. Ahogy épp jöttem lefelé egy dombról, Ő megszólított, és egy bibliai történetet mesélt nekem, amelyet még nem ismertem. Hannáét. Ezzel adott erőt, bemutatva, hogyan szentelte neki Hanna a kisbabáját, Sámuelt, amikor Éli papnak adta, hogy az nevelje fel őt. Akkor már tudtam, hogy örökbefogadás útján én is Istennek és általa más szülőknek ajándékozom a kisbabámat, hogy a sajátjukként nevelhessék. Úgy éreztem, bízhatok az Úrban, ő segíthet megfelelő szülőket találni, mert én még nem álltam készen felnevelni egy gyermeket.
Komfortot és biztonságot kívántam neki.
Az itallal és a droggal azonnal leálltam, meg is szakítottam a kapcsolatot az addigi társaságommal, és a családommal töltöttem a legtöbb időt. Új esélyt kaptam az Úrtól, felébresztett ez addigi életemből.
Nyílt örökbe adásra nem volt lehetőségem az akkori törvények szerint Michiganben, így csak a profilját választhattam ki a lányom leendő örökbefogadó szüleinek. Tudtam, hogy az anyukája háztartásbeli lesz, aki a párjával már egy hat évvel idősebb fiút is örökbefogadott. Őket választottam, onnantól fogva csodás várandósságom volt. Imádtam érezni belül a kislányomat, mindig beszéltem hozzá, leveleket írtam neki. Naplót vezettem a jó és a rossz érzéseimről. Nem volt könnyű kimaradni az összes közösségi eseményből, amelyeken a diáktársaim részt vettek, az életem mégis akkoriban került egyenesbe. Akkor hagytam végleg magam mögött a múltam, amelynek sajnos egy kiskori szexuális zaklatás, egy nemi erőszak is a része volt, amely a tágabb családunkban ért engem. Ezzel a titokkal éltem, miközben a szüleim szerettek, de egy fenyegetés miatt nem mertem beszélni nekik az esetről. Előrenéztem, csak akkor ijedtem meg, amikor fejlődési rendellenességet állapítottak meg a kicsinél, de aztán kiderült, hogy nincs szó mentális betegségről, csak elmaradt a növekedésben. Ha valami komolyabb baja lett volna, megtartom, akkor nem várhattam volna el mástól, hogy felnevelje.
A kislányom apukája végig érdeklődött, de nem engedhettem túl közel magamhoz, mert vele együtt a régi életmódom is visszatért volna. Egészen az örökbe adási papírok aláírásáig tartottam egy kicsit attól, hogy az utolsó pillanatban majd a magáénak követeli a gyermeket, holott én sokkal jobb körülményeket szántam neki. Miután megszületett, nem akarta a környezetem, hogy lássam a babát, mondván, az fájhatna nekem, de két nap múlva betöltöttem a tizennyolcat, így magam dönthettem. Nagyon kicsike volt még, alig több mint két kiló, és 17 napon át minden nap a kezemben tarthattam, szoptattam, imádkoztam felette. Fotókat készítettem, gondoskodtam róla, amíg el nem vitték.
Nehéz volt elengedni, nehéz volt mit kezdeni utána az üres karjaimmal…
Aztán visszamentem az iskolába, és elmeséltem a többieknek, mit hogyan éltem meg, mutattam a naplómat és a fotókat. Elmondtam, hogy nem azért adtam örökbe, mert nem akartam őt, hanem azért, mert a legjobbat akartam neki.
Az elmúlt harminc évben felneveltem a hat évvel később született második lányomat, ő tudta, hogy van egy nővére, akit örökbe adtam. Tizenegy éven át teljesítettem nemzetközi küldetést Dél-Afrikában az életvédelem jegyében, megosztva másokkal is a történetemet. Az egyik tréning során rájöttem, hogy én magam is életet adó vagyok, hiszen az életet választottam a gyermekemnek, akivel mindig is szerettem volna felvenni a kapcsolatot, csak nem akartam zavarni az életét. Végül megtaláltam a hivatalos útját, hogyan juttassak el egy levelet neki, amelyben tudattam, hogy nem az én akaratom ellenére jött világra, hanem igenis akartam őt. És láss csodát, a levél hatására 32 évvel az után, hogy a kórházban el kellett válnom tőle, találkozhattunk szemtől szemben. Mert válaszolt a levelemre, és amikor visszatértem Afrikából az Államokba, találkoztam vele, a férjével és az egyéves unokámmal.
Amikor először újra megérinthettem az arcát, esküszöm, ugyanaz az érzés töltött el, mint régen.
Odaadtam neki is a naplómat és a csecsemőkori fotóalbumot, így végignézhette a kórházban együtt töltött időnket, majd néhány héttel később megismerhettem az őt felnevelő családot is. Az anyukát sajnos már nem, ő a lányom 13 éves korában elhunyt. Az apukája fotókat mutatott nekem arról, hogyan nőtt fel, beszélgettünk, miért adtam örökbe őt. Azóta, körülbelül hat éve újra egymás életének részei vagyunk, a lányom anyának szólít, az esküvőjén és a második gyermeke – az első kislánya – születésénél, azaz felnőtt élete fontos eseményeinél már én is jelen lehettem. Visszanézve nem bántam meg, ami és ahogyan történt, mert tudom, hogy a lányomnak így volt a legjobb, és bíztam az Úrban, hogy megfelelően gondoskodik róla. Az évek során sokat aggódtam, imádkoztam, gondoltam rá, olyan üresek voltak a karjaim… És amikor megkaptam a levelét, amelyben tudatta, hogy jól van, hogy van valakije, aki szereti, sőt már egy gyermeke is, nos, aznap én… Leírhatatlan, amit éreztem.
Vallásosan neveltek, de sok hibát követtem el, ennek tudatában is voltam. Csak 30 éves korom körül ismertem meg igazán Jézust, de minden azzal a pillanattal kezdődött, amikor várandósan kisírhattam magam az Istennek.
Akkor Hanna történetén keresztül megértette velem a feladatomat, éreztem a békéjét, amely mindenen átsegített. Később megírhattam és elmondhattam a lányomnak, hogy én választottam ki a szüleit, akik úgy nevelték fel, ahogy én akkoriban nem lettem volna rá képes, de végig szerettem, a szívemben vele voltam. Isten a lányomon keresztül mentette meg az életem. Ha akkor nem kerülök áldott állapotba, nem is tudom, ma hol lennék. Sokan azt hiszik, azért adja örökbe egy anya a gyermekét, mert nem szereti eléggé, holott sok esetben éppen az ellenkezője az igaz. Remélem, elfogadják az emberek, hogy az örökbe adás is lehet a szeretet megnyilvánulása – azzal együtt, hogy ilyenkor olyasvalakit ajándékozol meg egy kis élettel, aki másként nem válhatna anyává.
June Blanshan ma a LIFE International amerikai életvédő szervezet nemzetközi irodáinak igazgatója. Az általa elmesélt történetet lejegyezte: dr. Szász Adrián.
A LIFE International magyarországi partnerszervezetének elérhetőségei:
Kiáltás az Életért Egyesület
www.kialtasazeletert.org
www.terhessegkozpont.hu
24 órás segély- és infóvonal:
+36-70-225-2525
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Onnantól kezdve létezünk, hogy Isten először gondolt ránk” – Kurt Dillinger az életvédelemről
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
