Ladányi Andrea: „A tánc a létezésem alapja”
Ladányi Andrea balettművész koreográfusként, táncpedagógusként, színészként és rendezőként is kivételes pályát futott be itthon és a világban. Háromévesen kezdett balettozni, s mivel tanára úgy találta, hogy alkatilag tökéletesen passzol hozzá a tánc, az Állami Balettintézetbe felvételizett. 2700 jelentkező közül választották be a legjobb huszonhatba. Később a Győri Baletthez szerződött, majd szólótáncosi karriert épített Finnországban, képezte magát Kanadában és Amerikában, jelenleg Spanyolországban él a férjével. Magyarországra egy forgatás kedvéért látogatott – a Bunker című zenés-táncos filmben játszik főszerepet.
Biztosan nagyon jóleső érzés önnek, ha egy produkción érződik a saját látásmódja, az egyéni stílusa, s ha be tudják azonosítani egy konkrét mozgáskultúrával, vagy saját formanyelvvel.
Az biztos, hogy kétszer ugyanazt a kreációt sosem alkalmazom. Mindig törekszem az újra. Állandóan tanulok, fejlesztem magam, és nem tudok – de nem is akarok – kibújni a maximalizmusom alól. Imádom az életet és azt, amit csinálok, emellett nagyon szeretem a társművészeteket, úgy a zenét, a képzőművészetet, mint az irodalmat vagy a filmet. Mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettem a rendezők, koreográfusok iránt, és kihívásként éltem meg a közös munkákat. Volt, aki a dinamikus Ladányi Andreát, volt, aki a lírait szerette volna kihozni belőlem. Sosem próbáltam őket meggyőzni a saját elképzeléseimről. Olyan persze előfordult, hogy amikor már összeállt a projekt, még belecsempésztem valami kis saját motívumot, de sosem volt ellene kifogása senkinek.
Fizikailag és szellemileg rendkívül igénybe veszi az embert ez a hivatás, még akkor is, ha örömből, szívvel-lélekkel csinálják. Öntől milyen életvezetést kíván meg? Gondolok itt például a táplálkozásra.
Míg a Balettintézetben a társaim nyolcvan százalékának oda kellett figyelnie az étkezésére, én szinte mindent ehettem, és ez a mai napig nem változott. Az érettségimre csináltattam egy ruhát, a mai napig jó rám. Én ezt a testet szoktam meg, ezzel dolgozom.
A sok mozgás a mindennapjaim része, amióta az eszemet tudom, a tánc pedig a létezésem alapja. Ebben fogalmazom meg a viszonyulásomat a világhoz, annak történéseihez.
A nyolcvanas években a Markó Iván vezette Győri Balett szólótáncosa volt, aztán Amerikába, majd Finnországba költözött, a világ valamennyi komolyabb táncszínpadán és fesztiválján megfordult, megalapította saját együttesét, az LA Dance Companyt. A Színművészeti Egyetemen is tanított, s pályafutása során minden, a szakmában fontos díjat elnyert, köztük a Kossuth-díjat és az érdemes művész címet. Hogyan fér meg a karrier mellett a magánélet?
Ha az ember olyan partnerre talál, akit hasonló célok, karizma és vágyak mozgatnak, akkor nem kérdés, hogy működik-e a karrier mellett a magánélet. Nekem a férjem, Borlai Gergő ilyen, mindemellett zseniális dobos-zeneszerző, akivel közös projektjeink is vannak. Néha nevetünk azon, milyen elvetemültek vagyunk a hivatásunkat illetően. Elő szokott fordulni, hogy munka közben nem veszem fel a telefont. Így volt ez akkor is, amikor Zsótér Sándorral próbáltam Az öreg hölgy látogatása című darabot. Nagyon kellett összpontosítanom, szöveget is kellett tanulnom, szóval, ha akkor elkezdtem volna keverni a magánéletet és a munkát, akkor nem tudtam volna száz százalékon teljesíteni. Márpedig én sosem adom alább.
Mennyiben más táncművésznek lenni külföldön, mint itthon?
A koronavírus-járvány előtt közel öt évig éltünk Los Angelesben, most az európai bázisunk Barcelonában van. Magyarországon építem fel a karrieremet, itt ismernek, így folyton hazajárok zsűrizni, fellépni és koreografálni. Külföldön óriási különbség van profizmus és kedvtelés között. A nyugati társadalomban az a profizmus elsődleges mércéje, hogy mi adható el, mi piacképes. Teljesen mindegy, hogy operáról, táncról vagy filmről van szó. A táncosok rövid idő alatt szinte mindent el akarnak sajátítani a tanártól, és arra törekednek, hogy a legtöbbet hozzák ki magukból. Spanyolországban az a fajta maximalizmus és professzionalizmus, amit én képviselek, nemigen van meg – az emberek nagyrészt a saját örömükre táncolnak, és nem feltétlenül azért, hogy profi táncosok legyenek.
A koronavírus-járvány idején táncolt az egészségügyi dolgozókért, az erről készült felvételeket a közösségimédia-oldalakon is megosztotta. Milyen érzés volt Barcelonában 5,5 millió ember tapsa közben improvizálni?
Egyszerre volt hátborzongató és csodálatos érzés.
Spanyolországban nagyon komolyan vették a kijárási korlátozást és tilalmat: Gergővel 83 napot töltöttünk a lakásban, ebből 47 estén keresztül hallatszott a taps.
Minden este kisminkeltem magam, felöltöztem és performáltam. A világnak – és senkinek. Az egyperces performance-okat átküldtem a szintén Barcelonában élő Bánki Ákos festőművésznek, aki videófestést készít hozzájuk – az anyagból dokumentumfilmet készítünk.
Most egy forgatás miatt tartózkodik Budapesten: Kristóf György októberben kezdte el forgatni második nagyjátékfilmjét, a Bunkert, s ennek a zenés-táncos alkotásnak ön a főszereplője.
Évekkel ezelőtt az egyik közösségi portálon szembejött velem egy táncosmeghallgatás, amelyre elmentem. A casting végén Kristóf György rendezővel beszélgetni kezdtünk, és később barátok lettünk. Nonverbális alkotás készül; mozdulatokon, színészi játékon alapuló film. Az elmúlt három évben is konzultáltam Gyurival – főleg külföldi táncosokat ajánlottam és koreográfusokat a világ különböző pontjairól, akikről úgy gondoltam, hogy meg tudják formálni azt nyelvet, amelyet ő keres. Nagy öröm, hogy ilyen módon is számítottak a véleményemre időnként Muhi Zsófia castingdirektorral. A történetről dióhéjban annyit, hogy egy csomó ember él a föld alatt összezárva, és még soha nem látták a felszínt. Szerepem szerint én vagyok az egyedüli, aki korábban részese volt a bunker feletti életnek. Egyszer megjelenik egy fény, és reményt ad arra, hogy ki lehet jutni…
Mi még a célja az életben, avagy mi az, amit szeretne még elérni? Ha lehet az eddigieket fokozni…
Mostanában a már említett dokumentumfilmen dolgozom, majd a férjem által szerzett zenékhez forgatok klipeket, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Az én célom az alkotás és a reflexió a jelenre.
Azt szoktam mondani, hogy a jelen élése az én tervem a jövőre.
Szeretnék egyfolytában újabb és újabb dolgokat létrehozni, reflektálni korunk irányzataira, ízlésére, technikai fejlődésére, és nagyon örülök, ha továbbra is hívnak produkciókba, vagy zsűrizni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>